Keleti Ujság, 1929. december (12. évfolyam, 275-298. szám)

1929-12-29 / 296. szám

L m&üőklaS

A mi hazánk: az otthonunk

írta: Paál Árpád

Karácsony a világeszmévé lett Gyermek ünnepe. És így lett a gyermekek, a családi melegség, az otthon ünnepévé is. Akiknek nincs otthonuk, azok is ez ünnepen hazavágyódnak. Az árvák szomorúságának a mélabuja is ott reszket, ott didereg az otthonok fényködén kivül. És minden árvának egyszer otthona kell hogy legyen. Meleg, barátságos, magát szerettető fészke, mely testnek és léleknek enyhülést és mcgvi. dámulást tud adni. Egyszer minden árva rá kell hogy találjon erre az otthonra. Másképpen nem lesz a földön békesség és nyugalom soha.

Pedig az első karácsonykor azt kivánta az isteni szózat: „Békesség a földön a jóakarata embereknek.“

És az árvák kiváltképpen jóakaratuak, mert valami legfőbb jó hiányzik az életükből, tehát szivük szerint, könnyezésiik belső és külső csor- gásával ezért a hiányzó jóságért vágyódnak. Az árva népek is ilyenek. A Karácsony az árva népek reménységének is az ünnepe. És kik azok az árva népek? Mi vagyunk: a népkisebbségeknek nevezett néptöredékek, kik leszakadtunk, máshová vetődtünk egy-egy nagyobb népcsaládból.

De azért otthonunk legalább nekünk is van. Sőt árvaságra jutásunk titán csak az otthonunk a mindenünk. Az Otthonunk a hazánk is. A kisebbségi népeknek nem is lehet más hazájuk, csak a szülőföldjük és társadalmi kiterjedésük terű- I lete. Országukban is egyebütt idegenek. Országos ügyekben szavuk még ideális állapotok esetén is csak számuk arányában van, tehát mindig leszavazás a részük, mert kisebbségek. Figyelemre és körülményeik számbavételére még legideálisabb esetben is csak saját nyelvterületükön és saját külön ügyeikben számíthatnak. Az ország nem az övék, csak ők az országé. Az országból csak annyi az övék, amit házukkal, birtokukkal, kereskedelmi és ipari kiterjedésükkel, testi és szellemi munkájuk alkotásával elfoglalhatnak és _ megtarthatnak.

Csak magánvonatkozásu életviszonyaikban lehetnek többé-kevésbbó rendelkezők és maguk urai, a közdolgokban nem, az állam egész jogában nem; ez utóbbi uralmi területen

_mondom

— legfölebb figyelmet kaphatnak. Tehát az ország határai tovább érnek, mint a magunk élete .határai. Hazánk szükebb, mint az országunk. Hazánk csak az otthonunk. Ez otthon határa csak templomaink harangja szétrezgésével tárul, de csak a levegőben és a szivekben. Ám ez a széttárul ás is az otthon képét hozza és hirdeti; azt a képet, mely szülőföldünket ábrázolja, vagy a mi állandó munkahelyünket, vagy a mi gyermekeink első lépéseinek a kicsi kis tapogató helyét, s apánk és anyánk virágos vagy elhagyatott sirhalmát. Az ezekről való belső kép a mi hazánk, kiknek az ország nem tulajdonunk, csak gazdánk és fennhatóságunk.

Hogy emberileg többre van-e jogunk, azt én most nem vitatom. A kisebbségi népek többnyire nem vettek részt az állam alapításában, s igy azért maradtak ki a jogból, hogy az egész államot a magukénak is mondhassák. Nyelvüket az egész ország nem ismerheti, s igy azért idegenek a nyelvük határán kivüli területeken.

De viszont, ahol ők otthonn vannak, azt mégis a magukénak mondhatják és érezhetik, mert a maguk vagy őseik munkájával tették azt

a helyet otthonukká. És ezen a részlet-területen, otthonuknak a helyén maguk és velük egynyel- ven beszélő otthontársaik nyelvüket mégis ismerhetik, ezt a nyelvet használhatják, s egyszerűen lehetetlen ezt maguktól idegennek tekinteniük. Emberileg tehát az otthonra és ez otthonban a

nyelvre föltétlenül megvan a joguk.

•

Már most jön az úgynevezett közigazgatás. Ez valami olyan dolog, mint az emberi szervezetben az ideghálózat. Az államnak is, az országnak is van ideghálózata. Akar valamit, s azt idegei megmozditásával megcselekszi. Az agy elhatároz, a kezek a zsebekbe nyúlnak adófizetésért, vagy fegyverhez nyúlnak a katonáskodásért, a lábak megindulnak, a hátak nekigörbül- nek, az egész szervezet megmozdul és dolgozik és izzad, stb. A céltudatosság, ami e mozgásban az államért, az állam együtemű és egy alárendeltségű munkálkodásáért történik: az a közigazgatás.

Azonban az állam nem önmagáért van, hanem a benne foglalt társadalom boldogulásáért. Erős és élénk társadalmi élet nélkül az állam is erőtlen és zavaros életű. Tehát a köz- igazgatás az állami funkciók érdekében a helyi társadalmak életéből is Visszasírgárzásokat kell hogy kapjon. Az agyból megindított idegáram nem elég; a karban is, a tenyérben is, az ujjhegyében is viszont ideg és izom kell, hogy legyen az állam és a benne levő társadalom működéséhez. Úgy mondhatnék tehát, hogy a közigazgatásban van egy állami gépszerűség (mechanizmus) és van egy visszaható élő szervezet (organizmus), a társadalmi elbíró és felhasználó képesség. Amely nemcsak igahuzó, de igairányitó is; nemcsak a gép prése alá tartozó anyag, hanem a gépet szabályozó és ésszel alkalmazó tehetség is. A gépszerti és az élő szervezetű összehatások adják a tulajdonképpeni közigazgatást.

