Keleti Ujság, 1929. szeptember (12. évfolyam, 198-223. szám)

1929-09-23 / 217. szám

1« A „KELETI UJBAO'1 »M«ni»pl ă hábor karrierje Irta: Kárpáti Aurél Tiz évvel a bábom után kivirágzott a háborús regény. Könyvben, szinpadon, fil­men egyaránt. S egyezerre a leglázasabb érdeklődés támadt a sokáig ellenszenvbe, vagy közönybe fulasztott téma körül. A valóság visszatért, mint emlék. Az ember aki a véres katasztrófa beteljesülése óta csak futott, rohant, menekült, el, el a gyűlölt háborúról, egy évtized múltán kí­váncsian fordult vissza s réfeledkezett a felrémlő vízióra. Distance-ot kapott. Végre áttekinthette az egészet, amelynek addig csupán részleteit látta. S hogy milyen em­bertelenül óriás ez az „egész“, mi sem bi­zonyítja jobban, mint hogy megfelelő táv- latbaállitásához tízesztendős iramra volt szükség — a gyorsasági rekord korában. A kínálkozó anyag szinte kifogyhatatlan. A vér és vas négyéves uralkodása alatt négy évszázadra elegendő esemény zsúfolódott össze. Innen a bőség, a szélesen buggyanó áradat, amely — a háborús memoárok da­gálya nyomán — egyszerre a szépiradalmat is elöntötte. „Kellemes az elmúlt bajoknak emléke“. Bajokban pedig azok az esztendők igazán nem szűkölködtek. (Jut belőlük csőstül még a mának is.) S mert eljött az emléke­zés ideje: az ember emlékezik. Azzal az érdeklődéssel, amelyet a legközvetlenebb érdekeltség, az átélés táplál és duzzaszt. Mi lehet izgatóbb a szemünk előtt történe­lemmé sűrűsödő félmultnakf Egészen kü­lönös varázsa van azoknak a „történeti“ re­gényeknek, amelyeknek nemcsak olvasói, hanem egyben aktiv, vagy passzív részesei is vagyunk. Remarque és Arnold Zweig, nálunk Zilahy és Markovics Rodion szokat­lan sikere — az irói kvalitásokon túl — fő­kép a kortársak reagálásában gyökerezik. Es még valamiben, ami talán ennél is fon­tosabb, de aminek eredő-szálai után kissé hátrább kell visszanyúlnunk. Kiütött a forradalom, lecsücsült az iro dalom, — irta Arany fanyar öniróniával negyvennyolc őszén. Kilencszáztizennégy- ben kitort a háború s az irodalom megint „lecsucsült“. Leültette a cenzura, a hiva­talos lelkesedés, meg a lelkek általános de­pressziója. Az őszinte és igaz szó — nél­külözhetetlen posztulátuma minden iroda­lomnak — hét pecsét alá került. Csak ami­kor ezek a pecsétek már töredezni kezdtek: szólalhatott meg Barbusse, Rolland és France. Az első szó inkább sikoltás volt. Sikoltó vád a háború ellen. A hosszú szen­vedés elnyomottjai úgy rezzentek föl rá, mint a szabadulást hirdető kürtjeire. S a szabadulás be is következett. De mert fi­zikai és szellemi káoszba torkollott, a fel­szabadultak figyelmét más, újabb bajok kötötték le. A füstölgő romok felett pedig most már a legelőbb magukhoz tért politi­kusok és hadvezérek vették át a közvádló szerepét — egymás ellen. Éveken keresz­tül jöttek az önigazoló memoárok, amelyek tovább vádoltak, tiltakoztak s közben szen­zációs leleplezésekkel szolgáltak. A sokáig titkolt „bizalmas“ részletek lassanként mind napfényre kerültek. , Valóságos adatgyűjtő munka folyt, szándékolatlanul is az eljövendő regényírók javára. Az irodalom azonban nem ocsúdott fel ilyen hamar. A cenzura békói hiába pattantak le róla: ájultsága csak nehezen múlott. A kényszerű hallgatás megszégye- nültségét még jó ideig nyögve, alig leple­zett undorral fordult el a a legfájóbb emlé­kektől s megpróbált visszamenekülni a bé­kés múltba. Tudni sem akart a háborúról, amelyet nem érzett