Keleti Ujság, 1929. november (12. évfolyam, 250-274. szám)

1929-11-18 / 264. szám

A centennáriumok értelme

Irta: Ligeti Ernő

IC, •rdőTyícE, fórüHwIül egy időben két oen-" tennéiri uniót is ünnepelünk, a Dávid Főrendét és a Bethlen Gáborét. Ha a külországokat kisérjük figyelemmel, az emberek ott is előszedik nagyjaikat. Rágeute ez nem volt igy. Divat vájjon? Ha divat ü, asm múló szeszély csupán, ennek sokkal mélyebb értelme van. »

A korok változnak. A kultúrák változnak. E változások nem mennek ötletszerűen, a teremtő pillanatnyi hangulatához képest végbe. Bizonyos törvényszerűség szerint csinálódik a világhistória — mondják a tudósok. Az egyik, Spengler azt mondja, hogy a kor helyesebben kultúrák élete, olyan mint a növényé; finom gyökeret ereszt, virágzik, megérik és lehull. A nyugati kultúra immanens okszerűségénél fogva szétesik. Egy másik tudós azt mondja, hogy az emberi kultúra spirális vonalakban halad; nem egyszer a stagnálás látszatát kelti fel, de mégis magasabbra lendül egy körrel. A harmadik, például „Worringer, wecksel“-re építi fel korok és kultúrák szükségezerü átalakulását. Az ilyen irányban elmélkedő tudósok számát lehetne szaporítani. Véleményeik néha fedik egymást, néha homlokegyenest eltérnek egymástól. De abban mindegyiknek meg kel! egyeznie, — mert ez nem teoria többé, hanem az élet letagadahatatlan valósága, — hogy vannak korok, amelyek duzzadnak a lét nedveitől, melyek biztosan állanak a maguk lábán, és vannak korok, melyik elfonnyadnak, világképük tekintetében bizonytalanok, problematikusak, anélkül azonban, hogy e két fogalom: pro- blématik-usság és dekadencia egyenértékű fogalmak lennének.

A 'történelem folyamán akadnak korok, a renaissance, a középkor, amikor nem kell tartani attól, hogy egy uj világrendbe ütközik oz emberiség éa összeroppan (tőle. Ma, a nagy háború után a változások uj és ismeretlen arca szikrázik felénk a ködön át. Mint valami Halley-üstökös, amelytől mindig életet kap a babona: mi lesz velünk? Ha összeütközünk, el kell-« pusztulnunk, vagy megtma- radbatunF? Mert az üstökössel úgy álunk, egynémely termószettudoskodó érvelése szerint, hogy vagy ránk zuhan meteortestével és ezt a találkozást majdan végtelen jégmezők, egy kihalt világ sivár látványa kiséri, vagy beléhullunk mi és tüzes kohójában megsemmisülünk, vagy összeütközünk anélkül, hogy észrevennénk, hogy összeütköztünk; semmi baj sincs, keresztül mentünk az üstökös végtelen fénycsóváján és csak utólag konstatáljuk e kozmikus kalandok

Lehet, hogy a mi korszakunk is ilyen könnyedén ússza meg az időváltozással való találkozást és az is meglehet — egy későbbi kor távlatából nézve, — hogy már az üstökös köduszályon keresztül is mentünk és kézzel foghatóan érzékelhetővé válnak az uj világrend állásfái. Ám pillanatnyilag az európai emberiségnek az a közérzése, hogy minden recseg ás ropog, hogy ez a a kor nem birja el a nagy feladatokat, e kornak nincs eszméje vagy ami ugyanazt jelenti, igen sok az eszméje s ezek az eszmék, ahelyett hogy segítenék egymást, lerontják egymás hatását, ez a kor minden iránt érdeklődik, ennyiben nagy, de mindenit meg is un, ennyiben kicsiny, és ami talán a legvégzetesebb: lámpással keresik „a legalkalmasabb embert“, azt a férfiút, aki olyan eszményt állit alapzatra, hogy utána nyugodtan lehet leseperni a sakktábla összes figuráit. Nos, ez a kaotikus korszak, amelyben mi élünk, a maga tehetetlenségei nyomatúkénak súlya alatt mohón a történelemben keres magának ■támpontokat, saját életére is alkalmazható irányelveket. A történelem korszakainak kikerekülő egésze, a történelem nagyjainak zavartalan szépsége a történelmi események könnyű áttekinthetősége, csirájától a befejezésig, úgy hatnak reánk, mint a világitó testek, sokezergyertyás izzók, az őrtorony fénycsóvája a tengeren. A história egy- I egy jellegzetes részlete, a letűnt korok nyugodt I plaszticiltása nemcsak a biztonság illúzióját adja | meg számunkra, kétségeink között, de valami ege- |

szén sajátságos mámorérzést is nyújt, amelyet eddig csak azok éreztek, akiknek megvolt a képességük, hogy a fától megkiilömhöz::essék az erdőt, az

