Keleti Ujság, 1929. szeptember (12. évfolyam, 198-223. szám)
1929-09-09 / 205. szám
16 A „KELETI ÚJSÁG“ vasárnapi melléklete XII. ÉVF. 205. SZÁM. Külde Isten * Irta: Donáth László A pásztor botra támaszkodva állott az erdő tisztásán, révedezve nézett a leszálló napra, melynek fele már a hegyek mögé merült s úgy látszott, mintha csak a másik fele szórná vörös fényét az ég aljára. Hűvös 8zellőlebbenésre elültek a bogározó legyek, nyugton legel a tulok marha. Érdes nyelvével sűrűn kanyaritja a selymes füvet s fejével minden harapásra rábólint, mintha mondaná: pompás, pompás. Meghiszem azt, mert csakugyan pompás lehet a térdigjáró fűben 1... A vezértulok nyakán lassan konduló araszos lant is effélét beszél s az erdő tompán visszhangozza a lant szavát. Ilyenkor nyugta van a pásztornak. Nem törtet lélekszakadva a sűrű ciherben, félrecsapott tulok után, nem kurjongat tulkot terelve, medvét ijesztve, vagy medvétől ijedezve a fiatal pásztorlegény. A tisztás két szélén korhadt csutkón ülve figyeli a csorda járását a két legényke s a laktató vacsorára gondol, a párálló puliszkára, mit csillag- fény mellett turóz be az öreg pásztor. No-no, nem is olyan öreg, csak a fiuknál vénebb valamivel. Harmincban taposó zömök, vállas székely. Még mindig a nyugvó nap irányába néz, a félvilágért meg nem mozdítaná bozontos fejét; bizonyosan csodát lát az ég aljáról felpászmázó fényben. Kitágul a szeme bogara, nyakát előre szegi s csak néz, néz, mintha nézésével akarná magához rántani a fényben libegő csodát. Oda-oda sandítanak a legénykék is, de felhőfoszlánynál egyebet nem látnak. A pásztor előtt fiatal menyecske táncol az ég alján. Felaggatott szoknyája alól kivillan a fehér lábaszára s huncut kacagása a fülébe csendül. Szája szélén apró buborékban pattan szét az Ínyét csiklandozó vágy. — Eszti, az anyád... — csettint a nyelvével, míg száját tempósan megtörli — ne kivántasd magad, ha jót akarsz!... Ismét megszegi a nyakát s ebben már benne van eltökélt szándéka: — Estére haza nézek, én igaz haza. Aztán hosszú botját megkanyargatja a feje felett s oda puhint egy hátramaradt tulokhoz. — Bimbó hé, nem látod, hogy lement a nap?!... Térítsd fiú s izziben a szállás felé. Jóllakhatott amelyik úgy akaft. Éjfélig nem várhatunk, mert tán minket se a gólya költött? ... A csoda hát megmozdul s lassú bólongatással tart a patak felé, ahol szomját oltva, megállás nélkül eregel a szállás irányába. A többi kérődzve hever le, csak a vezértulok áll még, olykor-olykor lantját rázva, mintha esteli harangszóval köszöntené az álomra készülő erdőt. A nagyobbik legényke bottal mutogatva számolja a csodát, a kisebbik a betakart parazsat varizsálja a tűzhelyen, száraz ágat tesz rá s fújja, szirkotálja, mig csak lángot nem kap, aztán vizet tesz a forralóba. — Ma te főzöd a puliszkát Jóska, — szól a pásztor a nagyobbik legénykének, — ki ne felejtsd a sót, ha nem akarsz holnap kígyóra lépni... Meg tudod-e keverni hé ?!... — Kereken háromszáz, egy fél se hibázik, — kiált büszkén Jóska s csak azután felel a kérdésre — meg én, aki angyala van, hogy abból még gazd- uram is kettőt fal egy helyett. — Én ma nehezen, hé!... Hanem fiuk, a szemetek s a csorda! Tüzet a négy szegeletre Pista, hajnalig le ne szakadjon, akkorra én is visszakerülök ... A nemjóját, féltek-e hé?!... No, mert éppen az fél, aki a száját se tudja összefogni az örömtől!... Aki, mint Pista, már is an a gondol, hogy ma nem takaróruhán csombolyit ják a turóspuliszkát, hanem zsirba rakják a lábasba: egy sor túró, egy sor puliszka s minden sorra egy kanál zsir, aztán a tűznél addig rotyogtatják, mig az alja ropogós pirosra sül... Hát Jóska, ha egyezer elmondhatja otthon a finak-legényeknek, hogy a Kárlátónál gazda nélkül hált a csordával?!... — Nem olyan tekenyőben rengettek gazduram, * Az Írónak sajtó alatt levő „Jairus fia" cimü novellás kötetéből, mely kizárólág a szerzőnél (Ro- teni-Harasztkerék, u. p. Oaia-Székelyvaja, Jud. Mureş) rendelhető meg. Ára 100 lei. — felel Jóska, de jól látszik, hogy Pistának is meg csillan a szeme. — Ha medve jő, tudjátok-e mirevaló a tüzescsóva ?!... r — Hát ez a bot ? 