Keleti Ujság, 1930. január (13. évfolyam, 1-23. szám)
1930-01-12 / 8. szám
fS&otnmsjfo XIII. JRVF. S. SZÁM. üűuge ©I íaovp mwadlg mö^ ugyanaz a Rouge et Noir sohasem adja ugyanaz: az illatot ha más-más emberek használják. Minden egyes esetben a bor és a hai természetes illatával uiabb és újabb összhangszatokba egyesül, amelyek hasonlók ugyan, de csak annyiban, amennyiben két egyéniség hasonlíthat egymáshoz." anélkül, hogy egyenlő volna £&u,de Goto epe -Pőrfum-Po udre - Geme (jaW enedeii CíomogoUisbc»^ kelieroES .naggiejaetésbera. nésgesül a "Rou^í _ ei I\atP cUck£Íc vdsdMásxitadl. Cndeklödjék Qty Öra cici tehetséggel sgoigdl feXvni<xgositássai. B*3*«28K3?Bn«'aÄKf2CSB A „volta 66 bukaresti főhadiszállásán 71 voft kereskedő, volt gyáros, volt föídöirtokos és vö t fás Thikarestően próöáíkozik feltámadni — Tibinek végre sikerűit valami (Bukarest, január 10.) Egyre több és több m- délyi embert sodor Bukarestbe az ország vérkeringése. Naponta uj és uj Erdélyből ismert arcok tűnnek fel Bukarest utcáin, magános emberek, családok, egész érdekcsoportok s ha kissé mélyére nézünk az ügyeiknek, kiderül, hogy odaát Erdélyben tarthatatlanná vált számukra a helyzet, nem birták ki a kereseti lehetőség nélküli pangó életet, a könyörtelen adóprés nyomását s azért tették át ide munkaterületüket a főváros dzsungelébe, amelynek emberrengetegében, kisvárosi előítéletek, közismertség, társadalmi tradíciók megkötöttségei nélkül és sok esetben a szemfüles adóügynökök tekintete elől rejtve — úgy remélik — uj élethez és egzisztenciához juthatnak ismét. Százával, ezrével szaladgálnak már Bukarestben bukott erdélyi kereskedők, akik átmentették ide árukészletük romjait, hogy arra építsenek valami uj szerény kezdeményezést; iparosok, akik kénytelenek Voltak Erdélyben feloszlatni műhelyüket, menekülni, valami eldugott padlásszobában uj, megfeszített mun kásságot kezdeni; diplomás emberek, akiknek szaktudása Erdélyben a kétségtelenül nagyobb nemzetiségi türelmetlenség miatt nem érvényesülhetett; munkások, akiket az erdélyi nagyvállalatok leépítései világgá bocsátottak s akik Bukarest kövei között szeretnének legalább vékonyka gyökeret ereszteni az életet adó humuszig; nagyvállalkozók, akik egy szép napon arra ébredtek, hogy semmijük sincs s akik sovány utimotyóval és egy aktatáskával érkeztek a fővárosba valamelyik egykor konkurrens cég számára üzleteket hajszolni fel s a kenyér után futkosok egyéb kategóriái, amelyeknek felsorolása oldalakat töltene be s amelyeknek névtelen hősei a létért való küzdelem valóban titáni harcait vívják meg itt. Néha, mintha elnyelte volna őket a nagyváros zavaroshullámu tengere. De máskor szigetekbe ösz- szeverődve látja őket az ember s egy-egy vállalatnál egy-egy munkakörben, egy-egy kávéház vagy vendéglő sarokasztalánál egész csoportjaik sorsába nyer bepillantást a kutató tekintet. Hadd mutassak be egy ilyen szigetei. Egy bukott erdélyi magyar nagyvendéglős tiszta kis étkezdét nyitott nem messze Bukarest főútvonalaitól. Mint az otthon melegébe, úgy sietnek hozzá magyar konyhára Erdély menekültjei. Es egész asztaltársaságra való verődött nála össze az exvalakik jellegzetes alakjai közül. Az exnagykereskedö toloncjeggyel utazik A halántékán már ősz hajszálakat csillogtató nyúlánk fiatalember ül rendszerint az asztal végén. Nyilvánvalólag nem a kor hullatta fejére az ezüstös csillámokat, hanem az a nagy, közös gond, ami végeredményben Bukarestbe űzte... Nagyon