Keleti Ujság, 1929. október (12. évfolyam, 224-249. szám)
1929-10-28 / 247. szám
Egy szép leány meg egy csúnya leány Irta: Bodor Aladár Mii a* is oktalanság, hogy •* ember náha eszik-issik anélkül, hogy éhes volna, csak mert a háziasszony kínálja, vagy a barátai követelik. De csupa tiszteletből vagy barátságból udvarolni, ez még nagyobb oktalanság. Ezt cselekedtem én. Loránd barátom vitt belé. Loránd akkortájt Manóinak udvarolt és kezdte már őt mindenféle megengedhetetlen kirándulásokra magával vinni, csakhogy Manóinak elválhatatlan barátnője volt Mi- eóka, aki megveszett volna az irigységtől és mindent elrontott volna, hacsak ő is nem kap egy hasonló nagy udvarlást. Loránd tehát rámbizta Micó- kát, hogy őt meg én intézzem, baráti áldozatkészséggel. És ugyan hogyan lehet egy ilyen lányt intézni T Na, ugyebár, nem tehettem mást, minthogy baráti elszántsággal megkezdtem a hasonlóképpen megengedhetetlen kirándulásokat, mozibajárásokat, satöbbi. Ismétlem, nem a magam számára kezdtem ezt az egész udvarlást. Tisztára Loránd barátom érdekei lebegtek szemeim előtt, mikor a Micóka csuklóját önfeledt hévvel megcsókoltam, vagy amfüor a nyakán a szőke hajpihébe reszketegén beléleheltem. Micóka teljességgel jelentéktelen volt, én őt azelőtt is elég gyakran láttam, de soha eszembe nem jutott volna ilyesmi. A szeme apró volt, a haja fakószőke, a termete szürke volt, arcszine közepes. A világ nőinek rengetegében csak olyan volt, mint a fák között az akácfa, mely csak arra való, hogy az utakat szegélyezze és a fáradt vándoroknak igy némi üdülést nyújtson, vagy hogy a homokos talajt megkösse. Hanem, gondos ápolással, azt hiszem, még park- beli díszfának is alkalmazhatóvá válik elvétve az akácfa. Ez a Micóka, ahogy az ember foglalkozni kezdett vele (ez az ember, ha még el nein felejîeî- ték, én voltam), egyszer csak elkezdett megpendülni. I Mikor még csak annyit mondtam neki, hogy nini, de jóvágásu kislány ez a Micóka, hát nyomban — bár valahogy szinte visszautasitólag — kihúzta magát, legalább két ujjnyival magasabbra, azután úgy is maradt. A melle — ugyebár a kirándulások fokozottabb okszigénfogyasztásától — magasabbra, önérzetesebbre emelkedett, az arca megpirosodott. Mikor Loránd egy júniusi vasárnapon meglátta, egészen elcsudálkozott és azt mondta, hogy nincs is jogom magamat barátsági áldozati baromnak tekinteni, mert Micóka olyan csinos teremtés, hogy még egy herceg is szerencséjének tarthat egy ilyen mozitársnőt. Azt én is megfigyeltem, hogy akkortól kezdve, hogy a csuklóját csókolgattam, a szeme egészen megnőtt és megsötétedett. Az is igaz, hogy a szem pupillája a homályban általában nagyobb s ez a szemet mélyebbé teszi, mi pedig szerettük a kései alkony átok homályát. Szerettük? Minek túlozni, el kell ismernem, hogy nem nagyon szórakoztattak ezek a mind lendületesebb szavalások és egyéb velejárók, az egészet csak olyannak éreztem, mint egy műkedvelő színpadi próbát, egy éppenhogv tűrhető partnerrel. Elég kényelmetlen volt nekem közben az is, hogy Mária, akivel ekkortájt igen komolyan foglalkoztam, meglátott a dologból egyetmást és semmiképpen se volt hajlandó elfogadni, hogy itt csak baráti áldozatként gyakorolt elefántoskodásról van szó. Egyszer aztán meg is látott bennünket Mária, ahogy a