Keleti Ujság, 1929. október (12. évfolyam, 224-249. szám)
1929-10-14 / 235. szám
14 Ä „KELETI UJSAQW vasárnapi melléklete XII. ÉVF. 235. SZÁM. 7lz el fetebett költő Jékey Aladár halálának tizedik évfordulóján A mai erdélyi magyar irodalom kialakulásának heroikus korszakában, az ezerkilencszáztizennyolcas évek körül, a lelkes és fanatikus fiatalok között egy pergamen arcú, fehérhaju, de mozgásában és hitében fiatalos öreg ur szította legjobban a kialudni akaró tüaet: Jékey Aladár. Ott voit mindig az elsők között, a rajvonalban is, a sikerek és kudarcok osztozkodásában is. Futott, járt, kelt, kapacitált, agitált, noha uiár a nyolcadik X-e.t taposta g rezéri tekintéllyel végezte a legkisebb szerepet is. S ahogy vezérként ágált és harcolt, épugy a vezérnek kijáró tiszteletet sem engedte volna el soha. Nem azért, mert tetszhetett talán hiúságának a tömjén felészálló füstje, de sokkal inkább azért, mert az iránta megnyilatkozott tiszteletadásban a lelkek és elvek összetalálkozását látta és érezte s olyan szimbólum volt ez számára, az ó hitében, ami nem egyszer átragadt valóban a saját világnézetükbe teljesen belemámorosodott Írókra és közönségre is. Ezcrkilencszáztizenkilene szeptember 19-én emelkedett hangú ünnep keretében bizonyították Erdély irói s olvasói Jékey iránti tiszteletüket. Félszáz év sok szépséget mutatott értékeiért, harcaiért, viasko- d'ásaiórt mutatták be hódolatukat Erdély legavatottabb jai, a Költészet ezüstliaju papja, fejedelme előtt. Az irók legelsői lengették meg előtte az elismerés diadal-zászlóit s ez a tény magú is bizonyította, hogy Jékey valóban megbecsülendő értéket jelentett a mi kies Erdélyünk számára s hogy benne valóban vezéri tekintélyt illett becsülni. A Költészet, a Zene, az Előadóművészét Múzsái mind fejet hajtottak előtte, aki nem rég maga jósolta meg egyik versében: „Jöttek hozzám nagy gála-diszben Urak, hajlongva, hódolón, Fogadtam őket zord királyként Kopott-kabátos trónomon: Mit kívántok? Hódolni jöttünk legyőztél s íme itt vagyunk. Kincset hozunk lejárt adókba ß dicső fejedre koszorút. Elkéstetek urak! Nekem már Holt vagyon a ti kincsetek S vert ellenektől homlokomra Babért — vigyétek — nem teszek." S a költőnek igaza volt. Az ünneplés tényleg elkésett. Az évek gyűrűje nagyon összefonódott már körülötte. A sok csalódás, elveszett remény, elszenvedi seb megtörte, összeroppantotta. Hiába színezte csengő szavakkal Jékey költő-fejedelemségét a mindig szívesen lelkesedő Deák Albert dr, ügyvéd és álomkergető poéta, hiába mondta, hogy: „a Te birodalmaid a csodák hazája, ahol akkor van tavasz, amikor Te akarod, ott nyílik virág, ahová lépsz“, Jékey Aladár életében már nem zsendült több tavasz, nem nyitott több virág. Az erdéljri költő-fejedelem ünneplőinek sorába belopózott egy jegynélküli vendég: a mindenhová betolakodó Nagy-Kaszás, aki előtt a poéta is csak egyszerű földön járó ember s akár tetszik, akár nem, akár alkalmas időben jött, akár nem, viszi magával akit ő akar ünnepelni vagy meghódoltatni. S szegény Jékey Aladár sem tehetett mást. Alig jtárom hétre élete leggyönyörűbb piros betűs napja után felült a fekete kocsira s ment a csodák honából a valóság honába, aTanybatáron, megdicsőült lélekkel. 