elég „szolidnak“ elég kiérettnek művészi feldolgozásra. Külön­ben meddő is lett volna minden erőfeszittés, hiszen a közönség antipatiája áttörhetet- lennek tetszett. Mig most, tiz év múltán, egyszerre, szinte váratlanul megváltozott a A két Breznay Irta: Somlay Károly 1. Mint a szétterített szürdolmány, olyan volt a rozsdaszinü felhő, amelyik a falu fe­lett lomhult a lila égen. Enyhe szellők jár­tak a lombok tetején és füillatot, földszagot, láthatatlan párákat hoztak az erdőkből. Egy szekér, utána néhány sarjugyüjtő parasztnő igyekezett a rétről a falu felé, ahol a patak hidján férfiak pipálgatnak, be­szélgetnek. A dombon pedig az egykori [jobbágyközség dinasztiájának ivadéka ját­szik a vizsláival és nézi az átellenes nádké- vés vályogházat. Volna ugyan a faluban egyéb látnivaló is, de a tekintetes ur. Breznay Sámuel ur, mégis a zsellérházikót szemlélgeti. Ez is éppen olyan, mint a többi: kócos, szeplős, rongyos. Csak jobban mutat mégis magasabb színvonalra való törekvést, hogy néhány muskátli és egy fürtökben omló Krisztus-szakáll virágzik az ablakban; az uocára néző falán pedig tojásdad pléhtáb- lált, meg egy piros levélgyüjtőszekrényt le­het látni. A táblára postakürt és országci- mer van festve. Különös hatásai és ellenhatásai lehet­nek a postacimernek a tekintetes urra. [Egyéni képzeteket kényszeritett talán lel­kére az aranyszínű kürt és a piros szekrény­ke, mert minden idegszála reszket a benső Izgalmaktól. Nem tudta tovább nézni a táblás vis­kót. Megfordult, ment, mendegélt. Hamaro­san hazaért, öklével öntudattalanul ráütött ja folyósó párkányára, azután bement a ré- gidivatu, talán kétszázéves, duplatetejü jbázba. — Éppen ma van tízesztendős évfordu­lója annak a bolondságnak. Nem is tudom hol, talán a Sátán pitarában voltam akkor, — mormolta és sarokba lökte az agancs- kampós nádbotot. Az átlagember lelke olyan, mint az ál­lóvíz: ha megzavarják, maga tisztogatja meg magát. Csakhogy Breznay Sámuel nem az a könnyű ember, aki az események idő­beli eltodódása után lehiggad, felejt, meg­puhul. A harag tiz év elmúltával sem enge­dett fel a lelkében; inkább minden nappal keményedett. Tiz éve és néhány hónapja, hogy posta- hivatalt kapott a község. A gazdáknak alig kellett a posta, mert évenként egy-két levél érkezett Amerikából, az odaszármazott ro­konoktól. A postára inkább Breznay Sá­muelnek lehetett szüksége. Bankokkal, üzé­rekkel, gabona- és gyapjuügynökökkel volt élénk összeköttetése, amig az ősi birtok ki- sebb-nagyobb darabokban a parasztok ekéje alá nem került. Bizonyos Friderika kisasszony kapta ekkor a postát. Fehérlelkü, törékeny leány volt, kevésbeszédü. Az volt az egyetlen fény üzése, hogy kék selyemcsokrokat kötött a hajfonatába. A buzavirágkék csokor éppen stílszerűen festett kontyán, mert a hajának olyan színe volt, mint a zsendült kalásznak. Úgy mondta, hogy árva. Az arca pasz- telljén, bátortalan, félszeg mozdulatain lát­szott is némi megkinzottság. Ritkán lehe­tett hallani a szavát, inkább a szemével kér­dezett és felelt. A megjelenése is elárulta, hogy nem vr>rőfényes tájakon, hanem vala­hol a felv ki komor sziklák árnyékában született. Az ötvenesben járhatott Breznay. mi­kor Friderika kisasszonyt idepottyantotta a véletlen a faluba. Sorsával meg lehetett békülve, mert szivvel-lélekke! látta ei hiva­talát. Hamarosan meg is szerette ezt a me­rev mozdulatlanságában vegetáló helyet. Csak akkor reszketett benne a lélek, ha