évszámok közül kihalásszák az embert, elsárgult falevelekbe beleképzeljék az élet színét megadó klorofillt és a régmúlt események között oly intim természetességgel járjanak, mint saját utcáikon karlársaik között. Ma már a itörténelem életre- keltésének impulzusa sokkal erősebb, mint a háború előtti években és mert ez az impulzus él az olvasók javarészében, mi sem természetesebb,

hogy szellemiségünk kiváltja azoknak a tudósoknak, íróknak, publicistáknak szinte rendkívüli sorát, akik uj módszereikkel, iraitudásukkal Elások számára is fel tudják ébreszteni a történelem életvi- zióját A történelembe menekülés nem saját életünktől való menekülés egy halott korszakba, de életvágyaink elektromos belekapcsolása egy olyan világba, amely halottnak teltszik, de csak alszik, mint Csipkerózsa birodalma. A centennáriumok pedig a hazabeszélés egy neme. Épen úgy, mint a történelmi regény kultusza is. Most Erdélyben nagyban folyik a vita, hogy szükség vaif-e történelmi regényre, vagy nincs. Távol áll tőlem a szándék, hogy mindenáron én is beleszóljak ebbe a vitába, de csak úgy mellesleg közlöm az észrevételemet: akinek nincs szeme és el akarja kenni a problémákat, éppen úgy elkenheti, ha a ma életéről ir, mintha a történelemből meri'ti a témáját, fee akinek van mondanivalója, az éppen úgy el tudja mondani történelmi témáján keresztül, mintha leülne és szószerint gyorsírná, hogy miit fecsegett szomszédja a kávéházi törzsasztalnál. A történelmi regény nem erdélyi divat és nam a magyar nyelvterületek divatja. A mindenkori „ma“ életének nagy krónikásai, egy Stendhal, Tolsztoj, Go- goly, Flaubert mindig különös kedvvel időztek történelmi témáknál. És ma is a német, francia, angol modemek, akik mondhatni a tövén élnek az Európa életében végbemenő konvulzióknak, hatalmas lélekzetvétellel hajolnak poros könyvek, elföldelt akták, beltömött kútfők és megfeketedett per- gamentek felé. Jó magam nem iritam történelmi regényt, (de szeretnék imi egyszer) viszont láttam, hogy komoly irók miként fognak hozzá egy történelmi regény megírásához. Valóban: háládatlan munka, mert a korok kutatói talán évekig nem tudnak szabadulni a rájuk zuhanó könyváradattól, amelyeken mind keresztül kell ásniok magukat, hogy eljussanak a saját igazságukhoz. Egyik adat elhomályosítja azlt, afhit a másik adat megvilágosi- tott. Valóságos nyomozást kell folytatniok, szinte perrendszerüen kell megkeresniük azokat a dokumentumokat, amelyek a perbenálló felek mellett, vagy ellene szólanak. Minden történelmi regénynek a végcélja: az igazság megkeresés«, amely nehéz, nemcsak azért, mert minden kor újra revideálja a történetét, de mert mindig akadítak történettudók, akik saját írástudói ügyességüket is belevitték részint ösztönükre hallgatva, részint mert ráparancsoltak, abba a műveletbe, hogy külön is meghamisítsák a történelmet. Nem egyszer tévigaz- ságok közül kell kihéjjazni a regényírónak az igazságot, de mert az igazság keresése mindig magasztos feladat, a történeti regény megkomponáíá- sáJt szívesen vállalják az irók, önnönmagukért is, mert az igazság megkeresése éppen úgy be tud tölteni egy lelket, mint az esztétikai szépség.

A világhistória korszakainak ez a visszaepedése, letűnt nagy figuráknak ez az ujráköltése, amelynek csak egy változata a centennárium-divat, szintézisét teremtette meg a törénelcmnek s az irodalomnak az életrajz regények alakzatában. Nem tudunk időszakot, amikor oly tömegekben termelték volna az ’irodalmi életrajzregényeket, mint mostanság. Könnyen megtörténhetik, hogy egyik-másik esetben az iró a felidézett élét rajzhősben nem a tárgyi igazságot, hanem belső szubjektív igazságát kristályosítja ki, de hogy az ő módszere magát az exakt történelemirást is Itermékenyiteni és galvanizálni fogja, az egyszer kétségtelen.