hallgatag, csendes ember, csak néha-néha vet az asztal fölött összecsapó beszédbe egy-egy pesszimisztikus megjegyzést. De mindenki tudja róla, hogy két évvel ezelőtt még nagykereskedő volt Erdélyben, aki nyolc utazóval hálózta be az egész országot kereskedelmi érdekkapcsolataival s akinek bukásával nemrégiben egy többmilliós vagyon omlott össze. Jelenlegi foglalkozása: információs ügynök. Egy Erdélyben működő tudakozódó irodának küldi a bukaresti cégekről szóló információkat, darabonként harminc lejért. Van olyan nap, hogy tiz-tizenkét információt is kér tőle az iroda. Ilyenkor reggel korán megkezdi a talpaidat; lót, fut, rohan és délben kimerültén roskad az asztal mellé, de arcára mégis valami szelíd elégtétel fáradt derűje vetődik... Van azonban olyan nap is, hogy csak egy-két kérdőivet hez számára a posta. Ilyenkor szárazon jelenti ki: — Ma mindössze hatvan lejt keresek. Nem lehet megélni igy... Tegnap aztán végképen kijött a béketüréséből a szelíd, csendes ember. — Haza fogok utazni és megmondom nekik, hogy ne harminc lejenként pötyögtessék az én fáradságom jutalmát... Fizessenek legalább egy fél hónapot á-kontó előre... Hadd legyen hónap elsején legalább annyi pénz a kezemben, amennyivel olcsó hónaposszobát bérelhetek, mert igy naponként vagyok kénytelen fizetni negyedrangu, undorító szállodai szobámat az ötödik emeleten... Haza fogok utazni, mert épp most tudtam meg, hogyan lehet potyajegyre tenni szert. Az ingyenes vasúti jegyre igazolt munkanélküliek és némi összeköttetéssel rendelkezők a belügyminisztériumban kapnak utalványokat és azok ellenében a szigurancán zsuppcédulákat, fegyveres kíséret nélküli toloncjegyeket állítanak ki. Személy- vonat harmadik osztályra. S minthogy a toloncleve- leket Parisian szigurancafönök írja alá, a bukaresti humor a zsuppcédulás utazást „pe drum Parisian", párisi utón való kéjutazásnak nevezte el. Mire ezek a sorok napvilágot látnak, az egykori multimilliomos nagykereskedő talán már döcög is hazafelé, jobb munkafeltételek kiharcolására, sza- badságos katonák, vásáros parasztok közé zsúfoltan, harmadik osztályon — pe drum parisian. A vlgéckedö bukott gyáros A jóképű exnagykereskedönek pont ellentéte a feketeszemü, fürge és beszédes exgyáros, akinek szépen termelő cukorgyára volt, ugyancsak egy erdélyi városban, amig az adóterhek nyomása alatt végképen össze nem roppant. Most ügynökösködéssel keresi kenyerét és árul papirost, könyvet, képet, szobrot — amint a jőszerencse szeszélye éppen hozzájuttatja valamihez. Rengeteget szaladgál; néha, esős időben térdig csatakosan jelenik meg ebédnél, de sohasem veszti el jókedélyét és sok derültséget keltve, tréfálkozik üzletszerzési viszontagságairól. De a napokban haragtól sáppadtan állított be az étkezőbe és odavágta aktatáskáját, ami nehéz, kemény zuhanással esett a padlóra. — Az Istenért, mi van benne? — ugrottak föl az asztal mellől az exvalakik. — A miniszterelnök, — felelte zordonan a volt, milliomos cukorgyáros. Az asztaltársaság Maniu Gyula domborművű gipsz-szobrát hámozta ki az aktatáskából, darabokra törve. Az egyxáros legújabban kormányférfiakat árul. — Es ki haragított meg? — kérdezik tovább. — Nem a miniszterelnök, — hangzik a felelet. — Egy földim, egy vagyonos kereskedő, babrált ki velem, akinek itt, Bukarestben valahogy felvitte az Isten a dolgát... Tutira mentem hozzá a nyomorulthoz, jól ismertem, vacak kis ügynök volt, mint én most, mikor nekem gyáram volt, munkásaim voltak, alkalmazottaim voltak... Hogy miket kell bevenni az embernek... Mikor kínálom a portékámat neki, azt kérdezi a gazember, hogy „Mondja, mit keres maga ezen?