Keleti Ujság, 1921. április (4. évfolyam, 63-79. szám)
1921-04-06 / 66. szám
Egyes szám ára 1 lej •>% jv.•ff.. • r > ,«■ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Németausztriában 3 D. ö. K gr QlStáJ&glS (&& M0%££c&Z£ÍG!tS«3,^t SS£2ţ) Sfr. Memorandului 3. — Telefon: 65t Csehszlovákiában 1 Ck Közleményeink utánnyomása tilos NKam Wăi&Zgârl&ţ-frSfiiüSsí ÍíSS&Mi A szombathelyi kísérlet Habsburg Károly meggondolta a dolgot és Szombathelyről nem indult vissza Budapestre. Nem jószántából, nem Magyarország belső békéjének érdekében mondott le arról, hogy tovább bonyolítsa és gabalyitsa azt a kalandot, amelynek lelkiismeretlen bonyodalmaiba és könnyelmű lejtőjére népeket és országokat akart lerántani, hanem a nevetséges kudarc után rászakadt kényszerűség fordította visszafelé önző vágyainak a sze- kererudját. És amint a rég mult időkből ismerhetjük a habsburgi uralomvágyak, trón- szerzések, hatalomerőszakolások szédületesen kíméletlen eszközeit, válogatást nem ismerő taktikai fogásait, bizonyosra lehet venni, hogy ő és a környezete nem tartják olyan eredménytelennek ezt a kirándulását, mint amilyen mulattató opereitfelsülésnek láthatja a világ. A magyar história ezer esztendejében a mostanihoz hasonló katasztrófát a mohácsi Veszedelem hozta négyszázeszíendővel ezelőtt. Amikor a szultán janicsárjai és kegyetlen harcra kiképezett albán hadai felgyújtották, végigdulták, letarolták Magyar- országot, akkor is előbujt a tiroii hegyek közül egy cingárlábu, bámész arcú fiatalember. Néhány kétes nemzetiségű, lakájmódra fizetett kísérőjével megjelent a nyugati magyar határon és bekiáltotta az országégés üszkös gerendáinak eltakarításával, a fájósebek kötözésével, halottak elhantolásá- val foglalkozók felé: Habsburg Ferdinand vagyok, követelem a trónt. Bár mélabu, nyomor és szegénység keserűsége feküdt a ielkeken, a gyámoltalan idegen kiáltására mégis kacaj tört fel visszhangképen az emberekből, annyira bohózat- szerüen mulatságos volt a megjelenése. Kinevették, egy kézmozdulattal utat mutattak neki, aztán nagy munkánoz láttak s egyhangú lelkesedéssel királyt is választottak maguk közű!; egy derék, becsületes, kiváló »K magyar embert uralkodójukká koronáztak. Odaadó crőmegfesziíéssel nekifeküdtek az újjáépítésnek s a tisztességes politikához a keresztyén fejedelmek biztató, támogató üzeneteket küldöttek. A világ rokonszenv- vel nézett feléjük, a verejték nem fárasztotta dolgos karjaikat s mégis szomorúan kellett látniok, hogy leikük legjobb szándékának, kezük erősmunkájának az eredményében nem tudnak gyönyörködni, mert minden, amit nagy buzgalommal felépítettek, az utolsó fedélzsindely alatt összeomlik. Az a pojáca járkált kisér- letképen a nyugati határmentén s ha be nem is engedték, mint boszorkányos gonosz szellem kiabálta, dobálta, küldözgette be szakadatlan a lelkeket mérgező, békemunkát' aláaknázó, pihenőt álmaílanitó, dolgozót lan- kasztó, nyugalmat forrongásra szító mételyeit. Vesztegetés, korrumpálás, dinek osztogatása, birtokadományozások szédítő Ígéretei, pénz és kiváltság kilátásba helyezése, ezek voltak azok az eszközök, amelyek mondhatni, ismeretlen hóditófegyverek voltak addig, de amelyekkel lelkeket sikerült vásárolni s aztán ezeknek a révén egyre vakmerőbb hazugságokkal méíeíyezték meg a tömeghangulatot. Kezdetben felháborodtak azon a képtelen valótlanságon, hogy a magyar János király