Keleti Ujság, 1929. december (12. évfolyam, 275-298. szám)
1929-12-29 / 296. szám
18 IM». KARÁCSONY KÍRiXrzmSMtlî A sajtó sem tökéletes Levél Ligeti Ernőhöz vetkeztethető, hogy miféle önkormányzati helyzet, miféle önrendelkezési jog volna szükséges a népkisebbségek számára. Nyelvi jogaik is hogyan kapnák meg a határaikat, illetve azt a vonatko- záukat, hogy maguk körén belül azzal élhetnek, a velük szemben való kéréseknél azzal kell élni, mig a tőlük elinduló kérések nyelvét az szabná meg, hogy hová folyamodnak. Az állam és a közigazgatás igy hagyná meg hazánknak az otthonunkat. Egyébként még ezt a kis hazánkat is elveszi. * Valami megfogható, használható, kikövetelhető terület jogot, az otthonok körül csoportosuló életviszonyok tiszteletben tartását és az azok fölötti rendelkezést a kisebbségeknek már el kellene érniök. Vannak évenkint népkisebbségi nemzetközi kongresszusok. Nem tudom, hogy miféle konkrét eélt akarnak elérni. Hangoztatják, hogy az államhatárok iránt és a néptöbbségek iránt lojálisak. Helyes, de ezt itthon is el lehet mondani. Ezért nem szükséges nemzetközi kongresszusokat rendezni. Hát még mit kivannak? A Népszövetségtől a kisebbségi jogvédelem gyakorlatiasabb és könnyebb módjait. Ez is helyes; de hol vannak a jogok, amiket védeni kell? A sokéves nemzetközi kongresszusok nem tudták még kiképezni a népkisebbségek életalapjait. Hangoztatják az uj államok, hogy ők felszabadítást végeztek. Nos, hát a népkisebbségek is felszabadultak? Ellenkezőleg. Otthonuk jogát az uj államalakulások rendszere az államszuverénitásba elnyelte. A népkisebbségeket is fel kell szabadítani. Valami ilyen határozottság irányában nem látom a népkisebbségi kongresszusok fejlődését. Annak idején a valíásszabadsági küzdelmek szintén hatalmi küzdelmek voltak, de végül is megfogható konkrétumokká leszürődtek. A vallási kisebbségek elismerésüket követelték a vallási többségtől. Az elismerés elvének gyakorlati kifejezését is kivánták követőiknek saját papjaik hatósága alá bocsátásában, a templomok átengedésének vagy felépítésének a szabaddá tételében, a hivő gyülekezetek önkormányzatában, vagyoni és szellemi területeken való kizárólagosságokban, egyszóval; személyileg és tárgyi lag konkrétizált életkörökben. A népkisebbségek szabadságjoga is csak ilyen konkrétizált valóságokban kapja meg az elismerését, s nem a jogegyenlőség és a nyelvjogok elvi hangoztatásában, se azok nehézkes védelmének körmönfont vagy ke- vésbbé körmönfont körülirásaiban. Egységesen már valami konkrétumot, vagy több, testhezállóbb, gyakorlatibb konkrétumot kellene, hogy követeljenek azok a nemzetközi kongresszusok. Az otthon önkormányzatát. A kisebbségek otthon területeinek az elismertetését és kikerekitéseit, s a szórványoknak ez otthonterületek közigazgatásához való odarendelését. Ahogyan a községi illetőséggel más községben lakhattam, de bizonyítványaimat illetőségi községem állította ki, adóval főképpen odatartoztam, szegényügyi segélyezést is onnan kaptam, igy lehet a szórványban élőknek is a népkisebbségi otthonterületen nemzeti illetőségük, s vagyonuk és adózásuk tekintetében, valamint népszámlálási és iskolai jogaikra nézve odatartozásuk. A népek egymás melletti és egymás közötti elhelyezését valamelyes módon meg kell oldani. Hiszen tulajdonképpen ezek a szomszédságok, beékelések és szigetelődések adják a népkisebbségi problémát, amit az államok nem tudnak szu- verénitásuktól felszabadultan, mintegy területenkívüliséggel nézni. Holott lényegében az a helyzet, hogy a népkisebbségek területei nem a néptöbbség tulajdonai, s ha jogegyenlőséget akarnak, akkor a népkisebbségek területjoga is éppen olyan erős és valóságos kell, hogy legyen, mint a néptöbbségeké. A népkisebbségeknek csak ezen a területen lehet az otthonuk. És a népkisebbségeknek csak az otthonuk a hazájuk. Viszont közigazgatási, közgazdasági, közoktatási törvények és állami