Keleti Ujság, 1929. szeptember (12. évfolyam, 198-223. szám)

1929-09-30 / 223. szám

XII. fiVP. 223. SZÁM.

f«

udvarában elég tűrhető volt. Mint menekültek, a „királyi vendég“ elmet viseltük s résrünkre Niedermyer porosz delegátus különböző kedvezményeket biztosított az afgán királyi udvarnál. Mindegyik hadifogoly ruházatot, szobaberendezést, kiszolgálást és napi két rúpia harminc pul élelmezési dijat kapott. Különítményünk parancsnokává Schreiner Jakab osztrák kapitányt nevezték ki, aki a veszedelmes országban személyi ős életbiztonságunkért felelőséggel tartozott. Az afgán népet a hatóságok velünk szemben megfélemlítették és hathatósan kioktatták arra hogy egy szóval se merjenek bennünket megtámadni, mert ha valaki ellen jogos panaszt emelünk, azt az uralkodó azonnal kivégezteti. Szabador mozoghattunk és a király manszabdárjsl (tisztviselői) valamint katonasága bármilyen időben és bárhol köteles volt szolgálatunkra állani. Ez a meglehetősen szabad élet egyes bajtársainkat öntöttekké tette és néhányan olyan kihívó és inkorrekt magaviseletét kezdtek tanúsítani, hogy az afgán uralkodóház és a nép csakhamar megunta a vendégszeretetét, mi pedig az ebből származó kellemetlenségek miatt később megátkoztuk Afganisztánt és azt kívántuk, hogy inkább pusztuljunk el a sivatagban, mintsem abban az átkozott országban éljünk.

Bajtársaink közül sokan megfeledkeztek róla, hogy Afganisztánba menekült sző kevény hadifoglyok vagyunk, a benszülöttek előtt teljesen idegenek, akik csak Habibul- lah kegyelméből élvezzük az ideiglenes jólétet és jó bánásmódot Egyes virtusos bajtársunk nemcsak szidalmakkal, hanem tetleg is inzultálni kezdte az afgánokat, akik között mint „királyi vendégek“ éltünk. így naponként előfordultak a legkínosabb személyes incidensek nemcsak egyszerű afgán polgárokkal, hanem magasrangu katonai személyekkel szemben is. Egy napon az történt, hogy egyik bajtársunk, aki polgári foglalkozására nézve fizikai munkás volt, egy hercegi rangban levő afgán tábornokra revolvert szegezett és „disznónak“ nevezte.

Az incidensre az a véletlen szolgáltatott okot, hogy mindketten a szeráj kapujában találkoztak lóháton, lovaik megbokrosodtak s nem tudván egymást kikeÄ „KELETI ÚJSÁG“ vasárnapi melléklete

WBBBB—CKC ICÍ^aBMIiyWII.HMaaiM

rülni, bajtársunk szidalmazni kezdte a herceg-tábornokot.

Ezek a folytonos incidensek annyira einarapóztak. hogy 1917 februárjában már

két pártra szakadt száztizenhat emberből álló menekült csoportunk.

A balpárt tagjai elváltak a tisztektől s létszámuk kilencvenre emelkedett Tisztjeink

.......... 1 1

j nélkül még válságosabb lett a helyzet és 1 veszélyesebb lett a közbiztonságunk. Ilyen bizonytalan állapotban megérlelődött bennem az az elhatározás, hogy véget vetek fenyegető sorsomnak s az itteni kedvezőtlen viszonyok és a honvágy folytonos ösztönzése miatt is újra szökéssel szabadulok meg kínos fogságomból.

Gara Ákos

*

Bontják a Nansen-telepet...

Az orosz emigránsok barakkjaiban — Nem is ismerik a szamovárt — „Ich bin eine Deutsche“ — Zászló és katonásdi

(Berlin, szeptember végén.) A NEmsen-telep Tempelhofban van, Tempelhof pedig a világ végén. Az olvasó ebből elég pontosan láthatja, hogy merre kell keresnie az orosz emigránsokat, ha véletlenül kiváncsi lesz reájuk.