a törököknek árulja a hazát, de any- nyit hiresztelték, u propagandapénzen fen- tartott hirkovácsoló műhelyből olyan sűrűn eregették szélnek a rágalomnyilakat, hogy sokan megtévedhettek. Ferdinánd a török kiverését Ígérte, közben azonban a szultánnal akart paktumot kötni. Azt igyekezett elhitetni, hogy ő vezeti a keresztes háborút a mohamedán hódítók ellen, pedig a keresztyén világ Habsburgellenes volt. A keresztyén világ reménykedve várta, hogy János végezni fog a Tdabsburgok középeurópai be- fészkelődési szándékával. Így volt ez négyszáz esztendővel ezelőtt. Mohács után volt ez igy. És ma, amikor Szombathelyről azt a hirt táviratozzak Budapestre, hogy Károly magyarul is beszélt a hozzászaladí urakkal s hogy gyermekei közül kettő magyarul is tanul, fellehet háborodni 'azon a régi családi rnéíelymagon, amelyet vakitó szándékkal szórnak a magyar közvélemény szemébe. Ha igaz volna, akkor sem örülhetne ezen egyetlen magyar állampolgár sem. hanem ökölbe szorított kézzel kellene felorditania, hogy négyszáz- esztendős magyar királysága után csak most szólal meg a Habsburg magyarul s most is csak azért, hogy megtáviratozzák Budapestre, hátha ott elhiszik, hogy tényleg tud magyarul, hátha ott szánalmat éreznek a jóhiszemű emberek és várni fogják, hogy hozzájuk is szóljon pár betanult mondatot a saját nyelvükön. Hátha elhiszik, hogy egyszerre a budapesti élet lett a hebsburgi szivek vágya. Pedig ha sikerült volna Károlynak a mostani kaland, holtbizonyos, hogy Budán nem csendes otthont keresne a magyar koronával, hanem csak egy keleti sztratégiai pontot, ahonnan meg lehetne indulni a kétfejű sas bécsi fészkének a visszafoglalására. Mint ahogyan a királyszöktető Erdődy grófnak sem a pesti polgári élet, hanem a vissza- sóvárgett bécsi udvari levegő volna a fontos és igen kétséges, hogy az őseinek bécsi palotájába régen felszármazott ez a főur tud-e, '/agy ha tudna, szokott vclna-e magyarul is beszélni. Mert ezek azok a főurak, kik ellen Kazinczyáknak kulturforra- dalmat kellett vezetniök, hogy a magyar nyelvet megmentsék a kérlelhetetlen kipusz- titás szándékosan kieszelt tervétől. A krónikások feljegyezték volt Thurzó Elekről, aki az első Habsburg királyt a magyar trónra segítette, hogy nem tudott magyarul. Aki tudja, megmondhatja, hogy vájjon nem-e ilyen magyarok a bécsi Erdődyek, akik ép úgy nem fognak visszalépni e kaland első kudarca után a trónvisszaszerzés további kísérleteitől, mint ahogyan a korrumpált Thurzóék is csak az első hatalmasan megnyilatkozott visszautasítás után kezdették meg a tulajdonkénem aknamunkát Ferdinánd érdekében ? Elhelyezett aknáik hamar kezdettek robbanni a mohácsi vész után, sok A kis borju halála Irta Szűcsiek Mária Nagy uradalom istállójában születtem. Éteí- benmaradásomhoz kevés reményt fűzőit anyám, mert abban az időben az uradalomban tiz hím- borju született. Az embereknek pedig nagyobb hasznot hajtanak a nőstény tehenek. Anyám szemében könnyek csillogtak, mikor meglátott: — Ezt is a vágóhidra hajtják! Az emberek saiát hasznukért nem ismernek kíméletet! Szomorúan bőgött és megnyalta testemet. Akkor még fiatal voltam, tele örömmel és ujjongó hálával, nem hallgattam oda anyám sóhajára. Hiszen akkor láttam meg először a beláthatatlan, kövéren zöldülő füves réteket. A boldog kék mezőt a fejem fölött, mely felé hiába ugráltam ügyetlen nagyokat, mert nem bírtam