rendelkezések mind-mind ezeket a kis hazákat akarják szétzilálni. Ezeket kell tehát megvédeni itthon is, a külföldi kongresszusokon is. De amig igy nem konkretizálódik és nem öntudatosodik az otthon fogalma, addig itthon is, a külföldön is az úgynevezett népkisebbségi kérdés fejtegetéseivel, s a körülötte folyó hatalmi viaskodással csak örökké üres szalmát csépelnek. A népkisebbségi kongresszusok pedig vagy az üres szalmát szolgáltatják, vagy legjobb esetben is nagypuffogásu cséphadarók ez üres szalma fölött. Kedves Barátom I A karácsony alkai- mából több újság tisztelt meg engem azzal a kéréssel, bogy ünnepi cikket Írjak. Te tudod, hogy én termékeny újságíró vagyok és egy-egy cikk megírása nem okoz nekünk, újságíróknak sok fejtörést, mégis, olyan munkahajszában vagyok, mióta képviselőnek csaptam tel, hogy sebogysem jutottam hozzá ezeknek a karácsonyi elmélkedéseknek az elkövetéséhez. A te leveled azonban, amely a .Keleti Újság“ számára kívánt tőlem cikket, régi barátságunkra, a .Nagyváradi Napló" -nál töltött együttműködésünkre emlékeztetett — mikor is volt, régen volt — és gondoltam egyet : veled egyszerűbben el lehet intézni a dolgot, te elfogadsz tőlem egy baráti levelet, neked nem kell gondosan kicirkalmazott mondatokat kipréselnem. Elmondom neked, kedves barátom, ami a lelkemeí nyomja, holmi vallomásfélét. Mindig azt hittem, — tudod, az újságíró meg van győződve, hogy az ő munkája hibátlan és nélkülözhetetlen — hogy minden úgy jó, ahogy mi az újságban megírjuk, mi feltétlenül csak használunk, de nem ártunk senkinek. Mióta azonban képviselősködöm, arra jöttem rá. hogy az újságírás gyakran kellemetlen mesterség azoknak, akikről mi irni szoktunk. Nem panaszkodom, velem az újságírók roppant szeretettel bánnak, mintha ők maguk is azt akarnák, hadd lássa a közvélemény, hogy valaki, aki pick auf újságíró és soha nem volt ,más mestersége, képviselőnek is beválik. Es mégis, barátom : nekem sok bajom van a sajtóval, úgy, hogy tréfásan már azt mondtam egyszer (ugy=e, önmagunk évődhefünk saját magunkkal), hogy most tudom csak, milyen kártékony valami a sajtó. Tudod, az a furcsa, hogy én, aki világ- életemben újságot írtam, most vettem észre, hogy félek a nyilvánosságtól. Képzeld el. Ernő, én elkövettem már az életemben (egy napra egy cikket számítva), legalább hét-nyolcezer cikket, de soha nem írtam alá a nevemet (talán egy-két elkerülhetetlen kivétellel, vagy nagyon gólya-koromban) és most egyszerre állandóan kell a nevemmel az újságban találkozni. Nem foglalkozol te pszichológiával ? Mert akkor megfejthetnéd, mi ez : nem kívánom, hogy szidjanak, de irtózom a túlzott dicsérettől. Idioszinkrázia, gátlás, fóbia, — vagy mi az ördög ez, bizonyára van erre szakkifejezés. De éppen itt ér el a végzet. Mikor első beszédemet elhadartam a parlamentben, — jelentéktelen interpellációt olvastam fel — persze nem hallgatott reám senki, észre sem vettek, éppen egy nagyváradi újság, amely hozzám közel áll, azt irta, hogy én ezzel a beszédemmel .a parlament egyik legjelentékenyebb tagja lettem“. Mondhatom neked, ritkán olvastam valamit kellemetlenebb liba- bőrzéssel, mint ezt. Istenem, rossz emberek is vannak a világon, hamar rám rontanak, hogy én ilyen reklámot csapok magamnak, holott én azalatt Bukarestben ültem. Ugyanez a fatális végzet ért utói a napokban a saját lapomban, ahol esdekelve kérem ősz- szes barátaimat, munkatársaimat, bánjanak igen csínján az én nevemmel és ha nem muszáj, ne Írják le. Megjelent nálam egy deputáció, amelynek vezetője lelkes exaltá- cióval magasztalt föl engem. A küldöttség távozása után megkaptam írásban is az elmondott beszédet. Ezt a kéziratot odaadtam a szerkesztőségnek, — anélkül, hogy átolvastam volna — mondván : az elejét foglal» jáíok pár sorban össze, a végéből adjatok le 20 sort szó szerint. Újságíró elhiszi, hogy igy történt, mert igy szoktuk csinálni, Elképzelheted rettenetes