Keleti Ujság, 1921. június (4. évfolyam, 113-119. szám)

1921-06-12 / 119. szám

• Ä gyufaszál

__

Szerencsétlen, elátkozott ember voll. Születésekor sorsa így szólt hozzá:

— Állj egy hídnak a karfáján, alattad folyjon feneketlen háborgó viz. A hid padozatán, a lábaid alatt legyen egy gyufaszél. Jöjjön egy nap, és akkor jöjjön arra egy ember!

” És mit tegyen az az ember? — kérdezte az elátkozott.

A sors felelt:

— Mond annak az embernek: keresd meg a lábaim alatt a hídon a gyufaszálat, gyujlsd meg! A gyufaszá! világénál lemegy rólam az átok, leszállhatok a keskeny karfáról és boldogan élhetek, mint te.

A szerencsétlen megátkozott ember eleinte örült a sors egyszerű átkának. Mert gondolta:

— öt percig fogok állani a karfán és fog jönni egy ember, ki meg fogja keresni a gyufaszálat és meg fog menteni engem.

Ám nagyon csalódott.

Már vagy harminc éve állt a karfán. Szakála megnőtt, izmai elfásodtak, husa elfogyott, és megsem akradt ember, aki megkereste és meggyujtotta volna a gyufaszó- lat. Alatta haragosán zúgott a mélynézésü sötét viz. Mindennap gondolta:

— Leugrom erről a keskeny k&rfáról! Inkább leljem halálonjat a mély vízben, semhogy folyton remegjek az életemért. Semhogy verjen az eső, fújjon a szél és fagyasz- szon a hideg! Semhogy a madarak-legyenek táplálékom, melyeket röptűkben a számmal el tudok kapni.

De mindig várta nagy bizalommal, hátha mégis megszánna valaki, aki felveszi a gyufaszálat és meggyujfja. Állt még sok száz évig a karfán- Jómódú és vidám emberek mentek a hídon, de soha senki nem jött arre az oldalra, amelyen ő a karfán kínlódott- Embertársai századokon keresztül messziről elkerülték- Hiába klélltott rájuk és könyörgött hozzájuk, hogy mentsék meg, soha senki sem ért rá, hogy megálljon.

Egy kemény téli napon sötét volt nagyon az ég. Az elátkozott állt a karfán. A hó behavazta, könnyei jégcsapokba fagytak az arcán. Gyomra csikorgott az éhségtől, mert mór ereje nem volt arra, hogy madarak után kapkodjon. Minden megfagyott körülötte, a borzasztó hidegtől. Csak a viz nem fagyott be. félelmesen és feneketlenül meredt fel az emberre.

— Most beleugrom! — kiáltotta az elátkozott.

eg. _

Nagy meleg prémes bunda fedte a testét, fülére prémes sapka borult, lába meleg csizmába bujt, keze meleg zsebekbe splyedt. P/émes gallérjából alig látszott kt et arca.

Az elátkozottban feléledt a remény.

— Ez maga a Jólét I — kiáltott és szivdobogva várla.

Szerencséje volt, a homály megsegítette. Jóllét nem vette észre a karfán ájló embert,

S «muflonul bandukolt bundái közt a hid é, azon az oldalon, ahol az elátkozott a karfán állt.

Az elátkozott feléje kiáltott:

— Állj meg! Állj meg !

A bundáálJólét meglepődve tekintett fel az emberre:

Ekkor egy gazdagon öltözött ember jött a hid felé.

— Mit akarsz tőlem?

— Ments meg engem, le akarok jutni a karfáról!,

— És miért állsz a karfán?

— Sors átka van rajtam.

— Akkor nem segíthetek rajtad.

— Van itt a h;don a lábam alatt egy gyuíaszál Keresd meg, gyujisd meg. A gyu- faszál világánál elmúlik az á'ok, leszéllha- tok a karfáról és olyan boldog lehetek, mint te.

Jólét lenézett a földre.

— Nem látom sehol a gyufaszálat.

— Századok óta fekszik a hídon, nem csoda, hogy nehezen ismered meg. Vedd ki kezedet a meleg zsebekből, gyújts világosságot és keresd meg az én megmentő gyufaszálamat.

Jólét kiemelte kezét zsebeiből, de rögtön vissza is dugta.

— Nagyon hideg van! Nem segíthetek rajtad, meri amig gyufas záriadat keresem, addig nagyon megfázik a kezem.

Az elátkozott kétségbeesett:

•— Könyörgök neked, keresd meg a gyufaszálat 1 Mi a te kis szenvedésed az én

százados szenvedésemhez? Mi a te pár ujjad, az én megfagyott testemhez? Mi a te pár ujjad az én kétségbeesett lelkemhez ?

— Ha fel nem veszed a gyufaszélat, nyomorultan a vízbe kell fúlnom 1 Hozz egy kis áldozatot az életemért!

