Keleti Ujság, 1921. március (4. évfolyam, 47-62. szám)
1921-03-03 / 47. szám
2. oldal KelFTíHíSÚG Cstitörlők. március 3. Amikor Goga* a progresszív törvények távolbalátó megértésével megadta a íovább- müködés szerény lehetőségét a magyar színtársulatoknak, akkor aggódva írtam ezt : „Az erdélyi magyar színészet sorsa és jövője most már pillanatszerüleg jórészt attól függ, hogy az uj államalakulat bölcs kultúrpolitikai vezére, aki a történetem itélőszéke előtt felelősséggel tartozik azért is, amit közegei vétenek, akarja-e és tudja-e azokat a szociális, művészi és általános emberi eszméket, amelyeket elméletileg hirdet, a gyakorlati megvalósítás szűk és kanyargó retortáin is keresztül erőszakolni.“ Románia érdekei ellen s kockára teszik a békeszerződés gyümölcseit. A nap elé állanak s azt hiszik, hogy elsötétítik a földet. Ezek tiltották meg a magyar színpadoknak többek között a „Julius Caesar“ és „Corio- lánus“ előadását, mert fölfedezték, hogy ezek forradalmi darabok. Ezek tiltották meg Rostand „L’aigíon “-jónak az előadását is. Ezek törölték egy konferenceból, amelyben Csiky Gergely korának magyar tisztviselő nyomoráról volt szó, annak fejtegetését, hogy a hivatalnoki korrupció a legnagyobb veszedelme az államnak, mondáén, hogy Romániában nem szabad emlegetni. Ezek törölték a Moliere „ Tartuffe“-jéből e sorokat, / S én itt, a nyilvánosság színe előtt — igazságom semmitől meg nem riadó tudatában — vádat emelek azok ellen a vidéki liliputi-istenek ellen. Ezek azok a kiskirályok, akik a régi tmpérkim alatt legelőször ugrottak fel ülőhelyükből. ha a magyar Himnusz hangjai valahol fölcsendültek. Ezek huzatták leghangosabban minden nyilvános helyen a Vörösmarty „Szózatját. Vádat emelek ellenük, hogy irredentizmust szítanak, hogy Íihegé3ükkel igyekeznek lángra lobbantam az elégületlenség szuny- nyadó parazsát. Ha van irredentizmus, vagy lesz, akkor azoknak szálait ne keressék az állam biztonság éber deiektivjei a sötétben, titkos műhelyek mélyében, hanem füleljék le a gyülölíég-szitókat, akik épen olyan túlbuzgó és szervilis kiszolgálói voltak a magyar impériumnak, mint most a román államhatalomnak. Ezek a napraforgók, akik mindjg az uralmon lévő hatalom felé fordítják áhitatos és hajbókoló, képüket. Hogy felejtessék múltjukat s elhárítsák a gyanút magukról, most tüzzel-vassal, törvényen és miniszteri rendeletén, emberi méltóságon és békeszerződésen átgázolva, gyötrik a békés és mun- <kás polgárokat és szítják a gyűlöletet. Ezek azok a hétrétgörbülő lakájok, akik alázatos túlbuzgóságukkal meghamisítják a kormány esetleges jószándékait is s állandó veszedelmei az uj államrend megszilárduló- j sának. Ezek az izzadtság-szagu érdemhaj- i hászok, akik botor szervilizmussal bőséges j propaganda-anyagot nyújtanak a külföldön I „De reggel aztán lásson ön dologhoz, S eltakarítson a végső, szögig Mindent a házból Embereim kezére Lesznek; kinéztem a markcsbakaí. Hogy megsegéljék a hurcolkodé^ban. Ezek azok a íelfuvalkodott kakasok, akik azt képzelik, hogy a nap azért kd fel, mert ők kukorékolnak. t # ütni! — fontolgatta. —- Gazság volna, tolvaj, útonálló cselekedet... S éppen a törvény fölesküdt emberétől! Előbb szói kei! érteni vele, meg kell mondani neki, hogy a más gabonájába vágta a sarlóját. Aztán ha nem éri az okos szóból... Megint visszaindult a lámpavilág felé. Hogyan álljon szóba a szenessel ? Megállítsa a szekerét ? Nem, ez nein volna bölcs dolog, a_szenes gyanúsnak találhatná a fogadatlan piór.áíórságot. Mert azt mégsem mondhatja meg, igy első szóra, hogy ő számit az özvegyre. Okosan kel! azt megcsinálni. Hiába, ahol ész van, ott nincs hosszas fönn- akadás! Gergő a havasalji ember szekeréhez ment, a lovak elől elvette a szénás zsákot s a szekérbe pakolta, aztán fölvetette a hámszert, fölült a szekérre és rászólt a lovakra: — Gyí Tüzes, Betyár! Darabocskáig a pázsitos utszéien hajtott, hogy a zörgés ne haüaíszodjék, majd kikapott az Útba. A felszegi kaptatón meglassudtak a lovak. . Gergő a gyeplőt a lőcsbe akasztotta, maga pedig hátul, a saroglyán, kiugrott a szekérből. A sötétben elhallgatta, hogy a tudós lovak, milyen jóízűen kocognak haza, a Hargita felé. Egy kapüküszöbre telepedett és várta a szenest. — Most aztán ő fog engem megszólítani!.