Keleti Ujság, 1930. január (13. évfolyam, 1-23. szám)
1930-01-13 / 9. szám
bses LLiL XIII. EVF. 9. SZÁM. Zürichi séta egy aszubor körül Klasszikus nyelvet használ egy kisebbség Svájc községi közigazgatásában, a Hungáriában azonban még mint kisebbs gi nyelvet sem ismerik a magyar szót — Hogyan bukkanok rá az „alkoholmentes“ Ruedi tanár urra, egy kihalóban levő nemzet leg kedélyesebb npiez ntására? — Az erdélyi származású Lászkcy Dénes — a Hungária éltermek misszió járói (Zürich, január 11. A Keleti Újság kiküldött tudósítójától.) Ülök a hotelemben és azon tűnődöm, hogy a sok szép látnivalóból mit is dolgozzak fel az erdélyi publikumnak. Átfutom a blokkomat, szinte túlsók benne a csemege, hisz mindent láttam, amit csak látni illik ebben a Hajduböszörmény-szerü, hosszú útvonal mentén elterülő világvárosban. Kezemben a prospektusok, amelyből megtudom, hogy Zwingli I Ulrik 1518-ban az archaikus poézisü ősi városnegyed Szt.-Péter templomában bontotta ki a svájci reformáció zászlóját, láttam a régi barna házakat, ahol Goethe, Pestalozzi, Klopstock, Wieland és Kleist éltek, a Stadttbeatert. ahol Richard Wagner először dirigálta el a Bolygó Hollandit, a hírhedt zürichi tőzsdét, ahol három öreg bankhivatalnok körmöli a befutó táviratok alapján a ,,zürichi zárlatot“ — nem ... mindez nem az én számomra való riporttéma. Két picike kis epizódomat fogom csupán elmondani, úgy amint megtörténtek. Ajánlólevéllel kerestem fel Zürich egyik külvárosában egy genfi ismerősöm barátját, Ruedi Victor grisoni származású egyetemi tanárt. A háziasszony nagyban sopánkodik. — Jaj, nincs szerencséje ... Alig ha öt perce, hogy Ruedi ur kitette a lábát. A nagyobb baj azonban az, hogy korán reggel elutazik a hazájába, Graubündenbe és valószinüleg már csak késő éjszaka vetődik haza. — Hát most hol keressem? — türelmetlenkedem. — Jaj, — kezdi élőiről a siránkozást a sovány német svájci háziasszony, — ha csak három perccel előbb jön, még beléütközik Ruedi urba. Végül is kiveszem a jó asszonyból, hogy a tanár olykor-olykor egy közeli alkoholmentes vendéglőben szokott ebédelni, lehet, hogy ma is ott lesz — lévén vasárnap, amikor Ruedi megengedi magának azt a luxust, hogy étteremben ebédeljen. Néhány pillanat múlva már körül is nézek a jelzett „Alkoholfrei Restaurantéban, de a három-négy magányosan mélázó vendég közül egyikre sem merném ráfogni, hogy — egyetemi professzor. A pincérnők, meg a „patronne“ hiába erőltetik a memóriájukat, ilyen nevű ur nem szokott itt étkezni. Hirtelen, szinte ösztönszerüleg odafordulok egy szótlanul maga elé meredő, szemüveges, fe- ketebajuszos, barna arcbőrü férfi felé: — Ön sem ismer véletlenül — kérdem tőle — egy grisoni vendéget? — Hogy hívják? — veti oda érdektelenül a mulatságosan komoly figura. — Ruedi urnák. —- És a keresztneve micsoda? — kérdi tovább inkább csak illemből. — Victor — bököm ki. — Akkor az én vagyok, — feleli még most is a legteljesebb nyugalommal Ruedi Victor, akinek hidegvérén, türelmén még mindig mosolygok, ha csak eszembe jut ez a kedélyes összetalálkozásunk. Egy adag hurka van a professzor tányérján, — Elvileg vegetáriánus vagyok — mondja Ruedi — azonban kéthetenkint egyszer vasárnap, meggyőződésem ellenére, inkább takarékossági szempontból eszem valami húsfélét