Ámbár nem jól mondom. Mert a Nansen- telep feloszlóban van. a feketére véniteít barakkjai mögött, a poseni és keletporoszoT- szági német menekültek rendesebb karban tartott épületeit már bontják és mihamar azokra is rá kerül a sor. De még mielőtt lebontanák, már el-el hagyják őket a lakóik s beköltöznek a Westen csöndes utcáiba, a töb bi sorstestvér mellé, aki már régebb idő óta birja fizetni a western szobaárakat. A Nan- sen-telep ma már a múlté, öreg, csoszogó orosz bácsik rogyadoznak végig a sötét és piszkos folyósókon, amelyeket a kicsipkézett ablaktáblák mián sivitva söpör végig a hideg szél. Van olyan épület is már, amelyik üres. (Az utakat fölveri a gyom, a küszöbön felüti a fejét a gomba.) De nem költözhetik beléjük senki, pedig ezernyi-ezer proletár szivesen laknék bennük. Hiába, nem lehet: mert a háttérben, az égfelé nyjuíó gerendák erdeje között már megint uj városrész épül, negyvenötvenezer ember számára nyitnak helyet me gint Berlin homokos szivében, valódi békebeli lakásokba eresztik be a békebeli embereket és nem engedik meg, még átmnetileg sem, hogy valakik a lesz-ahogy-lesz könnyen állandóvá lustuló kapkodásába meneküljenek. „Vagy emberi életet, vagy semmit!“ ez az elv. amely csak dicséretre méltó; de az

emigránsok nem igen vallják és a semmisé! valamivel többet morogva bár, de megelégszenek.

Ezért olyan vigasztalanok ezek a lakások, amelyek azért fabázas lakásoknak jók s még Viz, meg villanyuk is van, — de a lakóknak az az állandó gondolata, hogy ez a lakás ideiglenes, elszomoritóan züllöttekké, biz&l- matriasztóvá teszi őket.

A fekete barakkok között — az egyiknek a sarka még a télen leégett s úgy áll ma ia, ahogy a láng belemart volt és otthagyta -— tszöszi gyermekek játszanak a késő napsütés hűvösségében. Egy áruház kihordó motorbiciklije áll meg az egyik ajtó előtt, a vezető hatalmas bőröndöt emel ki a szekrényből: megint elköltözik valaki. Bemegy a bőrönddel s a jármüvét egy szemhunyás fele alatti mint a sárga hulám úgy borítja el a gyer- mekhad. Cáuda, hogy a pneumatikba neu* másznak bele, de ez se rajtuk múlik. Kacagnak, pajtáskodnak; életesek, drágák a hat- nyolc évükkel; már itt született kis muszkák ezek, akik csak ennyit láttak a világból s a többiről az a képzeletük, amit a fehérlap-lel- kükre okos szóval vagy forró gyűlölettel ráégettek.

Felvételt szeretnénk csinálni, előkelőségekről, akik cipészek lettek (ámbár Tolsztoj is suszterkedett és Popper, a főcipősz, nagyobb ur volt egy volt tábornoknál, mert még tízparancsolata is volt a kereskedők részére!) meg efélókről, — már ami egy lapos német képeslapnak eszébe jut. Aztán szamoBEJÁROM A KEREK VILÁGOT

(1923—1928)

Irtai Balázs Ferenc

A másik Isten névé

(4) A csupa szellemiség tudománya

]aj annak a népnek, amelyik

Félreismeri az isteni akaratot.

Torzzá lesz annak élete.

Mert Istennek útját erőszakkal elálljx

A magáét azonban végig követni

Isten ellenében mégsem tudja.

Vendéglátó gazdáknak annyi eszük rendesen lenni szokott, hogy látogatóikat ne a leg- rendetlenebb szobába vezessék be legelőször. India is azzal lepett meg engem az első hetekben, amire a legbüszkébb lehet: gazdag, vallásos múltjának legszebb virágával. A Brahmo Samaj minden egyetemessége mellett is letagadhatat- lanul indiai, de az ősvallás, a hinduizmus bozótjába ott vágta a csapást, ahol a legtöbb maradandó értéket találta.

A nádasba azonban könnyen belevesz az, aki szántszándékkal a dúsan tenyésző babona- ság nyomait keresi. Nagy port vert föl az utóbbi években egy amerikai írónő szines leírása a leg- elrettentőbb, legembertelenebb szokásokról, amik Indiában még ma is széliében megfigyelhetők. Könyvét egy nagy divatban levő templom leírásával kezdi, ahol is Kali isten tiszteletére a hívők, akik a homlokukra pöttyentett piros jelről ismerhetők föl, naponként kecskét áldoznak. Hát én jártam ebben a templomban, láttam a tönköt, amely körül a kőpadló tiszta vér volt, elhaladtam a vízmedence mellett, amelyikben a

