Keleti Ujság, 1929. október (12. évfolyam, 224-249. szám)
1929-10-14 / 235. szám
22 A „KELETI ÚJSÁG" vasárnapi melléklete Ha sírni tadna.* Irta i Sebest Sama I. Szülőire nem emlékezett, olyan kis korában vetítette el. A rokonoknál hányódott-vetődött. Iskolába járt ugyan, de szereted nélkül nőtt fel. A szive üres volt és lelkén balsorsának szomorúsága borongott. Borús arcán egyszer mégis megjelent a mosoly fénye. Talán egy virágos, madárdaios, veröfényes tavasz hozta meg. Életének a huszonötödik tavasza- Valakit megszeretett és ez a szerelem üres szivét megtöltötte édes mámorral; lelkét gyöngédséggel, odaadással és kimondhatatlan boldogsággal. És ezt a mámorba ringatott szivet, ezt az önfeláldozó lelket,, az ő nagy, nagy szereimét és életét, mind odaadta annak a valakinek, akit azon a szép tavaszi napon látott először s akiről azt bitte, hogy viszonozza az ő rajongó, hűséges szerelmét. De nem viszonozta, csak Ígérte. Nem volt hűséges,, csak esküdte. Megcsalta. És mikor a férfi azt látta, hogy lelkének drága kincseit érdemetlenre pazarolta: sírásra ösztönző keserűség szorította a torkát. Köny- nyei tán lemosták volna balsorsának lelkére szakadt kínzó súlyát és megenyhitették volna a szivét facsaró fájdalmat, de nem tudott simi, csak a fogait szorította Össze és kezeit markolta ökölre. A harag, a szégyen, a bosszuállás vad indulatai rohantak rá és az asszonyt megölte. II. Börtönbe került. A fakó falak közt borongó homályban az életére gondolt. Arra az életre, amelyik keserűséggel volt tele az ő számára és hazug örömmel egy pillanatig, ó ha meg lehetne ezt siratni! Ha sírni tudna, mennyi gyötrelem szakadna le róla! De csak a hajába markolt és nyögött keservesen... A dohos, nyirkos börtönfalakon kívül, olyan szép és verőfényes enyhe tavasz ragyogott, mint akkor, midőn szive szerelemtől dobbant meg. És ezt a üzent, tiszta szerelmet mocskolta be a ribanc! Ő ha •árui tudna!... A szabad világ zaja>, tompán, töredékesen csapott keresztül a szükvaspántos ablakon. Nevetés, fütty, ének és vidám beszódtöredókok szaladgáltak a leikéhez, hogy a szabadság- álmaiba ringassák. Ilyenkor arról ábrándozott, hogy talán egykor ütni fog neki is a szabadság órája. De addig egyedül, mindig egyedül. Csak a száraz, merev fegyveres börtönőr... A rideg cella, melyben csak ő éi, egyedül. Csak volna még mellette egy élő lény. Akármi, csak volna. De egyedül vau és ez az állapot is, gyilkos kint önt a lelkére. Nagy keserűség fojtogatja. Ó ha sírni tudna! in. így telt el tavasz után a nyár s aztán jött az ősz. Hányadik már?! Nem is tudja. Csak a zúgó szél csapott hervadt levelet a szűk ablak vaspántjaihoz és ebből tudta, hogy a virágos földet is nemsokára jégláncokba veri a nagy zsarnok: a tél. És az ember a cella kis ablakára tekintett tán, hogy lásson egy hervadt levelet, mely a szél szárnyán átzizzen az ablak előtt. Nézése most odaszegeződik. Feláll a kemény lócáról és lassan, figyelve közeledik a cella ablakához. Néz, merőn néz. Mi lehet ott? Mit pillantott meg?! A vaspántokon keresztül mozog valami. Lassan bemász a börtön falára. A rab közelébe lép és nézi amint egy szürke, sárgás csikókkal harántozott hernyó csúszik lomhán a sötét szeglet felé Kis féreg, de a hernyók világában óriásnak nevezhetnők. Ez a csuszó-mászó féreg, a rabnak, — ki egy legyet se látott a sötét rideg börtönben, kedves szórakozást nyújt. Élvezettel nézi, hogy a lomba hernyó meg- mcgáll, mintha gondolkoznék. Mintha arról akarna meggyőződni, hogy jó hely lesz-e ez neki, ahol veszély nélkül mehetne végig a nagy metnmorphozis. Gondolkozás után tovább húzza lomha testét addig, mig hite szerint megtalálja az alkalmas szegletet. A rab nem mozdul, mig az est homálya ol nem takarja szemei elől a vendéget, — mert most már szívesen látott vendégnek tekinti. Végighever a lócán és az jut eszébe, hogy már nincs egyedül. Egy élőlény osztja meg vele börtöne borzalmas magányát. És neki most az is jól esik, hogy egy rut hernyó, egy irtózást ébresztő féreg