is. Felkerekedünk és megnézzük a várost. Engem azonban e pillanatban inkább maga Ruedi és az ő hazája, a romanche-ok birodalma érdekel. Elbeszélésén keresztül egyszerre megismerem a grisoniakat, Svájc negyedik nemzetét a tulajdonképpeni svájci kisebbséget. A romanche nyelvet hajdan Raetiában beszélték és kétezer esztendeje szintet sértetlen formában maradt fenn ez a klasszikus csengésű, a románra is emlékeztető nyelv. Hiába csábítja Graubündenbe Davos, Sí. Maritz és Árosa itteni frisseségü és szépségű tája, az üdülést, gyógyulást és téli élvezeteket kereső idegenek ezreit és ezreit, a 40 ezer romanche mégis szegény, a legtöbbje külföldre vándorol ki és csak nagysokára térnek vissza a szülőfalujokba — akkor is többnyire szegényen. A romanche egyenes, nyílt természetű rokonszenves nemzet, szereti a kóborlást, a dalt, a tág hegyi levegőt, ám mit ér ez — ha a szegénység elűzi őket a hazájukból. Csudálatos, de úgy van, hogy ennek az egyetlen kantonnak a népe majd minden faluban más nyel-' vet beszél, mert a francia, olasz, német nyelven kívül a romanche nyelv maga is hét fődialektusra, a surselvieure, meg a ladinra oszlik. A községi közigazgatásban engedélyezve van a romanche nyelv is. valamint az elemi iskolák alsóbb osztályaiban is ez a tanítási nyelv. Sajnos ez az ősi faj ma már kihalóban van és a különböző rtteto-romanche társaságok a kantonok, meg a kanföderáció ezt a kihalást már nem tudják megakadályozni, nemes programmjuk te- I hát csak arra szorítkozhat, hogy a kétezeréves ! romanche nyelvet, a grisoni néphagyományokat I és a kulturális értékeket bármilyen formában de j megmentsék a semmibetünéstől ...Ruedi barátommal (nagyon megszerettem ezt a szegénysorsu, végtelen eredeti embert) megpillantottunk a zürichi Hungária kirakatában egy üveg badacsonyi rizlinget. Csak úgy csillogott, tündökölt az üveg a tüzes aszútól. — Ide bemegyünk — proponálja a profesz- szor. A magyar bor tüze,, a magyar szó muzsi(Kolozsvár, január 11.) A Keleti Újság egyik ytóbbi számában foglalkoztunk a kolozsvári köztemetőben történt, visszaélésekkel. Megírtuk,. hogy a temető egyik alkalmazottja hosszú idők óta a gyászoló családokat és „exhumálás" cimén jogtalanul magas összegeket szed be. A tisztviselőt már több Ízben följelentették, vizsgálatot is folytattak ellene, de ugylátszik a közvélemény felháborodása nem elég erős arra, hogy az önmagáról megfeledkezett tisztviselőt a tanács elmozdítsa állásából. A múltkori cikkünkben az esetek egész sorozatát vonultattuk fel, ahol meg volt állapítható a bűnös visszaélés. A cikk hatása alatt a kolozsvári temetkezési vállalkozóknak egy küldöttsége jelent meg a polgármesteri hivatalban. De felvonultak az érdekeltek is, akik igazolták, hogy a Keleti Ujság-ban megírt és súlyos természetű vádak mindenben megfelelnek a valóságnak. A küldöttséget Tufli tanácsos fogadta, aki magához rendelte a köztemető alkalmazottait, hogy feleljenek az ellenük emelt vádakra. A súlyosan terhelő vallomások után a tisztviselők azt válaszolták, kája közelében, — két távoli ország kisebbsége, a magyar romanche össze fog barátkozni. A magyar népjelenetekkel, mintákkal díszes mozaikok és üvegképek között a kiszolgáló személyzet tagjai közül senki nem tudott egy árva szót sem magyarul. Jár-e