ligetben majdnem karonfogva mentem Micókával. — Ki az a hölgy, akivel tegnap önfeledten sé- ífJtt — kérdezte közömbösséget színlelve, rejfhe- tetlen nehezteléssel. — Hát hiszen ez az, ez a Micóka, egy szürke kis — — Nono, éppen nem is olyan szürke, sőt igen hatásos, elegáns, öntudatos egy nő. — Ugyan, a Kovács Micóka — — — Kovács Micóka lenne?! Hogy meg se ismertem! De hogy megszépült, kikupálódott az az egykori jelentéktelen kicsike... No, csak folytassa, kedves barátom! Súlyos összeveszés lett Micóka miatt. Mária neheztelésének súlyossága mutatta, hogy Kovács Micóka igazán csinos, számottevő valaki. Nagy szomorúságomban szerencsére segítségemre jött a Loránd és Manci végképpenvaló összeve- szése. Manci nemcsakhogy összeveszett Loránddal, hanem el is utazott valahová a Dunántúlra a nagy- nénjéhez, ahol férjhez is meent egy régi esdeklőjéhez. Ezzel az én lovagi szolgálatom is Micóka mellett természetszerűleg véget ért. Elmulasztottam két kirándulást, erre Írtam neki két buta levelet, ő is irt négy olyant és a szakítás ezzel hivatalosan is megtörtént. Vagy három hétig nem láttam utána Micókát. Akkor egy délelőtt megláttam egy rövidáru-kereskedésben, valami idősb nőrokonával volt bevásárolni. Először szemközt láttam, azután inkább csak háromnegyed profilban, mert tüntetőleg elfordítva igyekezett tartani magát, de úgy persze, hogy azért engem ellenőrizhessen, a köszönésemet is alig vette észre. Hát meglepett most a Micóka külseje. Háromnégy ujjnyival kisebbnek találtam, az arcszine fakóbb volt, a termete szürke volt, arca közepes. A szeme, oh a szem milyen apró, szűk, hnnyori, szeKétszer tiz évig szolgáltam a hazát s hivségemet sokszor bebizonyítottam. Ha kérded, mi a vétkem, miért jöttem hazám előtt gyűlöletbe? Az, hogy egy s nem három Istent tiszteltem. Kegyességem, mely az Istent nem engedte sokszorosítanom, bűnömmé lett. Hogy a részek nélküli egészet szét nem osztottam, s a végest a végtelennel összezavarni nyelvem nem bírta, hogy a szülöttet féltem az örökkévalóval felcserélni, hogy elmémet rabbá tenni, a hamisat igazként hinni nem bírtam, hogy Sabellius átkos tanát nem követtem, s a megmérhe- tetlent, akit a mindenség befogni nem bir, egy szűznek méhébe zárni átaltam; mert tagadtam, hogy Tsten gyermekként sírjon, éhezzék és szomjuhozzék, irtózzék a fájdalomtól s rut halállal haljon meg; hogy nyelvemet vakmerőleg, tiszta lelkemet, hamisat szólva beszennyezni szégyeltem, — hogy az igazat kimondtam, a nem igazat tagadtam... Ezek az én bűneim, ez az én istentelensé- gem, ezek az én boldogtalanságomnak az okozói. Ezért érdemeltem büntetést, amin a késő kor bámulni fog, melyről hiszem, hogy tisztább hitet fog vallani...“ A hagyomány a legújabb időig Dávid Ferencnek tulajdonította ezeket az erős meggyőződésre valló, elegikus szavakat, melyekkel még a szenvedései között is vigasztalta és erősítette volna magát az egy Istenben való hitnek ez a bizó mártírja. ) Az ujabbi történelem valamelyik jeles kortársa róla Írott epitáfiumának tartja. De bárhogyan keletkeztek ezek az igék: megható közvetlenséggel és filozófiai mélységgel adják elő röviden a Dávid Ferenc tragédiáját. Mint minden .mártír, saját korát megelőzte. Olyan-eszményekért hevült s olyan magasan szárnyalt, ahova kortársai nem tudták