Keleti Ujság, 1929. december (12. évfolyam, 275-298. szám)
1929-12-29 / 296. szám
MOtvmUjrsJús 1829. KARÁCSONY Egész héten hullott az eső, fekete sárrá ázott a föld, csúnya őszi ködök ülték meg a falut. A kopár fákról csepegett a viz, s félig megvakult a világ. Az emberek üreges arcgödrökkel legördítették bozontos fejüket, s az ajzott pillák alatt kirontani kész gonosz akaratok sötétlettek. Aznap jött meg a hire, hogy kitört a forradalom. A háborúból hazajött katonák éhségverte, szeszes szájjal énekeltek. Még velejükben lüktetett a pusztulás tánca, s a felgyűlt keserűségek, az otthonhagyott asz- szony, gyerekek panasza sötéten morajlqtt az agyakban. Rossz szándék lebegett Erdély felett, s az emberek egymást halálra ítélték. Durván robbant ki a szó a vad férfiakból: — Megölöm ... A kutyarágta füstös ajtók megett érett a forradalom, s az esti gyér tüzverésben sárgállott a sok nyomorult, megvert test és szürke körmökkel vakarták szennyes fejüket az emberek. Azon az éjszakán bombát dobtak a jegyző házába s láthatatlan férfiak kacagva nézték, hogyan menekül torkába szorult szivvel, ágyából kivetetten. Fejszék zuhantak az ajtókra s percek alatt széttiporták a községházát. Üvölíve végigmentek a falun, a koromsötétben csak a viharzó fenyegetés ha) Iszott: — Takarodjanak ki az urak a faluból! A lámpák rémültem elaludtak, kihaltak a házak, s csak a meszes falak fehérlettek, mint halálsáppadt arcok. Aki tudott, menekült, vagy elrejtőzött. Mindet} pillanatban uj rémségek hire érkezett, s a baljóslatú percekben mindenki saját veszedelmét várta. / Később csend leit, kibírhatatlan vészes csend. Lélekzeni se merünk, s még a koldus alatt sem roppan a szalma. Éjtel után valaki megverte ablakom, félve, különösen élesen, mintha valakiuek a foga vacogott’ volna össze: — Ki az? — Én vagyok, Török Ákos. A bádoki földes ur. Véresen, csapzot- tan, sárosán zuhan a lábaim elé. Beteg még a lélekzete is. Homlokán seb fut végig, orcáján vérhintés. Remeg, szemei égnek. Negyvenfokos lehet a láza. Döbbenve ugróm hozzá: — Mi történt Ákos? Alig birja kinyögni: — Segíts, ha Istent ismersz. Ránk törtek az éjszaka, megöltek volna, ha el nem menekülök. Mindenemet szétrombolták. A fél falu spanyolban fekszik. Védekezni se tudtunk. Magam is a betegágyból menekültem. Ezt az ütést... ezt az ütést. . . Szégyelli megmondani, hogyan kapta, s csak a fogai esikordulnak össze. Felegyenesedik, újból eltántorodik és inaszakadtan eldül a szép szál magyar fiú. Azon véresen rádobom ágyamra. Az izgalomtól pillanatra összeszoruít a homlokom. Érzem, hogy egyedül vagyok magam- rahagyottan, vad hegyek és negyvenezer érzést és öntudatot vesztett forrongó ember közé zárva. A hirtelen gyújtott gyertyalángból, mintha halványvörös arcát előtárná a halál. Tudom, hogy itt van, de nincs idő vele törődni. Csak a testem hideg s az öklöm fáj, mikor tehetetlen kínomban össze- szorítom. Az ablakon benéz az éjszaka. Korán van, még a kakas sem szólott. Vérem halkan dalol az izgalomtól s nézem a véres embert, ki »lassan erőre kap és a rettenetes éj részleteit kezdi elbeszélni. — Ki gondolta volna, hogy igy lesz. Még tegnap délután, mikor hozzánk jöttek ílusék ... — ílusék! — rémült fel bennem a név, és a félelem megdermeszt. Nem is gondoltam rá. Reá, ki több az életemnél. Izgalmamban mellen ragadom Török Ákost. — Mi történt vele? Nincs idő a válaszra várni. Csizmát, bekecset rántok magamra, puskát a vál- lamra, s futva merülök bele a kietlen éjszakába. A mező fekete. Lihegve botorkálok át rajta. Valahol az erdő szélén a róka ugatja a falut, de jöttömre elvinnyog a sűrűben. Az ágak arculcsapnak, az avarba dőlt fákon orra bukom, láthatatlan ágszövevényekbe bonyolódom. Zúzva, tőrve rohanok a lehullott levelek, rovarok, virágok, madarak, korhadt fatörzsek holttestein által, melyek némán várják a feltámadást. Homlokomon legördül a verejték, halántékom lüktet, izmaim reszketnek, de nem veszem észre, ha fába ütközöm, nem nézem a száraz ágak fekete változatát, rámleső vadak száját, sem a mohokra hullott arany csillagport. Csak a leányt látom veszedelemben és borzadó hátgerinccel rohanok tovább, feltartott fejemből fehér pára száll az éjszakába. Néha rekedten fájó kínnal visszadöbbenek: —• Emberhalál lesz, ha valami baja esett. . . Nehéz víziók jönnek és futva teszem meg az ut hátralevő részét. A faluban láncos kutyák mordulnak reám, vadszándéku emberek szegődnek nyomomba ... Csak a baljós, sötét házat