Keleti Ujság, 1929. november (12. évfolyam, 250-274. szám)

1929-11-11 / 258. szám

ZU «VT. 288. SZÁM. 19 [A^KELETIUJSÄG‘‘ vasárnapi melléklete I Rend lesz a faluban Irta: Rozványi Vilmos Fen&zterlizni délelőtti Hétköznap dél­előtt. amikor mindenki dolgozikÎ. Érezte maga is, hogy sok oktondiság van ebben. És az a lány, — a tanitókisasszony, az egész falu „Mariska kisasszonya“ — na­gyot néz majd, ha ott látja a szembeeső jár­dán. Szemben az iskolával. ’ — Tán éppen azért csinálom, mert fur­csa, — vetekedik magával s gyűri jobb meg­győződését a tetszenivágyás mögé. — Hadd lássa, hogy a segédjegyző is ur!... Akkor van dolga, amikor akarja s nem akkor, ami­kor mások akarják. Mert az a lány tegnap rate mondott va­lamit- Még most is, — gőzös fejjel is emlék­szik rá. V^ami ilyesféle volt: „Köszönöm, hogy szerelmet vallott- Illik ez minden se­gédjegyzőnek, de feleségül már ne kérjen, mert házasodni már nem illik..." és ma- gyarázóan hozzátette: „Segédjegyzőnek!...” Hogy segéd jegyzőnek nem illik házasodni!... Hát mi illik? Előbb alispán legyen az em­ber s aztán házasodjék? Az ilyen csacsiságot az ember segédjegyző korában csinálja s nem akkor, amikor már alispán... Az alispánok inkább elválnak régi feleségüktől s elveszik a volt főispán még Tégibb özvegyét... No, majd megmutatjuk! Gunyorgások, apró önérzeteskedések fut- károztak eszén, szivén s hol belepirult, hol belesápadt... De hősiesen kitartott a fensz- terlizésnél, — hétköznap délelőtt fél tize­negykor, amikor a nap már nemcsak azért süt, hogy szép legyen a világ, hanem azért, hogy az ember fia dolgozni lásson •.. Végre Mariska kisasszony kinézett a tan­terem nyitott ablakán és észrevette a segéd­jegyző urat, aki... Aki, imei, átbókolt neki, körülbelül ilyes­féle jelentéssel: „Igenis, mint tetszik látni, én vagyok ... Saját személyemben, a segéd­jegyző . • És a „segódjegyzőt" nagyon önérzetesen gondolta bele a hajlongásba. A lány szemöldöke nagy, fekete hiddá futott a fehér homlokon; alakja finom, meg­hökkent mozdulatba ámult egy pillanatra, aztán elfordult az ablaktól. Nyilván látha­tóan megakadt az előadásban. Ez tetszett a fiatalembernek! Sunyin szemére húzta a kalapot és a karima alól ka­ján mosollyal nézte a riadt, elidegeskedő leányt. Az kétszer-háromszor odavillant még, kinos zavarában elmosolyodott maga is és a fiatalúr nagy mulatságára még mindig nem tudott beszélni... Percig is megakadt a ta­nítás, úgyhogy a gyerekek is kikukkantottak már az ablakon. Akkor a leány hirtelen hangosan beszél­ni kezdett. Mondatfoszlányok hatoltak a fü­léhez: — Mert, gyermekeim, mindenkinek dol­goznia kell... A munka tart meg mindany- nyiunkat... Ezért dolgozik mindenki... A gazdagoknak is dolgoznia kell. Mindenki dolgozik. Apátok, anyátok, ugy-e, most kint van a réten?... És mit csinál? Dolgozik ugy-e! Bizony gyerekek, aki ilyenkor az ut­cán sétál, az nem Tendra ember, hanem olyan, mint a piaci légy. Sütkérezik és ide-odazüm- mög a világban, mig el nem hajtják innen is, onnan is- Ha kinéztek az ablakon, nem lát­tok senkit az utcán, mert ilyenkor mindenki a munkája után jár. — Nem a‘! — csattan fel az egyik élénk lurkó hangja. A tanítónő úgy tesz, mintha nem értené, mit akar a gyerek: — Mi bajod van? — Tanitónéni kérem, a segéd jegyző ur nem dolgozik, jelenti fel most már hangos vi­hogással a fiatalembert szinte az egész osz­tály. A segédjegyző megmarad