“ — „Nyolcvan lejt“ — felelem... S erre ki akarja fizetni a nyolcvan lejt nekem... Az asztaltársaság nagy együttérzéssel veszi az esetet tudomásul. Mindenki a saját, kényszerűségből vállalt foglalkozásának megalázkodásait, elhallgatott nyomorúságait érzi ki belőle. Az agrár reform ál dozata — Hja, bizony, — sóhajt az exföldbirtokos, aki pedig sohasem szokta elveszteni nagyszerű jókedvét, noha a legritkább esetben lehet öt tetten érni húsz lej boldog birtoklásában. — Változnak az idők... Azok között, akiket ebbe az olcsó étkezőbe ösz- szehordott a sors Erdély különböző vidékeiről, kétségkívül öt illeti meg — címein és prédikátumain kívül — a „legjobban lecsúszott“ szomorú szuperlati- vusza. Kiterjedt birtokainak elvesztése annyira kibillentette lelki egyensúlyából, hogy megmaradt kis földjének belterjes gyümölcsöztetése helyett hanyatt- homlok rohant a teljes pusztulásba. Fejébe vette, hogy kis ügyeskedéssel visszaszerezheti vagyonát, ha nem is ugyanabban a formában, amelyben eddig bírta. Elhatározta, hogy hatalmas székelyturó feldolgozó és értékesítő üzemet létesít. Sok vagonnyi paiasztturót, burgonyát és drága gépeket vásárolt össze — s a végén nyakára romlott az egész túró- és burgonyakészlet. Ekkor, hogy mentse a veszett fejsze nyelét, hirtelen sertéshizlaldát rendezett be, gondolván, hogy ami emberi fogyasztásra alkalmatlanná vált, jó talán még állat-nevelésre. De csalódott. Felfordult az egész sertésállomány. Mire a volt földesur felhagyott az ipari és kereskedelmi utón való gyors meggazdagodás tervével és Bukarestbe jött, hogy itt járja ki magának azt, ami egykori birtokából jogi vagy méltányossági alapon az ő számára még esetleg menthető. — Nos, — kérdezik tőle naponta az exemberek étkezőjében, — hány holdat sikerült ma visszaperelnie? — Annyi darabkát se, — feleli ilyenkor csodálatos vidámsággal, — amennyire a kalapom ráfér... A sok csalódás és keserű tapasztalat után, amiben az asztaltársaság jobb időket látott tagjainak nap-nap mellett része van, ma végre, mintha ünnep ragyogása vetődött volna a szerény kis helyiségbe. Valakinek a sok lecsúszott és hiába próbálkozó ember között végre sikere volt... Egy vidéki nábob külsejű, öreg bácsi, egy bánsági exfás, aki több mint egy éven át csupa reszkető aggodalom, csupa dühös kifakadás és csupa megindító panasz volt, ma örömtől lángoló arccal rontott megszokott helyéhez és remegő kézzel gyűrte az asztalkendő végét gallérja mellé. — Nem is hiszem már, hogy végre csakugyan nyélbeütöttem. Másfél évig vezettek az orromnál fogva. Másfél évig loptak, csaltak, zsaroltak, amig végre sikerült kitanulnom a fortélyukat és feléjük kerülnöm... Ss ma megcsináltam a szerződést. Egy hatalmas erdő kitermelésének joga van a kezemben és nincs több gondom, amig élek. * Mindenfelől üdvözlő tekintetek mosolyognak a nap hőse felé és az élet gondjától lenyűgözött társa Ságban a remény újraélesztő tüze gyullad. Hátha, hátha nincs még veszve minden, hátha lesz még egyszer számukra is ünnep a világon? Jávor Béla. és hársfasfís&ská i veszünk nagy mennyiségben SZÉKELY és RÉTI Târgu-Mureş t Központi fűtés, vízvezeték és csatornázási ^ t berendezések tervezése és készítése 2 jjp, Pallos Sándor okleveles gépészmérnök irodája Cluj, Strada N. Iorga 7. — Telefonszánj: 650. ^
