Keleti Ujság, 1921. január (4. évfolyam, 1-14. szám)
1921-01-12 / 7. szám
Cluj—Kolozsvár, 1921 * SzGFCÎâ * januárías 12 IV. évfolyam * 7 * szám Előfizetési árak: Egy hónapra..............25*-- Lei Negyedévre ...... 70 — * Félévre ..........................130*— „ Egész évre ................. 240'— m Egyes szám ára 1 Lei Politikai napilap Felelős szerkesztő: ZÁGONI ISTVÁN Megjelenik minden reggel Szerkesztőség és kiadóhivatal: Unió-utca 3. szám. Telefonszám : 664. Közleményeink utánnyomása tilos Az angol kormányválság Megtagadták az esküi a horvát Képviselők Ma indul- a pesti gyorsvonat Magyar konzulok Romániában Rendelet a tartalékos tisztekről A nem cionista zsidók szervezkedéséről Az őszinteség utján A román impérium második esztendejében, Averescu generális kormányrajutása idején, ezen a helyen először irtuk jelmondatul egy vezércikk fülébe: Erdély az Erdélyieké. Történelmi, lélektani és szociális érvek sorozatával igyekeztünk bizonyságot tenni amellett, hogy Erdély bármely államkeretek közt külön rendeltetést is hivatott betölteni, azt, amelyre történelmi, földrajzi és etnikai adottsága egyenesen predesztinálja. Elmondottuk, hogy itt három egymás mellett élő nép él áldatlan testvérietlenségben, három eleven, nagyrahiva- tott és nagyra fejleszthető energiaforrás, amelyeknek munkaeredményei csak úgy torkollhatnak egy testvéri közösségbe olvasztó nagy folyamba, ha sorsukat együtt egymás javára intézhetik, mert minden központon kívüli kormányzás itt mérges ellentétek, ádáz gyűlölködések, örökös sérelmek szitója és ébrentartója kell, hogy legyen. Ez a dolgok adottságából folyik, ebben nincsen semmi mesterkélt és ki- cirkalmazott politikai manőver, ez sokáig, sok századokon át egymás mellett és egymás között élt népek ösztönös kivánkozása a nyugalmasabb állapotok felé, melyekben villongások helyett a lelkek sivatagában oázist jelentene mindnyájunk számára. Mondottuk pedig akkor azt is, hogy ebben az óhajtásban semmi államellenes tendencia nincs. Erdély nyugodtan megél a román állam keretei között, ha saját maga sorsát maga in- 'ézheti. De nyugodtan, megbékülten csakis igy élhet. Egyetlen megoldás, egyetlen kivezető ut abban az erdélyi kérdésben, mely akkor is, ha Erdély a magyar állam integráns része maradt volna, az addigi autonómikus keretek kifejlesztéséhez és kiépítéséhez vezetett volna, holott Erdély magyarságát fűzik olyan erős szálak a maga fajiságához, akár románságát a maga románságához. Sem nemzetietlennek, sem hazafiatlannak. sem államellenesnek nem tudtuk volna bélyegezni azt a magyart, aki a múltban Erdélyt kivánt a maga kormányától. Ma pedig kormánypárti és liberális román lapokban olvassuk megütődve, hogy ilyen és ehhez hasonló vádak érik Vajda-Vojvod Sándort, aki egy karácsonyi megnyilatkozásban román részről is hangot adott Erdély óhajtásának, hogy Erdély legyen és maradjon az Erdélyieké. Először mi mondottuk ki azt a mondatot, utánunk szász lapok kezdtek külön parlamentet követelni Erdélynek, azok a szászok, akik nem vártak, mint mi, két évet loyalitásuk kinyilatkoztatására. Most Vajda Sándor mondja ezt, annak az erdélyi román pártnak egyik legfaj- sulyosabb vezére, melynek a magyar impérium alatt épen elégszer nyílt alkalma bizonyságot tenni arról, hogy testvéreitől különszakifottan is tudott és akart jó román lenni. Lehetetlennek tartjuk, hogy ugyanez a Vajda Sándor azért, hogy együtt örülhet királyságbeli testvéreivel az ezer év [óta remélt egyesülésnek, egyszerre — rossz románná változott volna. Amit Vajda Sándor kimondott, de támadói szerint bizonyítani elmulasztott, mi már előbb bebizonyítottuk Románia közvéleménye előtt. Bebizonyítottuk számokkal, hogy az egységesítés az erdélyi nemzeti vagyont annak tizenöt százalékára apasztotta. A negyvenszázalékos bonok beváltásának halogatása ma teknikai akadályok miatt történik, de egészében a pénzbecserélés alapos előkészítésének hiányára vall és végső eredményében mégis csak az erdélyi gazdasági viszonyok koldusbotrajuttatásához vezet. Az adózás egységesítésének sem az lett volna a módja, hogy Erdély lakosságát a régi adóierheken felül a királyságbeli adónemekkel is sújtsa, hanem fordított