Keleti Ujság, 1929. december (12. évfolyam, 275-298. szám)
1929-12-07 / 280. szám
2 XII. EVF. 280. SZÁM. Szélben, esőben és hóban: t NIVEA-CHEME Szél, hideg és nedvesség állandóan elvonnak az ön bőrétől oly fontos anyagokat, amelyek hiánya az időelótti ráncképződést mozdítja elő. Bőrének azonban szabad levegőre, ápolásra van szüksége. A Nivee-Creme az egyetlen, amely bőrét az időjárás kellemetlen hatásaitól megóvja. Csak a Nivea~Creme tartalmaz euceritet: ez megvédi a gyenge bőrt a kiszáradástól és megakadályozza a korai ráncképződést. A késő öregségig megőrizheti fiatalos külsejét a naponkénti Nivea-Creme használata által. Dobozok Lei 10.-, 16.-, 34.-. 72.- / Tubusok Let 30.- és 43.- Emü Ziegler. Brajov-Brassé, Vasut-ucca 43 „Anglia Déltiroija“ LJjabb kisebbség jelentkezik az ötödik kisebbségi kongresz- suson: az olasz — A maltai bonyodalom Kolozsvár, 1929. dec. 5. Az ötödik kisebbségi kongresszusra, mely augusztusban folyt le Genfben, már harmincnégy kisebbségi sorban élő nép küldte el képviselőit, kik tizennégy külömböző országból jöttek össze. Azt hinné az ember, hogy ebben a genfi kontra-népszövetségben már minden nép benne van, vagy legalább már járt a tájékán, mint a bretonok és ei- azásziak megfigyelői a tavaly s az idén a wellsck tiszteletreméltó küldötte. A németországi kisebbségek kivonulásáról nem is szólva, mely nem egyéb, mint harc ugyanazért a célért — más eszközökkel ée fordított sorrendben. A sor azonban, ugylátszik, még nincs lezárva. A lavina, amit a háború alatt a központi hatalmak eltemetésére megindítottak, nem állt meg útjában, hanem örvendetesen halad és nő, egyre nő. A végén talán nemcsak harci eszköz lesz a népek egymással való hatalmi viaskodásában, hanem sikerül eltemetnie ezt az egész kort, melyben az ember legtermészetesebb érzései szemérmetlen játékok tárgya lehet. A legújabb kisebbségi bonyodalom színhelye: Malta. Az angol tengeri világhatalom e nevezetes sarkkövén már régebben is voltak civódások a megszálló angol haderő s a negyedmilliós bennszülött lakosság között, amely arabssal kevert délolasz dialektust beszél, azonban ezidősezriut inkább olasz, mint arab, ami a két nép mai virulenciáját számbavéve, természetes is. A bonyodalomra okot lord Strickland, a máltai angol kormányzó adott: a sziget polgári igazgatásában kötelezővé tette az angol nyelvet. Hogy ez az nj szabályozás mennyire megy, érinti-e a közoktatást, sajtószabadságot stb., erről egyelőre hiányoznak közelebbi adataink. Az olasz érzékenységet azonban nyilván megbántotta, mert ezidőszerint az angol kormányzó az olasz lapok támadásának középpontjában áll s azt is a fejére olvassák, hogy renegát, mert atyja ir, anyja pedig olasz s ő csak véletlenül született Mál'a szigetén. A német sajtó természetesen kap az alkalmon. Cikkek jelennek ilyen címek alatt: Anglia Deltáról ja . . . Kárörvendően idézik Marotta professzornak, a Dante Alghieri társaság egyik vezetőjének beszédé*, melyet egy Malta-meetingen tartott: „Ezen a földön — mondotta — melynek minden szegeletében a mi kultúránk lélekzik s a mi fajunk szokásai és aa- játosságai uralkodnak, ki akarják irtani együvé ar- tozásunknak minden jelét s meg akarják tiltani a lakosságnak, hogy őseinek a nyelvét szabadon használhassa . . .