követni. Nem egyetlen igazság győzelméért harcolt, nem egy hitrendszer ki- alakuását kereste, nem egy egyházi szervezetet kívánt létesíteni; hanem az emberi légin y«s szem lettT — Lám — mondtam magamnak büntudatos türelemmel — mihelyt megszűnt a barátságunk, kevesebbnek látom őt és e* mutatja gyarlóságomat, komisz férfivoltomat, hiszen ő bizonyára semmit sem változott, csak az én szemem más. Caalódtam. Nehány nap múlva a ligetben sétáltam a Loránd és Mária társaságában, akkor egyszerre csak föltűnt Micóka ugyanannak az idősebb nőnek a társaságában, akivel már láttam. Félénken odaköszöntem. — Kinek köszöntél? — kérdezte Loránd csöndesen. — Hallatlan, és te kérdezed? Hát nem ismered? Micóka... — Micóka? — bámultak el mindketten. — Hogy megváltozott... Kisebb lett és szürkébb. — Igazán? — ámultam el. — Én pedig azt hittem, hogy nem is változott igazában, csak az én »Semem más, amióta megszűnt a barátságunk. — Dehogy, barátom — oktatott ki Mária, láthatólag teljesen meggyőződve a Micókával v-aíé szakításom teljességéről. — Jegyezze meg magának, hogy egyetlen igazi szépitőszer van a világon a lányok számára: ha valaki szereti őket. Ettől szépül- nek-rutulnak, de valóságosan ám! Ránéztem Máriára: — De mennyire szépül most maga, Mária... lek előtt a haladás végtelen útját akarta megnyitni. Amennyire természetesnek s a protestántizmus elvéből önkényt folyónak látszik ma előttünk, annál érthetetlenebb és megfoghatatlanabb volt ez a Dávid Ferenc korában. Akkor, amikor a vallási re- Yormációt a Luther, Zwingli és Kálvin tanaiban Örökre lezártnak gondolták; amikor a genfi máglya tüze, mint egy tilalomfa, állott a lelki szabadság útjában: valóságos isten kisértés volt az igazságnak további kutatása. De Dávid Ferenc, mind a wittenbergi, mind a svájci reformációt csak egy állomásnak tekintette, mely után újabb és szebb kilátásoknak kell következniük. Semmi akadálytól vissza nem rettenő, bizó lélekkel indult el,Dávid Ferenc azon az utón, amelynek szenvedéseit és megpróbáltatásait ha sejtette is, de a végét be nem láthatta. Elindult, hogy az egyházat a „régi babonáktól“ megtisztitsa, hogy az aposto lók és első keresztények „tudományát1' helyreállítsa. Ebben a nagy munkában egyetlen tanítómestere Jézus, ki „az égből volt küldve“ s egyetlen fegyvere az „Isten igéje“. Ami ezenkívül van, azt el nem fogadhatja. Isten leikétől illetve s a szentirássa! felfegyverkezve, kezdette meg a harcot az igazság kiderítésére. Nem célunk ezúttal e harc különböző fordulatainak jellemzése, az elért sikerek és kivívott dicsőség rajzolása. Nem célunk követni a bátor vitázót, amaz országos hitvitákra, melyeken az ország szeme rajta csüngött; sem a hatalmas i szónokot nem kísérhetjük folyton fölfelé ;ívelő Jujában, mely.egész.a fejedelmi trónig emelte. Nem emlékezhetünk ama nagyszabású irodalmi működéséről sem, melyből ama kor legkiválóbb magyar írójának és Jegtudosabb teológusának a képe domborodik ki. Hallgatunk az egyházalapitó püspökről. kit fejedelmével együtt követ egy ország népe. Nem idézzük fel annak a korA dévai mártír Irta: Vári Albert Az unitárius egyház november 10-én ünnepli az egyházi főtanáccsal kapcsolatosan Dávid Ferenc halálának 350 éves évfordulóját, ami az alábbi megemlékezést különösen aktuálissá teszi . .