meddő asszonyok, ha megfürödnek, ígéretet nyernek, föltéve, hogy a lábánál megmieredt száraz fa ágára egy papiros-imába göngyölgetett kődarabot bogoznak; a majom-istetn kis mellék oltárához is elfáradtam, aki előtt a vizsgák kimenetele miatt aggódó diákoknak ajánlatos imát mormolniok. A szent folyam, a Gangesz, a for-, rásától a torkolatáig annyi megszentelődésre váró ember testi (ha nem is lelki) tisztátalan- ságát mossa le. hogy benne megfürödni nekem már egyszer sem támadt kedvem. A szent város, öenanes keskeny utcáin vigyáztam a szabadjára engedett szent teheneket, akiknek egyike-másika a város elhányt szemétjén tisztességes kövérre hízott. A kasztokon kívül álló páriák megalá- zottsága többször a szemembe ötlött. A bráhmó asrám udvarán játszó gyermekekkel szivem szerint megbarátkoztam s amíg az udvaron átha-i ladtam, ha tiz kezem lett volna sem tudtam volna mindegyiket a kívánsága szerint megsimogatni, mégis irtózattal szaladtak félre tőlem, ha egy kis pária leányka társaságában pillantottak meg, aki alig ért a térdemig s aki igaz, istentelenül szurtos volt, de mégis csak emberszámba kellett volna, hogy menjen, mint a többi. Gyermekházasságok is még mindig általánosak. Egy bráhmó tanár mesélte, hogy tizenhároméves korában kénytelen volt megszökni hazulról, hogy meg ne házasítsák, s egy nem bráhmó tanár tette föl a kérdést, hogy nem jobb-e a serdülő leánygyermeket egy férfi, a férje gondnoksága alá helyezni, mint megengedni, hogy hosz- szu esztendőkig mindenki prédája legyen. Hát az igaz. hogy az még mindig jobb, ha a tízéves leánykákat (sőt az ennél fiatalabbakat is) csak egy férfi kényére-kedvére szolgáltatják ki, még akkor is, ha, amint ez igen gyakran megtörténik, a férfi már az ötvenen is túl jár, de az bizonyos, hogy enné! még valami jobbat is ki lehetne találni. — Ilyenfajta esetekből én is öszszegyüjthettem volna egy kötetre valót, ha erre jdöm s kedvem lett volna, mert bizony ezek is Indiában történnek s nem is túlságosan ritkán; de azt állítanom tudatlanság vagy rosszakarat volna, hogy: íme India!

Indiának nem ezeket a betegesre torzult szokásait vetem a szemére, (amelyek mását az indiai látogató bizonnyal közöttünk is megtalálná), hanem azt, amire a legbüszkébb, aminek nevében a mi civilizációnkat olyannyira elítéli: az úgynevezett szellemiségét. Azok a hindu pap- csemeték, akikkel egy vidéki városkában egy egész délelőtt vitatkoztam, hihetetlenül föl voltak fujódva vele. Nyugatot a vádlottak padjára ültették. De nem azon bűnei miatt, amelyek legjobbjai lelkiismeretét annyira mardosták, hogy a világ itélőszéke elé már régen odakiáltotta: Bűnösnek érzem magamat. Ha ott akkor az európai imperializmusról, a gyarmati politikáról, a mindenható üzlet nevében a külföldön csakúgy, mint odahaza, elkövetett embertelenségekről hallottam volna, lesütöttem volna a szememet a vádolok igazát elismerve. De azok a hinduk nem ezeket tartották a legfőbb vétkeknek. — Ti úgy rendezitek be az életeteket, minthogyha a halállal minden elvégződnek; mi a bölcsőtől az elégettetésig elmúló esztendőket csak annyira becsüljük, mint a folyton ujra- születő élet egy fordulatát. Ti e világot komolyan veszitek s értéket láttok egy virágban, egy mosolyban, szerelemben, tudásban, gazdagságban; számunkra mindezek csak eszközök, hogy rajtuk keresztül szellemi megtisztulásunkat elérhessük, Ti e világban éltek, mi túl akarjuk tenni magunkat a világon. Ti az anyagon keresztül akarjátok idl jatokat kifejezni; mi el akarunk válni az anyagtól. — Ilyeneket s ehhez hasonlókat állítottak azok a fiatal lelkek, s nem '."ették észre, hogy nem a Nyugat, hanem a Kelet elitéltetéséhez szolgáltatták az adatokat;