Jólét felháborodottan szólt;

— Engedj utamra te eszeveszett 1 Fagyjon le pár ujjam? Ne legyek többé olyan erős, mint voltam ?

Az elátkozott sikoltott és sírt, hogy belerendült az egész föld.

— Ne hagyj itt! Ne hagyj ittl Hajolj le és keresd ineg a gyufaszálat.

Jólét dühösen el akart menpi, de ekkor az elátkozott kinyújtott karja rettentő hosz szura nyúlt. Ezzel a hosszú karral megfogta és nem engedte'Jólétet tovább menni. Odakiál- totfa neki: — Nem engedlek, amig áldozatot nem hozol ez életemért.

Jóié! megfogta az elátkozottat és belökts a vízbe. Sarkon forauit, hogy tovább menjen. A sarka fordulásától pattanva gyuladt fel az elátkozott ember megmentő gyufaszála.

Szuosich Mária.

Bagoly Banii lakodalma

Nosza felderiile Öreg tyutyu képe Megkerült falatja Boldog is volt véle Fába szorult féreg Nem kiált akkorát,

Ahogy érzi most már A beszédnek şorât.

Széres Jókedvében Már bokáját verte, Megrázta szakáiét, ügy örül a lelke.

A dolog szeg-végét Színét és visszáját Tőrel-heggyel hozva Ilyeneket kiált,

Mert ő nyájas nyelve Sem ragadt Ínyéhez, / Így fogott azonnal 1 Hozzá a beszédhez; Potyogó fájdalmad, 1 Tönild ki szemedbül,

Én Bagoly Bandikám.

Nem megy dolgod ebül, Se ize, se bűze A kesergő búnak,

Csak ennyi a bajod,

Ezért kár búsulnod. Tudom ki a mátkád Jól ismerem faját, Szuroknál jobb szive,

Nem hordja a haját. Hosszú a hajzata,

Rövid az elméje, Csemegós torkának Bérekedt gégéje.

De én úgy szeretném, Hogy ki sem mondhatom, Diót törnék fején Hamarsággal tudom.

Nem lesz tü miköztünk, Hogy' össze ne férjünk, Macskarivás legyen,

Amin megbéküljünk. Könnyembe fürdetném Széllel megbéllelném, Héttornyos portáját Medvezsirral kenném.

Verjék árnyékomat,

Csak magam Juthassak, Nyelvemnek szavára Kezemmel Írhassak.

Mert én rögtön irok Recefice hölgynek,

Vén Huhulányának ,

Akit igy neveznek. Taritarka szarka, » Hűséges postásom \ Rögtön indulsz útra, Viszed az Írásom.

Hét nap, hét éjszaka Légyen szaladásod,

Orrod után kullogsz,

Nem lesz megállásod. Öreg Huhu vára Túl van a zádog fán Oda repülsz rögtön Lánykérőbe most már. Lóra és ostorra Gondod ne is legyen, Lóssál, fussál innen Alá s fel a hegyen. Csontod úgy zörögjön, Mint gereblye foga, Lépesmézt csepegjen Szádnak minden szava. Utón faljál kolbászt. Nehogy csontot rágjál, Keríilj, tarolj, térülj, Hátra ne forduljál!

Mint kétfülü szatyor,

Úgy hordd fenn a fejed Láb alá ne nézzél Járjon a két szemed,

S mit a szemed meglát Kezed ott ne hagyja. Gyűrűt is fényeset Szerezzél az útba. Karika gyűrűt ám Fényes rézből valót,

Ott kapsz, amerre látsz,

Ne kíméld a bankót.

*

Ezzel fogta magát Vitéz Tyutyu vajda, Lánykérő levelét

Irta: Gulyás Károly

Irta, egyre irta.

Acél pennájának Elkopott a he|ye Annyi hazugságot Irkáit össze vele.

Mint tegnap himlőzött Ifjú deákocska,

Úgy rótta írását Öreg Tyutyu vajda Kezdte a levelét llyeníéleképen,

Ahogy én olvastam,

Mondom igy volt épen; „Valami mocsok van Ezen levelemben,

Könnyeimtől lettek Széles jókedvemben Azaz, hogy ráosorgott Szememből egy-egy csepp Öreg Tyuhu pajtás Ezt rossz néven ne vedd.

Az én fiam esze,

Mint a híg rántotta Szuszimuszi lelke Hitvány az ebadta.

Hogy estvém elmúljék, Reggelem eltűnjön,

Azért e levelem Most néked elküldöm.

Aaodé a lányod Fiamért cserébe Rossz fiivön tapodok, Szégyent nem vallok-e?

Az öreg karszéktől A nagy nyoszolyáig * immi sem az övé 'udod le azt váltig.

Két kecske kövérét,

Orra piros vérét Mind odaadom véle Elhiheti nénéd,

Akit tiszteltetek,

Akár tenmagadat Mennykő szánts? végig Hosszában hátadat.

Miattam fii nőhet Minden küszöbödön,

ft