1 — mondja Jóska. — Hát a balta? — fenekedik Pista. — Baj ne legyen, annyit mondok. n. Madárdaltól zengő erdőn vitt az útja hazafelé. Apró bokorban fülemile dal, sürü ciherben gerlebugás, villáimsujtott fán vadgalamb turbékol, hintázó fészkén rikoltva füttyent a sárgarigó. Az éjszaka halkan borítja felhőfoszlányos palástját a zengő erdőre, hogy neszével meg ne riassza az apró zenészek milliónyi seregét. Hanem Pál Izsáktól akár százannyi is muzsikálhat. Süketen megy, mint akinek asszonyéhség vetett nyerget a hátára s lépten-nyomon sarkantyuzza az oldalát. Nem látja a megriadó őzet, a cammogó medvét, nem hallja a bagoly huhogását. Kitáruló asszonykebel vonaglik a szeme előtt, félig fut már, de a vágya mégis egyre ösztökéli. Csak mikor az erdő csúcsán megáll egy szem- pillantásra, egy fél szusszanásra, akkor csendül a fülébe valami sűrűn csettintő cinegeféle párját hivó zava: kieidana, kicilana, kicilana. — Kicsi lánya, kicsi lánya, — utánozza a cinegét — te jól mondod hallod, mert ugyan jól. S kicsi menyecskéje... Ezt tanuld meg, ha meg tudod: kiesi menyecskéje, huncut menyecskéje!... Az erdőt rég elhagyta, lejtős mezőkön bandukolt, apró bogárkák töméntelen hada muzsikált körülötte, de ő egyre csak a „kicsilánya-kicsilá- nyá“-t hajtogatta s fordította „kicsi menyecské“-re. A toronyban tizet ütött, mikor az ajtót rányitotta az asszonyra. Terített asztal, piros bor, vetett ágy várta... Megérte a fáradságot!... Az asszonynak se volt soha édesebb a csókja ... Hl. Virradat előtt mégis ott volt a csordánál, ha nem aznap nem sok hasznát vették. A két fiú napkeletékor megindította a csordát, ő még. akkor tűrte igazán feje alá a két karját, amiből bizonyos, hogy nagy alvásra készül. A nap csakugyan túljárt az ég hidján, amikor felébredt. Magától még akkor se ébred fel, ha a néma cigány fel nem költi. A néma cigányt pedig senki se képzelje a pásztorélet ilyen-olyan titkos szellemének, aki — mint a jó tündérek hajdan — felébreszti az elaludt pásztort, ha kigyó fekszik a mellére, hanem valóságos néma cigánynak, aki ráadásul nem is teszi magát, mert az egész falu megmondhatja, hogy süket 'nek és némának született is istenszámában nőtt fel, mint az erdők vadja. 1 Hangot nem hallott, értelmes szót ki nem ej- i tett, mégis bekóborolta a fél országot, de a világ másik feléről is vissza talált volna a szülötte földjére. Az idén még tavasz táján útnak indult s lám nyár derekán vetődött haza. Hol kó’borgott, merre járta a taposó malmot, hol éhezett, hol lakott jól, hol fázott meg, hol adott a bokor szállást; feslett rongyát kitől kapta, ki tudná azt megmondani?!... Csak annyi bizonyos, hogy itt van, költögeti az alvó pásztort, a gyermekkori pajtását. Mert még akkor is pajtások voltak. Mások, ha tehették, kergették, űzték, kővel dobálták a szerencsétlen senki fiát. csak Pál Izsák nem bántotta soha s hej, hányszor ketté törte a falat kenyerét, ha a néma megkívánta!... Az anyja se bánta, ha a néma odaült a pajta küszöbére, mikor a tehenet fejte s ha látta, hogy az éhségtől kiszikkadt a szája, egy-egy csupor tejet neki is juttatott. Kutya nem lehet hálásabb a koncért, mint a néma a jó szóért, amit Pál Izsáktól kapogatott. No, mert Pál Izsák a nyelvén is tudott. Kezük mozgásából, arcuk, szemük játékából megértettek egymást. Most is beszélgetnek. Már legalább a néma kézzel-lábbal badonázik s minden porcikája vonaglik a nagy