fl fel nem ismert, vag\j elhanyagolt veszedelem

A modern ortopéd sebészet njabb eredményei

A mindennapi orvosi gyakorlat mutatja, hogy nagyon gyakran a müveit társadalmi osztályhoz tartozó betegek is mennyire tájékozatlanok az ortopédia lényegét illetőleg. Annál könnyebben érthető, hogy a kevésbbé intelligens beteg nem tudja, hogy milyen esetekben vegye igénybe ortopéd-szakorvos segítségét. Ennek oka részben az, hogy aránylag rövid idő óta emelkedett az ortopéd szakma a többi orvosi szakmák színvonalára; másrészt pedig kevesen vannak tisztában az „ortopédia“ szó ethymo- lógiai jelentőségével. Az „ortopédia“ kifejezés két görög szóból ered, ortos = egyenes, paideia == nevelés, tehát olyan gyógyeljárásról van szó, mely a testalkat anatómiai értelemben vett „egyenes-nevelését“ tűzi ki céljául. Sokan hibásan azt hiszik, hogy az ortopédia csak a láb megbetegedéseivel foglalkozik, ami onnan származik, hogy az „ortopéd“ szó „ped“ végződését a latin pes = láb szóból származtatják.

Régebben az ortopédiai megbetegedések az általános sebészet hatáskörébe tartoztak, de ma már szigorúan körülírható külön szakma. Ma már minden nagyobb klinikai városnak megvan a külön ortopéd-sebészeti klinikája önálló tanszékkel. Ez a körülmény arra vezetett, hogy az ortopédia aránylag rövid idő alatt hatalmas fejlődésnek indult és kiterjesztette tudományos és gyakorlati munkálkodását mindazon kórképekre, melyek a mozgási szerveket szokták megtámadni vagyis az izom, osont és izületi megbetegedésekre, helyesebben a felső, alsó végtagok és a gerincoszlop területére. Az ortopédiának azonban hosszú harcot kellett megvivnia a sebészettel, mig megszerezte magának az önálló, tudományos hatáskört, mely mint független szakmát megilleti. Hogyha még ma is akadnak sebészek, akik maguknak vindikálják az ortopédiát, ezek inkább egyéni erőlködések, melyeknek gazdasági rugói vannak. Erre különben frappáns példa a nemrég Becsben lefolyt hatásköri harc, melyet a sebészet egyik hires reprezentánsa indított az ortopédia ellen, mely azonban végeredményben az ortopédia rehabilitálásával végződött.

A fel nem ismert veszedelem

Gyakorlati szempontból az ortopéd eseteket két nagy csoportra oszthatjuk: a veleszületett és szerzett megbetegedésekre. Az első csoportba tartoznak azok az elváltozások, melyek a méhen belüli életben mint fejlődési rendellenességek fordulnak elő, továbbá azok, melyek erőmüvi behatások következtében egy komplikált szülés lefolyása alatt keletkeznek, mint pld. felkar, combtörések, stb. A fejlődési rendellenességek között, végtag és csont- defektusoktól eltekintve, a legfontosabbak az u. n. csípőizületi ficam és a donga-láb. Mindkét elváltozásnak az a sajátossága, hogy egészen fiatal korban, lehetőleg még a járás megindulása előtt szakszerűen kezelve, aránylag rövid idő alatt teljes gyógyulást eredményeznek. Sajnos, a praxisban már olyan stádiumban jutnak a szakorvos kezelése alá, amikor e fiatal szervezet gyors fejlődési iramában az elfer- dülések is fokozottabb mértékben jelentkeznek. Még ilyenkor is jó eredménnyel alkalmazhatjuk gyógy - eljárásainkat, azonban aránytalanul hosszabb idő és fáradságosabb munka révén.

A gyermekkorban kezelés nélkül maradt esetek később vagy csak nehéz ortopéd-operatív beavatkozás révén korrigálhatok, vagy pedig életfogytiglan nvomorékságra és ezzel gazdasági és társadalmi inferioritásra vannak kárhoztatva. Ugyanez vonatkozik a második csoportra, a szerzett ortopéd megbetegedésekre, melyek közül úgy a hiányos csönt- képződésen, valamint' infektión alapuló csontbántal- mak, az ortopédia mindennapi esetei közé tartoznak. Mindenki ismeri a gyerekkorban fellépő angolkóros eredetű X és 0 térdet, valamint a súlyos ge- rincelferdüléseket, melyeknek szánalomra méltó hordozói talán nem is tudják, hogy egy idejében alkalmazott szakorvosi kezelés teljesen meggyógyíthatta volna őket. Csakhogy sajnos, az esetek legnagyobb részében a betegek, laikusok és hozzá nem értő or-