Ennek állami vonatkozásban tárgyai, de helyi viszonylat szerint már alanyai az egyes helyi társadalmak. Amennyiben igy a saját alanyiságuk érvényesülhet, úgy liliánák elő az ön- kormányzatok. A helyi területek saját lélekzései, saját érdekükben való közös munkálkodásai, melyek egyszersmind az állam tevékenységéből rájuk tartozó részt is elvégzik. Faluk, városok, megyék, országrészek mind ilyen önkormányzati alanyokká válhatnak. Aszerint lesz ezekben lüktetőbb és egészségesebb az élet, hogy az állam gépszerűsége több lélegzést, több szabadságot, több magából fejlődést hagy-e a társadalomnak, vagy ellenkezőleg: ez a gépszerűség túlteng és lebéklyózza a társadalmat. Világos dolog, hogy a társadalom szabad lélegzése kívánatosabb, mert akkor az állam gépezete is több élénkséget és több eredményt tud produkálni. Tehát önkormányzat kell a társadalomnak. A falu, a város, a megye, az országrész önkormányzata mintegy egymás fölé rangosodva, olyan hierarchiát ad, mely végső sorban az állam legmagasabb foka és akarása felé vonz és csatornáz minden népakaratot. Anélkül, hogy azt a saját akarata ellen fordítaná.

Ebbe a magától élő és magából megnövő országszervezetbe egészen jól beleillenek az otthonok. A mi hazánk is igy az országban megtalálja az élő összefüggését és a nyugodt lélegzését. Legalább is igy kellene lennie.

Mik ennek az előfeltételei? Hogy az otthonok is a maguk társadalmi szabadságában érintetlenül maradjanak. Hogy nekik is a maguk körére, helyi viszonyaira, e helyi viszonyokból

összetevődő közéletre meglegyen az önkormányzatul:. Az igazi, a maguk okossága és bölcsessége és célszerűsége szerinti önkormányzatuk, a maguk fejével és a maguk embereivel intézve. Ehhez a felsőbb fokú önkormányzatok legfölebb jó tanáé,solássa! járuljanak, de ne ellenkező és zavaró, s az ügyeket nem ismerő ős azokba csak hatalmaskodóan beavatkozó parancsol ásókkal. Ennek a fejében az önkormányzatok is elvégzik az államtól rájuk eső teendőket; hiszen a maguk gondja elvégzésére megvolt a szabadságuk.

Ha otthonunk ilyen közigazgatást nyerhetne, akkor méginkább meglenne a hazánk. És szeretni tudnók országunk többi részét is, mely igy élni hagy bennünket. Szeretni tudnók államunkat is, mely igy kölcsönös együttműködést, otthonunkat tisztelő (de gyanúsan és ellenségesen nem kémlelő) figyelmet valósit meg helyi életünkkel. Otthon-hazánk igy fogalmilag és érzésbelileg számunkra is kiterjedtebb, szétsugár- zóbb lenne. A más otthonunkat és más nyel rücket is testvérnek és jóakarónak éreznők, s el tudnók képzelni az otthonokat összefoglaló nagyobb otthont, a hazákat összefoglaló nagyobb hazát. Végső sorban kis otthon-hazánkból át tudnók ölelni az emberiség nagy hazáját is, minden országoknak és népeknek az otthonok szabadságában és szeretetében való nagy szolidaritását. *

Fájdalom, nálunk a közigazgatás nem az otthonok megbecsülését, illetve nem a mi otthonaink, a kisebbségi népek otthonai önkormányzatát akarja. Ez otthonterületeket belepi állami mindenhatósággal. Ilyen irányú az uj közigazgatási törvényünk is. Ad is önkormányzatot, de el is veszi. A népkisebbségi kérdés megoldása és nyugodt elhelyezkedése ezért nem sikerül, mert elvész az államhatalom féltékenykedő és iánk szijjaződó gépszerűségében, a csürő-csavaró hengerelések között. Elvesz az otthonok természetes jogának a kiforgatásában.

Pedig mindennek az otthon jogából kellene kiindulnia. Akkor természetesnek kellene tartani, hogy a magyar Szókelyfőidőn, a városokban, a Kalótaszegen, az erdélyi nyugati határok mentén tömeges elhelyezkedésben él, s az országos néptöbbséghez képest helyi viszonylatokban többségeket alkot. Természetesnek kellene venni, hogy ezeken a helyeken a mi nyelvünk a jellegzetes és annak túlnyomó használata olyan jogunk, mint maga az élet. Természetesnek kellene venni, hogy ezen a nyelven való művelődésünket tartjuk elsőnek. És természetesnek kelleue venni azt is, hogy ezeken a helyeken a magunk gazdasági túlsúlya és esetleg kizárólagossága is zavartalanul érvényesülhessen.

Az otthon jogában ez mind benne van. A házamba, a birtokomba csak vendégként ülhet be valaki, de nem űrként és rendelkezőként. Abba se szólhat bele, hogy a gyermekemmel az anyja nyelvén beszélek. Sőt ő is igyekszik ezen a nyelven megértetni magát ve,lem, ha valamit kérni akar tőlem. Viszont ha nekem van kérni valóm tőle, akkor én is az ő nyelvén igyekszem megértetni magam. Nos, az otthon fogalmából kiindulva, igy egész természetes logikával kikö-