odasodródott a cellájába. Bedig, ha szeretetre lel az emberek között, — monnyire tudott volna ember lenni és embert szeretni. Kegyetien sorsi Ember helyett egy féreg... Ha simi tudnál De csak szárazon, szaggatottan kacag, mibő! átok szakad ki... IV. A hajnali derengés beszűrődött a börtönbe is és a rabélet borzalmas éjszakája után enyhületet hint a szenvedésekre. Az ember felkelt a lócáról és vendégéhez sietett. A hernyó a szegletben mozdulatlanul a falhoz tapadt. Csak a fejét emelte fel. Készült a nagy misztériumhoz, ahoz a titokzatos átváltozáshoz, amikor a rut féregből himes szárnyú, szín- pompás pillangó születik. A rab életét felélénkítette és szórakoztatta a figyelés, mellyel a hernyó lassú mozdulatait kisérte. Csak pár napig tartott az időtöltés, mert ennyi idő alatt a hernyó helyén már egy mozdulatlan báb tapadt a szegletfalhoz. De a rab tudta, hogy az élet nem szakadt meg. Tudta, hogy szebb folytatása lesz. És amint teltek a napok, betek sőt bekövetkeztek a téli hónapok, mind jobban érdekelte a báb-élet; gyakran elnézegetto s végre rokonszenvet érzett iránta... Valami most már ott volt, ott élt a börtönben vele. Nem is rut féreg. Lakóitársa és nincs egyedül. Lassanként megszereti és fájna, ha pusztulás érné. V. Jött a tavasz. Életfakaisztó meleg sugár ragyogta be a hegyeket és völgyeket. A tavasz meleg, langyos lehellete behatolt a rideg falak közé. Ott is életre ringatta a dermedést. A rab figyelése közben észrevette, hogy a báb megmozdult. Most következik be a szebb élet; nemsokára kipattan a burokból a szárnyaló színes élet. Meg fog jelenni egy eleven tünemény ebben a homályos, nyirkos, tébolyifó magányban. A rab nem beszél, ajkai nem mozognak, de lelkében mégis szavak fakadnak, érzelmeiben rég nem tapasztalt hangulat zenéje csendül: Ez a kis állat, ez a kis féreg eljött hozzám, mintha tudta volna* hogy lelkem sötétjébe fényt lioz magával. Nem hívtam és jött; valamije lett annak, akinek senkije sincs. Élet ott, ahol a halál borzalmát éreztem. A vendégem, a barátom, akit szívesen fogadtam, akit megszerettem, mert nem voltam egyedül... A sötét burok megpattant és kilépett belőle egy szinpoiupás, gyönyörű lepke. A rab szive megdobbant. Rátapadó szemekkel bámulta. Ha most valami nagy csoda történne... ha a lepke megérezné az ő XII. ÉVF. 235. SZÁM. tmmmmmmammmmmmmmmmmammemammmmmm a harcot fölvenni. Szabadságharcra azonban az indiaiak nem igen gondoltak. Nem minthogyha a vallásuk békesség-parancsát megcsufolni nekik jobban fájt volna, mint a nyugatiaknak a „Ne ölj!“-te való emlékezés. De tudták, hogy a forradalom sikerre úgy sem vezethet. Ha a század közepén az angol tisztek által vezényelt, de tömegében indiai katonaság majdnem egyöntetű fölkelése sem érte el a célját, hogyan remélhettek volna jobb eredményt a később még tökéletesebben fölfegyverzett angol megszálló haderő ellenében? Ezért szükségszerüleg tértek arra az útra, aminek aztán Ghánái a világnézeti hátterét olyan ügyesen megteremtette: az erőszakmentes küzdelem útjára. Amikor a háború befejezése után Gandhi, India varázslója, aminek az angolok később elnevezték. Dél-Amerikából hazájába tért, a közvélemény már elő volt készítve. Az értelmiség, a diákság, a munkás tömegek s a falvak népéből azok, akikhez a változó idők hire eljutott, egyöntetűen követelték a swaraj-1, az önkormányzatot. Gondolkozás nélkül vezérül fogadták azt. aki nekik a teljesülés reménységét nyújtotta. Gandhi programmja olyan volt, hogy azt mindenki megérthette. Az angol, mutatta ki hibátlan okoskodással, tulajdonképpen a mi segítségünkkel tartja fönn az uralmát. Azáltal, hogy mi a vásznát, s minden más ideszállitott áruját megvásároljuk, okot szolgáltatunk arra, hogy bennünket továbbra is meghódítva tartani akarjon, mivel belőlünk hasznot lát. De ez még csak egyik oldala az éremnek. A katonaság s a hivatalnoksereg zöme. amelyek nélkül a dúsan fizetett angol kormányzók semmit sem tudnának eiérni. szintén közülünk kerül ki. A megoldás egyszerű: meg kell