1929. október 10-én. ★ iovács Dezső Jékey harmadik és utolsó verskötetének, a „Versekének megjelenése után ezeket irta és mondotta róla: „Te, aki egész életedben egyszerű hivatalokban raboskodtál, szegénységet szenvedtél, borongós lélekhez vidám arcot mutattál, akinek hangos elismerésben talentumodhoz képest soha részed nem volt, akit legjobb esetben is nálad kisebb emberek majdnem vállveregetve dicsérgettek; akinek im a Versek cimü harmadik kötetedet is magadnak kellett kiadnod, aki elvesztetted a mezőt, a falut, aki soha gondok nélkül egy napodat se élhetted le; de akinek az Isten megengedte, hogy meglásd a dolgok mély szépségeit 8 azokat ihletséged perceiben nekünk is megmutasd, hogy megérezd a nyelv bűbájos erejét, örök szépségeit, hallasd édes muzsikáját; három könyvedben meghódítottad magadnak a közönséged Szivét s vele a legnagyobb dolgot a világon: a lepergő napokon túl örökké élő jövendőt. Szomorú lelked szép gondolatai örök ifjú sugárzásban élni fognak; nemzedékek nj meg uj tavasza fog jönni s téged mindenik szeretni fog.“ Egy decennium telt el éppen a poéta-értékelő Kovács Dezső szavai óta, do a jós-szavakból még egy betű sem vált be: a költő szomorú lelkének szép gondolatai bizony nem sugároznak örök ifjú ragyogásban s uj nemzedékek uj tavaszában sem virít a költő iránti lángoló szeretet. Vájjon az esztéta Kovács Dezső tévedett-e ilyen szomorúan, vagy a Jékey költészete nem érdemelte ki ezt a lélekből fakadt szóáradatot? Én úgy gondolom, hogy egy harmadik tényező játszott közre, amivel egy decenniummal ezelőtt nem lehetett számolni. A tegnap költője s a mai kor szelleme között óriási távolság nyilt. És a szeretetünk is kegyeletlenebb lett egy kicsit. De ha a múltban igazuk volt ezeknek a poéta-értékelő szavaknak, akkor a jövőre is igazak ke!!, hogy legyenek azok. Árnyalatukból veszíthetnek, de nem veszíthetik el teljes valörjüket. S ha ma nem is ömlenek felénk minden pódiumról Jékey lelkének verspatakjai, gondolat-csermelyei, időnként azért még fe’-felsugároz- hatnak ennek az elfelejtett költőnek a villany-szikrái, régi rakétái. Mert van a Jékey -költészetében is átmenthető érték, szépség, minden időkben egyformán rézöntő szív-hang s főként van valami kedves közvetlenség, derűs életfelfogás, ami a leggondosabb lélekhez is tud- egy-egy simogató szót küldeni. Ha valahol egyszer, véletlenül, fel fog csengeni egy Jékcy-ves, hiszem, hogy ez a derűs optimizmus s kedves közvetlenség belekapaszkodik a fülekbe s elégtételt szolgáltat a. hamar elfelejtett egykori költő-vezérnek. * Jékey halálának deeenninmán érdemes feleleveníteni i telekkönyvvezető-poéta költői pályafutásának két érdekes eseményét. Az egyiket Gyulai Pál kritikai szigora emeli a mindennapi események fölé. Jékey 1873-ban elküldte összegyűjtött első verseinek Ezen a szikrázó augusztusi délelőttön ketten menekültünk Miriszlayval az országúton. Rava- ruszka felé. Előzőén »agyar népfölkelo-pékek közt lőgé- reztünk valami másfél-napig s úgy terveztük, hogy itt fogunk meglapnlni a hadjárat végéig. Ámde akkor — mint sokan tudni fogják — fölfedezett bennünket egy sárga-lábszárvédős lovassági kapitány s ránkkiáltott pulykavörösen, hegy takarodjunk a csatába, de azonnal, mert főbelövet! Mi ketten megindultunk hát az országúton Ravaruszka irányába, közben pedig oly káromkodásban törtünk ki, hogy egyvégben szedtük le a keresztvizet mindenkiről a nyolckilóméteres utón. Mert annyira lehetett Ravaruszka a pékek táborhelyétől. Méregtől fújva fenyegetőztem a kapitány felé (persze csak amikor már nem látott), hogy ez mégis disznóság! Kettőnket az ellenséges puskák tiizha- tása elé kergetni ki, őmaga pedig ahelyett, hogy ott vágtatna lovasainak halálbazugó soraiban, a nyárspolgári hajlamú pékek fölött parancsnokol, s aközben biik amsekkel ütögeti a sárgák am âsnis lá'baszá- rát. Amikor egyelőre kikáromkodtuk volna magunkat, s megálltunk egy pillanatra, hogy fújjunk valamit, Miriszlay fagyasztó gúnnyal kezdte: — Minden hódolatom az ilyen kinyalt rittmájszi kéziratai Magyarhon legtekintélyesebb kritika-forrásához, Gyulai Pálnak. Gyulai megkapta a