“ (Berlin, december 5.) Az első oroszországi német transzport megérkezett Németországba. A transzport 244 felnőttből és 157 gyermekből állott. A meneküllek előadásából kitűnik, hogy Oroszország minden részéből Szibériából, Krímből, Dralból és a Volga mentéről egyaránt érkeztek. Meghatóak azok a közlések, amelyeket a menekültek a szovjetnralom „áldásaival“ kapcsolatosan tettek. A parasztokat szabályszerűen levetkőztették, elvették aratásuk minden eredményét tőlük. Elvették a lovaikat és teheneiket is, úgy hogy még a legszükségesebbel sem rendelkezhettek. Szomorú S kérdik: ami igaz Máltában, miért nem iga* Déltirolban? Az angolok egyelőre hallgatnak, ez azonban bizonyosan nem jelenti azt, hogy a kérdést már is nem tét'ék fontolóvá s nem mérlegelik, hogy mi módon ellensúlyozzák a flottabázisuk csendessége ellen megindított támadást. Nincs kizárva tehát, hogy a jövő évi kisebbségi kongresszus uj résztvevővel szaporodik: az angol uralom alatt élő olasz kisebbség panaszának szóvivőivel. S ez két szempontból is nagyon érdekes és hasznos volna. Először is, mert az olaszokat uj vonatkozásban hozná összefüggésbe ezzel a nagy problémával: mint szenvedő felet. Másodszor pedig, mert az angolok figyelmét fokozottabb mértékbeni reáterelné a kérdésre: bizonyosan olyan értelem, ben, hogy ezt a kérdést jé lesz mielőbb Európára lokalizálni, vagyis mielőbb megoldani, hogy megszűnjön végre nemzetközi viták s igy a világ érdeklődésének tárgya lenni. A minap a jugoszláv kormány müncheni sajtőataséja, egy Mihajlovits nevezetű ur, bölcseleti alapon próbálta menteni mindazt, ami hazájában a kisebbségek rovására történik. Azt irta egy osztrák lapban, hogy: „semmi remény nincs kedvező fordulatra a kisebbségekkel való bánásmódban mind. addig, míg a faji és nemzeti értékek jelentősége annyira a népek érdeklődésének előterében lesz...“ A bölcselet azonban azt is tanítja, hogy a jogtalanságok tulhajtásából született meg a jog vagyis annak belátása, hogy jobb az olyan szabály, mely mindenkit egyformán kordában tart, mint a jogtalansággal szerzett zsákmány, mit legközelebb talán sokkal nagyobb kárral kell megfizetni. S szaporodnak a jelek arra, miként azt a máltai eset is bizonyítja, hogy a kisebbségi kérdés nemzetközi vonatkozásai ebben a stádiumban van, nak. sorsukra jni sem jellemző jobban, mint az, hogy már augusztus közepe tájékán óta táboroznak Moszkva körül. Útlevélhez csak igen kevesen jutottak, a legnagyobb nehézségek árán. Minden útlevél több fcziz rubelbe került. Amikor behajózták őzet, elszedték minden pénzüket, úgy, hogy a kivándorló hajón egy kopekjuk sem maradt. A kivándorlók vezetőit elfogták s bebörtönözték. így akarta a szov, jet megakadályozni, hogy a kivándorlás létrejöjjön és az igazság eljusson a külföldre is. A kivándorlókat egyelőre Németországban helyezték el, külömböző szükség-barakkokban. —k. Hajmeresztő dolgokat mesélnek az Oroszországból kivándorolt német parasztok ?á(tlya gyűl az éjöen (8) Jrta: Seőesi Samu — Árvaságra!? Mit értsek ezalatt!? Kiáltotta iWesaelényi és görcsösen ragadta meg az öreg szolgát, aki úgy érezte, mintha ura erejétől ropognának a csontjai és sietett a rossz sejtelemtől gyötört bárét megnyugtatni: — Nincs semmi baja. Jól van, egészséges, csak tőlünk elparancsolták. Wesselényit még nagyobb zavarba hozta Sas Mihály kijelentése. Izgalmában úgy rázta az öreg szolgát, mintha világosabb magyarázatot akart volna belőle kirázni: — Beszéljen kend értelmesen, — kiáltotta erős hangon. — Ki parancsolta, hová, miért?! — A törvény parancsolta, alásan jelentem. Kocsin vivők asszonyunkat — amint őkegyelme renddé, — Szebenbe, hol is beszállásoltuk az Orsolya- szüzek Klastromába. És ott hagyok hála Istennek, jó egészségben! — Fogságra vetették!!... Mi történt itt?! Ezeket a szavakat már szinte ordította a dühbe borult ember s aztán a pamlagra roskadt. A testi kimerültség és a lelki megrázkódtatás annyira hatottak rá, hogy pár pillanatig ájult állapotban feküdt a pamlagou. Sas Mihály melléje térdelt és a körülálló cselédség megdöbbenve, tehetetlenül tördelték kezeiket. — Csendesség, csendesség — suttogta a vén huszár. — Urunkat a sok szenvedés, a hosszú ut fáradalmai kimentették. Drága asszonyunk sorsa pedig fájdaiommal töltötte el. De él, — hála a jóságos Istennek, él. Lélekzik, csak mély alvás nyomta d. Csendesen; abtreten ! Kása Demeter halt! It t marad — mondta az öreg kertésznek. Kend itt sil- bakol urunk mellett a felváltásig. Nyitva legyen a szeme, ha mozdul, nyitva legyen a. füle, ha szól. Addig itt a légy se dongjon! Megértettük?! — Igen is, meg! Az öreg kertész a mély aléltságba merült Wesselényi mellett maradt. Sas Mihály pedig, mintha érezte volna, hogy ura ha ismét talpra áll, nem marad otthon tétlenségben, végig mustrálta az istállókban a hámos lovakat, hogy azok minden percben készen álljanak az indulásra. Még fegyverekről is gondoskodott. Jó ha minden kézügyben ál. Kocsik, lovak minden jó karban volt, hiszen azokat hiven gondozta Sas Mihály az alatt az idő alatt, mig ura Kufstein várában szenvedett. Sas Mihály végezte mindig az őrváltást. Végre hosszú, mély alvás után épp akkor nyitotta fel szemeit, mikor hűséges öreg szolgája őrködött mellette. Úgy nézett a vén huszárra, mintha nem hinne a szemeinek. Aztán megszólalt : — Kend az, Mihály vitéz? — Én vagyok! Én, én! — mondta szaporán Mihály és ngy és annyira ütötte össze a bokáját, mintha táncot járna nagy örömében. Mondta is, hogy engedelmet kér, de a nagy öröme, hogy urát egészségben látja, — erővel táncot akar vele járatni. Wesselényi talpra állt. Érezte, hogy a hosszú alvás visszaadta teste és lelke erejét. Egy pillanat alatt elgondolta, amit hallott és látott. Nagy nyugtalanság szállta meg. Nincs veszteni való idő. Kiadta Sas Mihálynak a rendeletet, hogy két kocsiba a legerősebb és leggyorsabb lovakat kell azonnal befogni. Öt napra eleséget pakolni. Minden kocsiban szükség esetére fegyvert és kardokat kell elhelyezni, úgy hogy azok rejtve maradjanak. Sas Mihály a súlyos vasbuzogányt sem hagyta el. Csakhamar készen álltak a kocsik. Az elsőben Wesselényi foglalt helyet. Szótlan volt és komor arccal burkolódzott köpenyébe, a másik kocsiban hűséges inasa és a katonás kertész foglaltak helyet. Ezek is szükség esetére követték a bárét, aki mikooc készen voltak, csak ennyit mondott: — Kolozsvár! I A kocsisok ostort bontottak és a négyes fogatok gyors ügetésben, vágtak neki az útnak. Wesselényi köpenyébe burkolózva, mogorván nézte a tájat. Szép nyári nap volt. Az elmaradozó erdők zöld koronája hajladozott a csendes szél fuvása alatt és a mezőkön itt-ott hullámzott a kalásztenger. Nézte a magasba repdeső pacsirtát s a kocsik mellett elsuhanó gyorsszámyu fecskéket, de csak a szemei látták. Lelke előre szállt. Keresztül az erdélyi mezőség felett messze-messze, hol nyáron is a szebeni havasok csúcsai hótól fehérlenek és az ezek völgyében fekvő Szeben városában, ahol az Osolya-szüzck zárdájában bizonyára rágondol az, akiért most ngy siet, mintha késedelme halálos Ítélet végrehajtását jelentené. Leszállt az alkony, mire Kolozsvárra értek. Wesselényi az apósát kereste fel, aki teljes felvilágosítást nyújtott mindenről. Wesselényi csak eny- nyit mondott: — Ezt is miattam! Akkor is elhozom, ha bitóra jutok! — Nemsokára kiszabadul. Addig várhatunk, — mondta Cserey. — Az apja várjon, az ura nem vár! Rövid pihenés után holdvilágos éjjel tovább indult Szeben felé. Cserey kétségbeesetten zörgette fel Bethlen Eleket: — Wesselényi megint bolondot cselekszik. De már ezek után nem fog egykönnyen kiszabadulni a börtönből. Bethlen nagyon szerette Wesselényit és arra gondolt, hogy ott a Klastrombán valamely súlyosabb atrocitást követ el. Gyorsan befogott és Cse- reyvel indultak a Wesselényi nyomába. De talán »