vonnunk az angoltól a segítségünket, nem szabad együttműködnünk vele s akkor az uralma, mint a kártyavár, összeomlik. Bojkottálnunk kell tehát az angol árukat, ez az első kötelességünk. De hogy ezt megtehessék, helvre kell állítanunk az india, ionó és szövőipart. Másodsorban az angolok által létesített, BEJÁROM A KEREK VILÁGOT (1923—1328) Irtai Balázs Ferenc A másik isten népe Politikátok Eldorádója Szcttvebkednek. gyüléseznek, sztrájkolnak. Főlirnak. leírnak, tüntetnek ezek az ifjak. De egy lépést sem tesznek abban az irányban. Hogy a falvak népét s a munkásságot A maguk, személyes közreműködésével Az emberibb élet Lehetőségei felé segítsék. Az angolok, mert néha magukkal is el tudták hitetni, hogy gyarmatosító törekvéseik hátterében „a fehér ember terhes kötelessége" áll az emberiség „elmaradottabb" fajaival szemben, mert a hittérítők palástja és a vasútépítő mérnökök körzője mögé a tolakodó üzletet néha olyan ügyesen tudták elrejteni, hegy maguk is elcsodálkoztak, amikor az szegként a zsákból mégis kibújt, a világtörténelem legsikeresebb birodalom építőivé nőtték ki magukat. Ha ők is hitték, a „pártfogásukba vett" nép hogyne hitte volna, hogy miniden az ő javára történik? Egészen a legújabb időkig például Indiának legkiválóbb férfiai, meg voltak győződve arról, hogy végeredményében az angol hódítást a gondviselés tervezte. Ennek lehet legfőképpen tulajdonítani, hogy az indiai szabadság-mozgalom csak az elnyomás második századában kezdett határozott arányokat ölteni. Más okok is közrejátszottak. India, a maga roppant kiterjedésű szárazföldével és 325 milliónyi Jakósságával sohasem alkotott egy államot, sohasem beszélt egy nyelvet. A hóditó könnyen kijátszhatta az egyik csoportot a másik ellen. Legújabban a hindu többség és a mohamedán kisebbség között előforduló vallásos egyenetlenkedések füzét szítja az angol nagy buzgalommal. Titkos rendőrei jórészt a mohamedánok közül kerülnek ki (erről személyes tapasztalataim vannak); a többi állami hivatalokat is nagyobb százalékban osztja szét közöttük, mint a hinduk között. Ezzel nemicsak azt éri el, hogy a mohamedán önzés háláját magának megszerzi, hanem azt is. hogy a hindu irigység dühét magáról elfordítja. Mig a két nép egymással veszekedik, ő a markába nevet. Ezenkívül azt is számításba kell vennünk, hogy népszabadság talán sohasem létezett Indiában. Az idegei járom a tömegeknek igen gyakran nem uj elnyomást, hanem határozott könnyítést jelentett saját uralkodóik kényura- ságához viszonyítva. A páriáknak egy igen te- j kintélyes része nyilatkoztatta ki nemrégiben, I hogy nekik az angol kegyelmesebb uruk volt, mint a kasztbeli hindu. De talán mindezeknél elhatározőbb fontosságú volt az a körülmény, hogy az évezredes elnyomás következtében (az angolok előtt a mogulok igázták le Indiát) bizonyos szolgalelküség fejlődött ki az indiaiakban. Az uraiktól való függés életük alapvető tényévé vált s az ők kegyét kiérdemelni hűséges, alázatos, hajlongó, gerinctelen engedelmességgel a legfőbb erényükké. Mit tettek például a világháború alatt, amikor bizonyos nagyobb önkormányzatra való törekvést már el mertek árulni? Szembe álltak a leigázókkal férfiasán, mint az Írek, hogy jogaikat érvényesítsék? Ellenkezőleg, felajánlották segítségüket, egy millió katonát, a németek ellen, akikkel nekik semmi ügyük nem volt, hogy urukat ezáltal hálára kötelezzék s politikai kívánságaikat ajándékképpen megkapják. (Az csak az ők megérdemelt balszerencséjük volt, hogy szorultságában tett ígéretét az angol nem váltotta be.) Akármennyit késett is azonban a hatalmas nemzet felébredése, mégsem maradhatott el. A mult század nyolcvanas éveiben megteremtett Nemzed Kongresszus mind hangosabban fejezte ki a nép elégedetlenségét. Az angol dicséretre i méltó szabadelvtiséggel tűrte e szavak lázadását. Ez már neki a vérében volt. Megtanulta a saját otthonában, hogy biztonságosabb minden vélemény nyilvánításának szabad tere: engedni, mint a titkosságba kényszeritetí elkeseredéssel