ide magyar — hja bizony azt sem tudják megmondani. Felbontottuk a magyar aszút, de a rettentően zsúfolt Hungária terhes füstjében a magyar szót bizony nem tudtam megismertetni Svájc derék kisebbségének illusztris képviselőjével. Lászkay Dénest, a svájci Magyar Kereskedelmi Kamara szimpatikus igazgatóját interpelláltam meg a Hungária ügyében. — Nagyon örülök. — szól a magas hom- loku, nyájas arcú, brassói származású magyar kormányfőtanácsos, — hogy végre egy erdélyi magyar újságírónak is elmondhatom, hogy a svájci Hungária éttermek nem a magyarok becsábítására szolgálnak, nem a halpaprikás-emlékek [ölidézése a céljuk — nem is a magyar gulyásnak csinálnak propagandát a külföldön. A Hungária Rt. svájci tőkével létesíti ezeket az éttermeket és vásárolja Budafokról a magyar borokat azért, hogy Svájcban kedvet csináljon a közönségnek a magyar borok iránt. A magyarok ismerik a borainkat, a külföld kevésbé ismeri. Teljesen alkalmazkodnunk kellett a svájci szellemhez, ezért van az, hogy a Hungáriában olyan lázas zsúfoltság uralkodik esténkint, hogy tömérdek ember kiszorul a magyar étteremből. Szóval az üzlet elsőrendű: a magyar borok Svájcba hozatala pedig olyan fejlődést mutat, hogy egy év alatt 600 hektoliterről 28.000 hektóra emelkedett a Svájcba importált magyar borok mennyisége. Meg kell hagyni ez azután igazán üdvös külföldi propaganda. Lászkay Dénes érdeme ez a hihetetlen föllendülés, amivel több hasznot hajtott a hazájának,’ mintha egy mondrin-lükte- tésü zürichi étterembe bevezette volna kisebbségi nyelv gyanánt — a magyart is. Erről győzött meg engem ez a kis sétám a Hungária kirakatába tett csábitó életvarázsu badacsonyi üveg asszubor körül... polgármesteri hivatalban felvetette azt a kérdést, hogy miért nem működik a törvényhatósági tagokból alkotott héttagú temetőbizottság, amelynek az volna a rendeltetése, hogy a házsongárdi temetőben folyó visszaéléseket megszüntesse. De erre a kérdésre feleletet nem kaptak. Ekkor a küldöttség tagjai a visszaélések megszüntetésére azt a javaslatot tették, hogy léptessék életbe az 1876. évi 14-ik törvénycikk alapján összeállított és a városi tanács által még 1916-ban elfogadott szabályrendeletet. A szabályrendelet 39. és 48. paragrafusában úgy intézkedik, hogy az exhumálást a temetkezési vállalatok is végezhetik. A városi tanács a kérdést csak úgy oldhatja meg közmegelégedésre, ha a temetőkért parcelláit bérbeadja, gondoskodik a temetőkért rendbentartásáról, gyakorolja a felügyeletet és véget vet a mostani helytelen rendszernek. A küldöttség tehát megtette a maga ajánlatát és most kíváncsian várjuk, hogy a tanács milyen álláspontot fog elfoglalni ebben a kérdésben és különösen kiváncsiak vagyunk arra, hogy milyen megtorló Intézkedéseket fog alkalmazni a megtévedt hogy a visszaélések „rosszul értelmezett Intézkedések" következtében történtek meg. A küldöttség a tisztviselőkkel szemben. föl* dia S R"» *5** Kedden, január 14.-én és szerdán Lxih Ka '‘jéjtjsV ü w » 3 m január 15.»én, este 9 órakor a J* JUSHNY vezetése alatt világot járó hírneves 99 & m ífMIMII s* kabaré.társulat vendégjátéka. Németül konferál: J. JUSHNY. Művészet, zene, tánc és humor SEIDNER IMRE Polgárok küldöttsége kereste lel átemelői visszaélések ügyében a városi tanácsot