a túlsó soron. Hirtelen nem érti át, csak sejti, mi történik vele- Csúffá teszik... Csak nézi rémülten szinte könyörgően a szép, karcsú, fehérruhás leányt, akinek ajka körül huncut derengés vibrál. Szeretne átkiáltani: „Ne, ne, az Isten szerelmére, mit csinál?..." Kaján gyerekar­cok jelennek meg az ablakokban, mind rá- szegzi tekintetét; az egyik ijedten, a másik gonoszul... Hosszú gyötrő jelenet. Hirtelen felcsattan a Mariska kisasszony hangja: — Betenni az ablakokat! Halk kuncogások között valamennyi tábla elcsukódik. Kizárták. Elzárkóztak elő-* le, mint nem kívánatos látvány elől. — Mi-i-i?! Magához tér és eliramlik, egyenesen a plébános úrhoz. Fegyelmit, fegyelmit! ö el­végre nem utolsó itt, hogy a tanitónő azzal mulasson, mennyire nevetségessé tudja őt tenni. Amint rohan, zug a feje a tegnapi sok bortól. Rémlik neki, hogy talán nem is oko­sakat csinál. Sirni is szeretne- Nem, nem is szégyenében. Keserűség ez! A tisztelendő ur­nák is elmondja: — Fegyelmit kérek, főtisztelendő ur... Ne tessék azt hinni, hogy bolondokat be­szélek ... A főtisztelendő egyetlen szeretetteljes mosoly: — Hát mi mást gondolják fiám ? — mondja kedves, idegenszerü akcentussal, amit még a Felvidékről hozott magával. A fiatalember megkökkenve veti fel a fejét: — Hogy bolondokat beszélek? ... Ne tes­sék azt gondolni... Igaz, hogy tegnap so­kat ittam az esküvőn, Pali komám esküvő­jén, hiszen ott tetszett lenni, tetszett látni... Ittam, nein mondom... És hát udvaroltam a Mariska kisasszonynak. Hát baj az? — Áz nem báj, fiám! — No, ugy-e, nem baj! Udvaroltam és mondtam is neki, hogy oiyan szép lányt, mint ő, én mégnem is láttam.Nincs igazam? Hisz olyan szép, mint a pünkösdi imádság. Igaz? A főtisztelendő ur megértőén tovább mo­solyog. A fiatalember pedig lélekzetszaka- dóan folytatja: — Hát sértés, ha az ilyet megmondják? Igaz, hogy feleségül kértem ... Ittam, nem mondom... De hát én azt józanul is megten­ném, hogy megkérem a kezét... Baj az? —- Áz sem báj, fiám!... — Ugy-e, hogy nem? ... De ő akkor azt mondta, hogy a segédjegyző ne akarjon há­zasodni, mert ahhoz nincs elég pénze, csak ud­varoljon ... Hát miért csak udvaroljak?.. Áá, fifika az egész, asszonyi fifika! Nem akar hozzám jönni és slusz... Ezt mondja! Mondja meg, hogy nem jön hozzám, de ne te­gyen csúffá az egész falu előtt! — Számár vágy, fiám. A segédjegyző megint egyenesre ült- Megszokta, hogy a főtisztelendő ur minden kertelés nélkül vágja az emberek fejéhez, ami mondanivalója éppen van, de most mé­gis csak „életbevágó“ dolgokról van szó. Nem lehet, csak igy-ugy leszamarazni az embert­— Miért vagyok én . ■. — Azért, mert Máriská kisásszony «tj szovál sem mondtá, hogy nem megy hozzád, ö csák ázt mondtá, hogy a segédjegyaő ne ákárjon megházásodni ... Ábbán meg ig&zá ván-.. Legyél főjegyző és ákkor kérd meg, májd mást mond •.. Most úgyis beteg a prin­cipálisod. Bent fekszik Szolnokon a kórház- bán ... Miért nem dolgozol helyette kétsze­res erővel? Mi? Mit lopod á napot, betyár? Ázt hiszed, á világot ákkor is neked terem­tették, há semmit se csinálsz benne? Most teremthetnéd meg a jövődet, de te?!... Jól tette a kisásszony, hogy elrettentő példának állított odá! A bormámor szinte gőzös villanással pá­rolgóit el a fiatalember tekintetéből. Egy ki­csit nem tetszett neki a fejmosás, vonogatta is a száját, de nem tudott mit felelni... Itt hát nem indítanak