— hunyorgott Gergő hamisan, — Gyalogszeres emberrel könnyebb beszélni, mint szekéren ülővel... Végre jött a szenes. Gergő messziről észrevette, mert egy fordulónál gyufát gyújtott és a szekérnyomot vízsgálgaíía. Föléüott és szembement a szenessel. — Né, né, miféle kísértet? — 3zóll Gergő csodálkozó hangon. — Te vagy, öcsém? — nézett a szemébe a szenes megörvendve. — Nem, találkoztál a szekeremmel ? — De bizony, itt haladt d az imént ! Hogy9 Ám a kormánynak, ha, őfezinte az a kívánsága, hogy az uj államkeretek között béke és megnyugvás legyen, ha tiszteletben akarja tartani a békeszerződés azon rendelkezését, hogy minden nemzet szabadon fejlesztheti és ápolhatja kultúráját, kötelessége megfékezni e túlbuzgó törtetők handa- bandózásait, melyek súlyosan veszélyeztetik az államérdekeket. SÄNDCR TESTVÉREK «i ti-, «xovörs-, rifrrtó&rufc «x»8>6kellékek rak- v r* s: Caíeu Reg# .ÎAsrolri.>*»#2 J v. '-*v «*As<>Iéxayil ML-u. 113 C semege és fűszeráruk legolcsóbban j PÁLMAI és F« RlS-cégné kaphatók. ’ hogy? Kied nem feküdt benne? — A gyehennában feküdtem! — tört ki a szenes nagy haraggal. -— A cudar gazember csillagát, aki elengedte a lovaimat... Hát ez már micsoda gaz csúfság. — Jaj, itt gonosz népek laknak, atyafi! — C9Óvélgatta meg fejét Gergő. , — Tőlem elférhelett volna az ebugatta. Én ugyan senkit sem bántottam. — Bizonyosan az fáj valakinek, hogy ehhez a menyecskéhez jött kied. Mert úgy tudom, itthon is akadna 'ennek kezefogója. Csuda, hogy beérték ennyivel, mert gyilkos, pogány nép az idevaló, ha egyszer fehérnépröl van szó. Gergő leste a szenest, hogy elváltozik-e az arca a veszedelem hallatára. Ez azonban, mintha nem is hallotta volna az ijesztést. Csak hümge- tett és dohogott magában. —- Pedig nem fogom utólérni a dögöket. Mind egyfolyvást haladnak azok most hazáig — szólalt meg elkeseredve. — Mit tűnődik kied azon? Magukra is baj nélkül hazataláínak azok, amint kied az erkölcsüket dicsérte. — De a keservií, nem is a lovaimért tűnődöm én, hanem magamért. Nyolcvan kilométert kell nekem most már gyalogolnom. — Tyüh, olyan nagyút? — hüledezett Gergő. Csak nem vég kied neki most éjjeli nyugodalom nélkül — Neki én! De hát mit is csinálnék? — Vet ágyat a menyecske. Forduljon vissza kied... — zörgetőzött Gergő a bokor körül. — Én? Nem én öcsém, ahoz az álnok angyali képhez — tiltakozott a szenes méregbe jőve. — Mit, hogy a menyecske... — Kétszínű huncut az! — Ugyan no ... — Hiszon láttad, hogy milyen kedvem kereső, nyájas volt a szerviem. No, aztán kimutatta a foga fehérít De a menyecske sehogy se akart egy követ fújni vele. Nem viszonozta a hunyoritást, sőt mintha rossz néven vette volna. Áhítattal hallgatta a szenest és kedvesen szólogaiott közbe. Gergőt nagyon elszontyolitották a kudarcok. Ohó, hiszen ezek értik egymást titokban! Ezek egy húron pendülnek. Jót van menyecske! Hát csak azért sem leste többet a pillantását, hanem 'ásitoti nagy kényteleneket, mint aki torkig van a társasággal. Megállj csalfa lélek! Farkas Gergő nem bojtor- jánkodik! . . .. — Nő nekem tovább kell mennem! — szólt és kiürítette a poharat. S csak azért is barátságosan parolázott a szenessel és jó időtöltést kivént a menyecskének. Kűnt a sötét hűvös utcán nagyokat lélekzett Gergő. Sóhajtásoknak is vélhette volna valaki azokat a mélyből jövő reszkeíős hangokat. A keserűség mindjobban elhatalmasodott a Gergő szivén. Az isten verje meg eşt a havas- alji medvét, hát ez mit tett föl magában ? Csak nem gondolja, hogy Kádár Anikót elviszi innét a maga kiét en havasi földjére. Ohó, jó lesz itt idején közbesuhintani! . . . Gergő megforgatta a szeges botját a levegőben. Csak úgy futtában ráhányni a derekára, amint a szekérben ül hazamenet. Attól meggondolja magát... Keresztülment a Küküllp hidján s megállóit a töltésen. Forrt, háborgott a fekete lé a fazekában. Leüít és nekimérgesedve várta a szenest. Biztatta, uszította magát. De a szenes egyre késlekedett, idővel pedig a húr megereszkedik a muzsikén. Visszás, zavaros hangok szólaltak meg a Gergő lelkében, lan- kasztó kedvetlenséget kezdett érezni. A szeme élőit csúnya létományok karikáztak. Fölugrott és erre, arra lépegetett. — Nem, mégsem volna becsület orozva rajta-