elérni. Akkor láttam meg a sárga sugárzó tányért a kékségből alá nézni, akkor éreztem először Iangyositó melegét és éreztem első savanykás szagát a főidnek. Mit tudtam én akkor: vágóhíd ? Bika, ökör, vagy tehén, haszon vagy veszteség, kímélet, vagy kíméletlenség ? Nagy, engem simogató jóságot éreztem és homályosan láttam valami hatalmas célt . , . Mert mi mást láthattam volna aban, hogy minden: az anyám áldott tőgye, az istálló gondos ipelege, a föld, a nap, a rét vannak ? És hogyan hihettem, hogy nem értem vannak, hogy nem értem jók ? Hogy hihettem mást, minthogy minden az enyém ? Hogy hihettem volna, hogy a reám mosolygó emberszájakban a fehér kockák másra valók, mint díszre, a simogató kezek másra valók, mint becézgetésre s örömük az én életem fölött: ez ő életük miatt való öröm csupán. Az anyám sirt utánam, mikor az ember elvitt mellőle. Aki elvitt megsimogatott, miért sírtam volna hát? Kikandikáltam a koc3Írácson. Faluk iüne- deztek el ufánam : a járdákon gyerekek és asz- szonyok maradtak el mögöttem mosollyal az arcukon. Csodálkoztak: — Ni! Kis borju ! Borjut visznek I De' aztán mindig elszomorodtak. Akkor először lett tele aggodalommal gondtalanságom : — Miért lett szomorú az arcuk a mosoly után? Miért néztek tűnődve kocsink után? Négy vagonba tettek több hasonló korú és nemű borju közé. Mindannyiuk arcán és szemében viszontlátlam a saját aggodalmamat. Tehetetlenségünkben keservesen bőgni kezdtünk az anyánk után.. . Most is füves terek futottak velünk, a föld savanykás szagát, felénk csapta a szél, szürem- iedve benézett hozzánk a kékség és vékony kévékben omlott be. hozzánk a kékség nagy ékességéből, a nagy tányérból a sárga fény. De nem örültünk. Nem is hittünk már semmit abból,, amit azelőtt hittünk. A fehér kockák, az emberek szájában, karmos, ágas ujjaik és élénk örömük, mikor megláttak bennünket vagonjainkban : megfejthetetlen talányok voltak már ne- künk^. .. Es bőgésbe riadt belőlünk a nagy szomorúság ! I Bamba arckifejezésünkben homályiott nagy i félelmünk a szörnyű talányoktól, melyek bennünket körülvettek. De egy nagy állomáson elszakadtam Borsosaimtól. El sem köszönhettünk egymástól I De hiábavalónak is tetszett ez a nagy, rettenetes talányok közepette, melyek mindenfelől fenyegettek.- Mégis: kellemes, tiszta istállóba kerültem. De mert már csalódott voltam, a kényelmes helyet is gyanakvással fogadtam. Másnap jött és megcirógafott egy uj ember. Nem voltam hozzá barátságos, gyanúval kisértem minden gyöngédségét. Nem csalódtam! Hatvannégyszer szúrt belém az az ember valami finom tűvel. Hatvannégyszer hallottam tőle azt a kijelentést, hogy én, az alacsonyabb- rendü, tartozom szolgálni a magasabbrendüt. Nem tudtam, hogy ez mit jelent? Szúrásai nyomán pár nap múlva, kerek ke- levéhyek támadtak leborotvált bőrömön, ereimben lázasan lüktetett a vér, minden tagom sajgóit és fájt, a fejemet nehezen tartottam fenn, számból csörgött a nyál. Kelevényeim genyét fiolákba töltötte az az ember. A fiolák arra szolgáltak, hogy a magasabb rendű éleiét megmentsék. — Tetemes Oltóanyagot kaptunk I — mondta az ember. Másnap pedig azt mondta nekem: — Betöltötted hivatásodat. Menj! Es akkor elvittek a vágóhidra. Beteg voltam és elkinzott nagyon... Amint vittek utolsó utamon, azt hittem, a magasabbrendü szent hálával tekint majd felém és mélyen megrázva igy szól majd: — íme, ő meghal a mi javunkért!