igyekezetben. Pál Izsák meg hallgat, figyel, néha int, hogy érti s a néma magyaráz tovább. Egyszer aztán Pál Izsákra kerül a sor. Ujját szája felé tartja, erre a néma elhallgat, szeme kitágul s figyel, mintha Isten szavát lesné. Pál Izsák elkezdi csendesen, mindenkinek érthető beszéddel: — Ide hallgass néma komám, megértettem a beszéded, mert amint mondod, eleget éheztél, áztál- fáztál, amig oda valál; akkora utat tettél, hogy a bocskor lefeslett a lábadról s nem volt aki mást adjon helyette... Hát én adok, hogy ne járj mezítláb, csak hallgasd meg te is, amit mondok. A néma kétségbeesve intette, hogy egy szót sem ért, de Pál Izsák ismét szája elé tartotta az ujját, mire a néma szinte kővé meredt s akkor igy folytatta: — Todom, hogy nem érted, éppen azért mondom neked, mert ha megértenéd, nem mondanám, mert e nem a világ szájára való beszéd. De valakinek el kell mondanom, mert ha bennem maradna, felvetne. Ezért mondom el, de jól figyelj s úgy tégy, mintha megértenéd, mert a bocskort úgy kapod meg. A néma megint felhúzta a vállát, a nyaka félig elsülyedt, mintha mondta volna: — Vesszek meg, ha értem!... Pál Izsák ismét szájára tette az ujját, aztán felemelte s hirtelen megrázta. Ez körülbelül azt jelenti, hogy egy szót se többet. A néma hát nem zavarta, hanem mozdulatlan figyelt, mint jól halló a távoli szekérzörgésre. Pál Izsák hát nyugton mondta tovább: — Azon kezdem édes komám, hogy amint láthatod, a tavasszal pásztorságra vetemedém... Nem volt más menekvés... Két földem elúszott, a ház ingott a fejem felett. Péter János szorított a kamatokért, de a tőkét is felmondta, mit tehettem' volna egyebet Î ... — ... ? — Jó-jó, hát honnan értenéd, ha az elejét se tudod?... Pedig emlékezhetsz, hogy Veres Eszti lett a feleségem. Akkoriban a faluban nem volt szebb leány, városon is szolgálgatott, ott se igen akadt párja. Sok kisasszony irigyelte tőle a bamivas orcáját, a csillogó szemét, szép ringó járását, meg azt az észibolonditó csalfa kacagását. Dongták a legények, mikor haza került, mint j a méh az • akácfa virágát. Hej, mert komám, édes volt a csókja, mint a ^cseppentett méz!... Két pénteknél szegényebb volt, mégis minden (táncban a legelső legényekkel táncolt... Szombat 'este alig fértek a házukban a széptevők. Akkoriban minden verekedés miatta kezdő- ídött, emlékszel-« mikor Palkó Ferit megbicskázták ? Azt is csak miatta, mert úgy tudd meg, hogy miniden legény számára volt egy álnok kacsintása, egy égető pillantása, amitől a legjámborabb legény is megvadult... Ettől futaanodott meg utána Péter János is, jel ’s vette volna, ha az apja ki nem tagadja, de úgy kitagadta, mint a pinty. Csak akkor másította meg az akaratját a hires apja, mikor János nagy kínnal megesküdt a másik nagygazda beteges ! leányával. Akkoriban kerültem volt haza a katonaságtól. Voltam valaki, ha szegény voltam is; a leánynak hamar megakadt a szeme rajtam. Egyszer találkoztunk Jánossal a leány házánál, szembe néztünk s azóta hajtott az apja szavára, mer az öklömet cégecskén ismerte... A vén Péter János örömében hordó bort küldött a mi lakodalmunkra is, a fiáén meg éppen patakkal folyt... Egy darabig éldegéltünk, turbékoltunk, mint a galamb a párjával, azután csak égdegéltünk, mert Esztinek erőst nagy volt a vágyása ... Minden vasárnapra más-más selyemkendő, esztendőre három-négy topánka ... Ilyen szoknya, olyan szoknya, mint a városi dámáknak, de legalább olyan, mint a Péter János sáppadt feleségének. Vellegettem, mert szerettem ... Esztendőre elúszott az egyik földem, kettőre hát a másik is utána ment, csepp hijja, hogy a lelkem is utána nem szakadt. (Folytatása a jövő vasárnapi számban) kérjenek Ingben technikai szakkönyv- ujdonság műszer, irodacikk jegyzéket LEPAGE^ól, Ciuj-Kolozsvár