fegyelmit. De nem is vol­! na értelme most már, belátja. Persze, hogy nem volna értelme. Persze, hogy nem. Inkább talán dolgozni kellene csak­ugyan ... Ödöngve, lélektelenül megy be a hiva­talába. A kisbirót két határba hangzó szóval összeszidja valamiért, hadd hallja a főtiszte- lendő ur, hogy lám ni, immár dolgozunk is... Aztán odaül a poros írások elé... Ide-oda to­logatja a papirosokat. A szeme rajtuk, de nem olvas egy betűt sem. Nem s igen látna olvasni a belül dúló vihartól, a szív- és ész­beli nagy borongástól •. ■ Csak egyszer kapja el a szemét egy írott szó: „Mariska...“ Akkorát igazit magán, hogy a szék is majd kiesik alóla: — Mi? Mi az kérem? — És a „Mariska* előtt álló szót kezdi betűzni: K-vat-kov-szky... De hiszen ez a tanitónő!... Gyerünk csak: mezei rendőri kihágás! A tanitókisasz- szony csibéi a pap rétjén szemelgettek ek­kor meg ekkor... A csősz jelenti. A csősz a legbecsületesebb ember egész Szolnokmegyében... Nosza megírni az idé­zést. — Kisbiró, hej, kisbiró!... Hol koncso- rog már megint? Itt ez az idézés! Pattanjon csak át vele az iskolába, adja oda a kisasz- szonynak. De rögtön. És az erélyes segédjegyzői hang megin* belepi a fél falut, mint valami megafon Hogy ez igy nem mehet. Ebben a falban nem bitangolhat senki jószága... Ebben a faluban rend lesz. De olyan rend, hogy még! Szegény tanitókisasszony még meg sem kapta az idézést, máris tudta, hogy micsoda Isten ellen valókban vétkezett: ő forgatja itt fel az egész falut. A segédjegyző, ott túl a harmadik portán ugyan nem ordította ki a7 ő nevét, de ő tudja, hogy csak az ő csibéiről lehet szó. Még szerencse, hogy mások nem tudják... Micsoda szégyen?... Jaj! Valósággal reszketett, amikor az idézés? egy perc múlva átvette... Indult is mind­járt a községházára. A legszebb mosolyával lépte át a küsző bőt. „Újra ki kell belőle csiholnom a tegnap esti vallomást“, — gondolta. S ugyancsak gondolatban hozzátette, hogy azon a vallo­máson tegnap is csak az nem tetszett, mert részegen mondták. — Jó napot, Domoszlay... Hogy van? — Kérem, nem ezért... — Jól mulatott? — De kérem... — Tudja miket mondott nekem? Csak ne ivott volna annyit, Istenem. Milyen kár? Mi­lyen. .. De nem, nem! Hosszú csönd. A segédjegyző urnák az agya majd szétpattant, hogy kitalálja, mi­ként lehetne itt a csibeügyhöz hozzáfogni. Sehogyan sem lehetett. Csak a tegnap esté­ről sikerült szót váltani, hol keserűen, hol ön­érzetesen, hol szomorúan, hol könnyeken át mosolyogva. Uj, pompás szavak születtek, amilyeneket nem lehet hivatalos aktákba be­írni, megrázó, lobogó érzések, amelyek szin­tén nem aktákba valók. A hivatalos tekintély olyan észrevétlenül csúszott ki a segédjegy­ző ur lába alól, mint a lassan beomló homok- pád. Lett helyette másik tekintélye. Ki is húzta magát benne, amikor a ki* asszony, — amikor Mariska — vagy negyed-! óra múlva visszaszaladt az iskolába, kihúzta magát a segédjegyző ur ebben az uj tekin-i télyben, de úgy, hogy az arra vetődő ceőaa majd lenyelte a fejét ijedtében, amint rári- valtak: — Maga meg ne bóklásszon a tanitókis- asszony csibéi után, mert azok a legkisebb tolvajok ebben a faluban, érti? Inkább ma­gamagát jelentené fel, vén tökéletlen... A kisasszony tyúkjai ott szemelnek, ahol akar­nak érti? Még hozzá akarta tenni, hogy „mátél már nekem is szemelnek", de aztán még sem... — Mi köze van ehhez a világnak?

Next

/
Thumbnails
Contents