meglepetésemet, amikor vasárnap elolvasom saját újságomban, hogy én szellemóriás vagyok, akinek Isten és Maniu után a magyar intelligencia a legtöbbet köszönhet. Borzasztó érzés volt; a szónok igy gondolta becsületes meggyőződésből, igy mondta, de hogy ez éppen a saját lapomban jelent meg rólam, sohasem moshatom le magamról, hogy nem én csináltam bálványt magamból. Hallgass meg egyéb esetet. Egy félévvel ezelőtt Abrudbányay Ede képviselő igen férfias és kemény interpellációt mondott el a Házban a székelyföldi kulturzóna ellen, Costacbescu miniszter válaszol rá és tisztességesen nyilatkozik a kisebbségi oktatásról. Én ültem Abrudbányay mellett és azt súgtam neki, feleljen azzal a sablonnal : a miniszter ur válaszát köszönettel tudomásul veszem. (Abrudbányay különben igazán nem szorul az én tanácsaimra.) Egész jó lélekkel mondhatta ezt, hiszen a miniszter elismeréssel szónokolt a kisebbségi oktatásról. Másnap egyik tekintélyes magyar lap megtámadta Abrudbányayt ezért a válaszért, másodszor megcsípkedfe Wilier Józsefet, amiért Abrudbányaynak ilyen tanácsot adott. Sem Abrudbányay nem érdemelte meg a szidást, sem Wilier, aki az egész ügyben ártatlan volt, Abrudbányay- tói a harmadik padban ült. Ilyenkor természetesen nincs más teendő* mint a hallgatás, mert a cáfolat csak kavarja a kellemetlenséget. Most legalább ebben a levélben te előtted jóvá teszem valahogy két kiváló magyar képviselő megleckéztetését. Vagy például : Elmondom egyik ujságiró-kollégámnak Bukarestben, hogy Kecskeméti Lipót főrabbi audiencián fog megjelenni Maniu Gyula miniszterelnöknél és átad neki egy memorandumot a zsidó gyermekek magyar anyanyelvű oktatása érdekében. Képzeld keserves megdöbbenésemet, mikor azt olvasom másnap, hogy a főrabbi a magyarpárti zsidók ezertagu küldöttségét vezeti Bukarestbe. Szerencse, hogy Kecskeméti nem látta * cikket, különben el sem jött volna. Vannak még nehezebb szituációk. Egyik nagy román lap munkatársa valamelyik nap azzal jön bozzám, hogy irt rólam egy szép cikket. Kivettem belőle, hogy meg akar engem dicsérni — a többi magyar képviselő rovására. Gondold el, barátom, mennyit kellett kérnem, argumentálnom, amíg kikö- nyörögíem, hogy a cikket ne adja le. Talán ekkor voltam legjobban elkeseredve az újságírás miatt. Az újságírók jó szívvel vannak irántam. En is igaz lélekkel akarok kollégiális lenni hozzájuk, Ha tudok valami szenzációt: elbeszélem nekik Néha riportot csinálok helyettük. Legutóbb . elmentem képviselői nagyképemmel Mirto államtitkárhoz és leírtam nála Erdély egész uj megyei „beosztását és átadtam az újságíróknak. Ok nem kapták volna meg. Nekem gyanútlanul átnyújtották az iratokat. De hányszor kell letagadnom eseményeket. Emlékszem, egyik magyarpárti értekezlettől szenzációkat vártak a bukaresti újságírók. Este ostromoltak információkért és én — ne Ítélj el — kereken letagadtam, hogy egyáltalában értekezlet lett volna. Ha velem, mint újságíróval csinálná ezt egy képviselő, meg lett volna róla a becses véleményem. De hidd meg, Ernő, nem csoda, ha néha tréfásan azt szoktam mondogatni, hogy a sajtó kártékony intézmény. Gondold el. hogy az én legutóbbi parlamenti beszédem kapcsán — a gyulafehérvári problémáról — az egész román sajtó azt írta állhatatosan, makacsul, csökönyösen, hogy én azt fejtegettem, hogy a gyulafehérvári határozat nem egyéb, mint a magyarok és románok között létrejött szerződés. En ezt sohasem mondtam. De hiába cáfoltam a szószékről, a folyosón, a sajtóban, a cikkek egész garmadája változatlan makrancos kitartással nyargalászotí rajta. Ne áruid el senkinek, kedves barátom : rájöttem, hogy sem a sajtó, sem az újságírók nem tökéletesek. De természetesen csak addig vélekedem igy, amig deputát vagyok Mihelyst megint kizárólag újságíró leszek, újból tudni fogom, hogy nálunk hibátlanabb teremtéseket nem szült a föld. Jó ünnepeket kívánok neked, igaz barátod Hegedűs Nándor.