verseket, el is olvasta azokat s választ is küldött a versek Írójának. Hanem a bánffyhunyadi járásbíróság pegázus-szárnyu ifjú jegyzője nem tette kirakatba ezt a választ. Sőt szárnyait lemetszette. Verseit pádig a tüzbe dobta'. S csak később évek múltán mert újra felkápaszkodni a költészet szekerére, részben szerető megértésü felesége, részben barátai unszolására. Gyulai főleg a hangját kifogásolta a birósági jegyző ur verseinek, amelyek sehogy sem illettek bele a hatvanas évek bidermayer széptevéseibe s ujitó merészségükkel maguk ellen tüzelték a kiváló koponyáju, de sokszor indokolatlanul szigorú Gyulait. A másik érdekes eseményt Adynak köszöni Jékey sikerekben kevésbé káprázatos költői pályája. Ady kolozsvári barátjai felhívták a nagy költő figyelmét a kolozsvári öreg trubadúrra s Ady nemcsak, hogy’ gyermeki szeretettel ölelte magához a veterán költőt, de versét is hozta a Nyugatban s ráadásul áradó ömlengéssel irt róla. Ez az Ady-cikk, de még inkább a Nyugat gárdájának kolozsvári szereplése alkalmával velük egy pódiumon való szereplése legszebb emléke maradt a már deres hajú poétának, ha ugyan az Ur végzéséből már nem nagyon sokáig őrizgethette ezt a drága emlék-gyémántot. Ekkor már persze nem volt baj hangjának merész újszerűsége, mint annak idején a szigorú Gyulai ur idején • ' * Ady megbecsülte, de Ady becsülésénél is preg- nánsabbui fejezte ki Jékey Aladár értékelését a modem magyar irodalom másik óriás-szálfája, Bródf Sándor. Bródi ezeket irta Jékey egyik kötetének megjelenésekor: „Ismerek egy hozzám nagyon közel álló fiatal embert, aki összeirt már vagy nyolc regényt, de mind a nyolc munkát odaadná azért az egy versért, mely tegnapelőtt jelent meg a „Kolozsváridban. Kicsinyke lírai vers, irta Jékey Aladár. Mesterségre nézve tekikkönyvvezető itt Kolozsvárt, hivatásra: egyike a legkülönb. legigazibb poétáknak.“ Eltekintve attól, hogy a „hozzám közel álló fiatalembert“ talán önmagára vonatkoztatta az akkor már országos nevű író, igaza volt: Jékey tényleg egyike a legkülönb, legigazibb poétáknak. Az őszint« érzések igazi poétái közül. Beöthy Zsolt és Pintér nem sorozzák ugyan be a magyar irodalom halhatatlanjai közé, de tőlünk megérdemli erdélyi viaskodá- saiért, harcaiért a hálás megemlékezést s emlékezésünk irodalomtörténetében a halhatatlanságot. • — S. Nagy László. tereké... De azt is leshetik, amikor én ütközetben leszek mégegyszer! — Hogy gondolod azt, testvér? — néztem reá gonosz sejtelmek között. Miriszlay azon a délelőttön, a nyárvégi napsütésben, megállt a Raváruszkának kinyúlt országúton s annyit mondott halálos-komolyan: — Úgy érzem, meg fogok lógni. Elég erdő van a környéken. Hallgatagon, csüggedt fejjel haladtunk tovább. Mert Ravaruszka fölött füst és korom volt minden s a füstből és koromból ütegek toroktüzei lobbadoz- tak felénk. Szólták az ágyuk, de úgy, hogy, szakadatlanul szurkolást éreztünk a lábinainkban. Északtól-délnek egyetlen dörgő borulat Volt a keleti égbolt. S egyéb «dolgok is bura hangoltak. Sejte- lemszerüen hallottuk már kétnapos buidosásunk alatt, hogy a huicei erdőkben, a mocsarak között egy éjjeli harcban odaveszett n „nagy regement“, a császárvadászok 2-ik számú ezrede... Megsirattuk keservesen, inert tiz-tizenkét ember ha meg tudott menekülni egy-egy zászlóaljból. Szétvert bajjal, lihegve a rémülettől. Mentünk hát Ravaruszka irányának. Minden fölszerelésünk a derékszíj volt a két töltéliyíáská- val, váltunkon a fegyver. Bornvu és tábori ásó ellenben elhányóujtt rólunk valahol. Ezzel szemben Csata előtt Irta: Komáromi János rÉ3íesfö mvenyfiszîitsgyâr, Oradea, Benier-tér BERLINBEN TANULT LEGJJABBaIÓDSZER SZERINT fast, veavi