látom. Egy árnyalatot világosodik az éjszaka, mire odaérek. A küszöbön mégis visszatorpanok, szemérmesen elpirulok. — Nem állíthatok be hozzuk ilyen időben. Óvatosan kikémlelem, hogy semmi sem történt. Az öröm felderít, s hangtalan, mély megkönnyebbülés szakad fel bennem. A távoli korcsmából részeg nóta verődik hozzám. Hazatért katonák mulatnak. A dal erősödik, mintha közelednének. Elszántan megállók a leány ajtajában, s az idő telik. Moccanás uéikül őrködöm a küszöbön. ^Szegény nem is sejti, hogy falnak vetett háttal, álmosságtól, fáradságtól égve virrasztók, s hideg köd hull borzongó testemre. Tudom, hogy a halál torkában állok, de boldog vagyok, hogy érte tehetem. Szép, szerelmes szavakat sugdosok cl magamban, s félig szenderegve el-el mosolyodon} .. . Valami neszez közölemben. Feszülten belefigyelek az éjszakába, terveken töprengek, elhatározásokat keresek. De csak gyermek gondolatok, ártatlan örömök játszanak agyamban. Erdélyi bukohkák Oly derűs .. . Oly derűs vagyok és szent. Mert látom, az én mezőmet. Dús terményekkel fölseregezve Mint győző csapatot. Megrakva gazdag zsákmánnyal Fölkantározva ritka málhákkal. Az áldásthozó rög, — Vér és Munka ára — lm, nagy ura előtt meghajolt. S termővé havazódott sok kicsi barázda, í ahol ekénk szántott. És jól így vagyon ... Idő, Sors, Vész most ki ellen?! Hitünkkel ki bir — elkomorult? Ha felénk az Isten borult... BART ALIS JANOS j — Reggel magammal viszem és holnap feleségül veszem... Erre elfeledek forradalmat, világot, mindent. Reggel a felébredt emberek ott találtak rám álomban egy fapadon. A puska kiesett térdeim közül. Zord, fegyveres férfiak szólongaítak: — Ki vagy? Összerezzennek. Hátra törlöm csapzott hajam, s kiegyenesedem. Puszta kézzel, fegyvertelenül állok. Meghal, aki közeledik. Tudom, hogy a pillanat elérkezett .. . Kicsit csodálkozom is, hogy még nem zuhan a bot, nem dördül a lövés, .nem villan a kés. Mi történt velük, hiszen ezek tegnap még nem is voltak emberek ? Soványak, bütykösek, szenvedéstől görbék. Nyomor és gazság leszaggatta róluk a condrát. Tudatlanok, vadak, s csak a keserűséget érzik. Soha jóban részük nem volt, fü nőtt ki a hátgerincükből, s csak az ösztön érzik rajtuk. Megvetett kutyák, földet zsírozni valók, kik utolsó őrületükben szétszaggatni készültek a világot, s kiknek Inába robbant a háborúban mellébe a golyó, s ömlött le görbe szájuk szélén a vér a világpusztulás szakadékéba ... Mi történt velük ? Valaki azt mondja. —- Hagyjátok fiuk! Füleim zúgnak, nem tudom mit beszélnek, s csak azt látom, hogy a néma ajtó hirtelen kicsapódik, s egy szép, fehér leány hozzámsikolt. — Jóska! A dühödt ellenséges arcok megenyhülnek. Élő, drága mosoly veri át az embereket, kik fövegüket megbillentik, s elmenőben szelíden bátorítják a remegő leányt. — Ne féljen semmitől kisasszony! Megbékélve, szenvedélyből felocsúdva eltűnnek a kapukban, s újból emberré teremtve, drága szeretettel azt mondják egymásnak: — Milyen szépen szeretik egymást.. . Mi két gyermek pedig állunk, nyelvünkre édes iz szivárog, ifjú testünk messzi fénylik és nem tudjuk, hogy a szerelem megmentette az életünket. n. Áldott legyen, mert sohasem kérdezte, hogy miből élünk: a két karomból-e, vagy a homlokomból, arasznyi élelem fehér koporsójából. Gondoktól üszkös orcámat fényesre csókolta, s mikor kábulatba dermedt Erdélycrszág és a holnapi nap csak uj bajra született, mosolyogni tudott. Mikor kölcsön sem lehetett kérni, üres asztalunkra kis fiamat tette és arany testéből arany- csók-kalácsból meg is reggeliztünk, meg is ebédeltünk. Két kis fehér köd voltunk a sár fölött, akik nem is tudtuk, hogy világ változott. A hir megunta ajtónk előtt várni,' s a keserűséget elűzte szép szóval. Egymás szent erejéből éltünk, de ott volt a gyermek, — égi réten közösen szakított virág... ... Pedig népek sírtak, s az éhes emberek a kapufélfának buktak és a papok sokat eltemettek. Hej sokan elmentek, hogy hálából megcsókolják a Teremtő fonnyadt kezét. Immár senkisem forrongott. Félelmek, szorongások gyötörték a népet... És egy téli napon, — kívül keményen virágzott a hó, — összeroskadt a harmat- gyengé asszony. — Éhes vagyok ! ... Csak akkor láttam, hogy minden vonása sir, melle összedermedt, minden hajszála segítségért kiált, szemeaija beszakadt, s elnyújtott szemei lázban úsznak. Csak tündöklik, csak a lelke fénylik, mikor az-: zal áltat, hogy tréfa volt az egész. És együtt kacag velem, pedig már olyan ki-