a tekintetes ur délutánonként átment hozzá­XT7. ÉTF 217. SZÁM. helyzet. Az irók felfedezték a háborús té­ma gazdagságát, az olvasók pedig vonzó­erejét. Azóta a háború irodalmi karriért csinált. A háborús regényeket egyre több példányban Írják és nyomtatják. Szembeötlő s igen megnyugtató jelen­ség, hogy ezeknek a regényeknek túlnyo­mó többsége — ha nem is vádol, vagy ítél nyíltan — pacifista szellemben fogant. Mennél hivebb és őszintébb képet igyekszik adni a háborúról, annál elijesztőbb, annál döbbenetesebb, szánalmat és felindulást keltő szörnyűségekről számol be, annál gyűlöletesebbé teszi magát a háborút. Az emberek lelkiismeretéhez szól. (Mégsem uj ez a kegyetlen objektivitás. Megtalálható már Zola Débacle-jában, amely e tekintet­ben közvetlen őse a mai háborús regények­nek. Gondoljunk csak a kövér német kém „disznóölésére“, vagy a házát védő polgár „gyáva“ reszketésére. A Háború és béké­ben ilyesmiről még nem volt szó.) Ám ezek a háborús regények nemcsak a lelkiismerethez szólnak, hanem maguk is a nyugtalan lelkiismeret megnyilatkozásai. Gyónások, vallomások. Fokozattabb mér­tékben, mint minden igazi irás. Szabadu­lások, nyomasztó és zavaró lelki terhektől, amelyeket a háború rakott mindenkire. S az olvasóban ugyanezt a felszabadító mun­kát hajtják végre Ennyiben alkalomsze­rűek. Aktuálisak. Politika nélkül is poli­tizálnak, moralizálás nélkül is erkölcsi ha­tásúak. Kérdés azonban: mire betöltik cseppet sem megvetendő hivatásukat, az utánunk következő generáció megőrzi-e könyvtárában őket! Úgy, ahogy mi pél­dául még ma is ott őrizzük a Háború és bé­két. Príma minőségű tölgyrönköt, 35 cm. vastagságtól felfelé, bármely mennyiségben veszünk Ajánlatokat hely és ár megjelölésével a Rudolf Mosse, Cluj továbbit ja a postáért. Mikor ez a finom kis babalány beköl­tözött a busuló házacskába. Breznay Sá­muel virágpalántákat, gyümölcsöt, mézet küldözgetett néki ajándékul. — Kisasszony őrizkedjen az apámtól, mert ő nem respektálja nőkkel szemben a tilalmi álláspontokat, — figyelmeztette egy alkalommal a tekintetes ur fia, aki ak­kor végezte a teológiát a debreceni főis­kolán. — Olyan, mint a bibliai Behemoth, — kacagott a leány és ezentúl következetesen visszautasitgatta az ajándékokat. A tekintetes urat a konok refus cseppet sem lohasztotta le. Tovább is udvarolgatott, természetesen a maga módján, parlagiasan. Egyik délután azután kirobbant a kis I tragédia: meg akarta csókolni a leányt, aki a dulakodásban az íróasztalán állandóan ké- , szenlétben levő browninggal vállon lőtte. A botrány következményeit nem várta be. Csomagolt, a posta kulcsait átadta a bí­rónak, az ajtókat lepecsételték, aztán dúlt kedéllyel elutazott. Ki tudná, hová diri­gálta az árvák Atyuskája? ... A fiatal Breznay is eltűnt a faluból. Csak évek múltán érkezett hir felőle, hogy a szomszéd község eklézsiája megválasz­totta lelkésznek. Ekkor már felesége volt a szőke Friderika. A hir hallatára a vén Don Juan arcán piros és lila foltok támadtak. Fegyverét le­akasztotta a fogasról. — Agyonlövöm a rongyokat, — mor­molta és már az udvaron volt, hogy kocsira üljön, mikor égető zsibongást érzett a fejé­ben. Mintha millió hangya mászkált volna a koponyájában. A szeme tüzes karikákat ve­tett. A melle zihált, fulladozott, az érverése t elállott, alig- lélekzett, összeesett. Mikor felgyógyult, egészen megválto- j zott. Csendes, szinte mélalelkü emberré lé-

Next

/
Thumbnails
Contents