eljárással előbb felmenteni a régi terhek alól és csak azután megterhelni az újakkal. És ime, mikor az ellenzéki konfederáció kifejti feliratában, hogy a bukaresti kormányzás e csatolt területek gyarmatosítását célozza, nem is jár olyan messzire a tényállástól. Jóelőre tisztában voltunk azzal, hogy nekünk, kisebbségeknek nem politikus Vajda álláspontja mellé szegődni. Tudjuk, hogy a ml megerősítő és tovahangoztató szavunkra megindul az uszítás Vajdáék ellen. „íme sipot adtatok a kisebbségek szájába“ — hangzik 8 vád, de szerencsére ez már elhangzott, mikoi Vajdát Hlinkának kiáltja ki, amelytől már csak egy lépés vezet odáig, hogy Vajdát, mint Horthy-ügynököt fogják pellengérre állítani Tisztában vagyunk azzal is, hogy a magyarság egy meglehetős számú csoportjának egyenesen a megvetésével fogunk találkozni, hogj egy román politikus szavát el mertük őszintének és figyelemre méltónak fogadni. Az erdélyi repatriáltak budapesti lapja átkot fog dörögni a fejünkre és idehaza is vannak olyanok, akik féllábbal mindig a repatriáló vagon deszkahágcsóján állanak. Ezeknek sincs tulnagy öröme bennünk. De az imperializmus tébolyában, kultúrájának romjai alatt kétségbeesetten kapkodó Európában mégis csak az erdélyi önkormányzat volna a lelki megbékülés és az egészséges virágzás egyetlen szigete. Ez volna a kibékülés egyetlen plattformja, egy olyan országrész, mely a maga békéjét végre megtalálta a maga népeinek lelkében. Ha Vajda Sándor hangja őszinte hang, mely nyílegyenes ut célkitűzése, ezen az utón, e cél kivívásáért és annak kiharcolása után a lelkek békéjének kiépítő munkájában találkozni fog az erdélyi románság Erdély nemromán ajkú nemzeteivel. Levél Erzsikének Irta : Pap József Erzsiké, meneküljön, meneküljön, amig lehet. A mélyben állok, borzadásos fekete kiálló szíriként a vad mocsár felett és a Rémmel van eljegyezve, •ki mentő szírinek vélt és rám vetette hajója kőtelét. A mélyből jöttem, a sorsom szálai a mélybe caa- rarodnak és jaj annak, aki a sorsa szálait az enyéimmel bogozta össze. Erzsiké, meneküljön .. * Egész életemben, a rámrohanó mult nyugtala- nitásaiban, igy fogom látni az elsőt: a halódás tavaszán, az őszben, a csodálatos Szenvedés sugárkoronájával a fején. Köröskörül percenként hamvad az élet. Fenn ül a hegyi utón, két világos szeme kitágul és eggyéolvad a lebegő őszi éggel. Együtt néznek le a városra, amelyet a nyár és a szerelem parázséval véltek örökéletre gyújtani s amely most borongó megadással hajtja le a fejét. Csak halk »óhajjal libben a lelke a végtelen felé és összevegyül az őszi temetés hangtalan jajdulósaivai. Sokat temet el együtt az Ősszel, addig meg »em halhat, mig mindent el nem temetett. Azután majd leborul a sírra és a téi mindent betemet. Az, aki a kezébe adta a felmagasztosulás gyé- mánthegedüjét és azután eltépte a hangszer húrjait, az, aki felnyitotta elmámorosodó szeme előtt az élet vaskapuját és megint becsapta, az, aki virégszőnyeget varázsolt, ó jaj, szárnya- Bzegett léptei elé és azután szakadékot roncsolt az útból, aki a mélyből való, a mélyből 'ött, az visszatért a mélybe. ♦ Ma már negyedszer borotválkozom. Lassan, minden figyelmemet feszült pillantásokba kénysze- rifve. Utána dohányzás következik, a tüdő kimerüléséig. Azután aludnom kell. Ha felébredek, harcos Balokat fogok énekelni, amig a fülem már nem fogja a hangot. Ha ez is megvolt, újból borotválkozás következik. Gondolni — nem, semmit. Így kell tennem, hogy meg ne bolonduljak, ezt a műsort be kell tartanom Van benne gyakorlatom, tudom, hogy ezt igy kell. Hatodszor vagyok már börtönben. Azért néha mégis elfog a gondolkozás Erre a gyors séta az egyedüli orvosság. Négy lépés oda és vissza, sebesen, majdnem futkározva. Aki látja, azt mondja rá: a ketrecbe zárt hiéna. De igazságtalan velem szemben. Kicsi a zárkám, a Mindenség és a Téboly be-betolakszik az ablak rácsai között és keresnem kell előlük az utat. Itt egyszerre jóbarét és szövetséges lett ez a kettő. A Mindenség kifelé ta- szitgatja a börtönöm falait, emelgeti a mennyezetet és óriásivá tágítja a keskeny ablakot. A Téboly rémszoritja a mennyezetet, összetolja a falakat és elcsalja a napot az ablakom mellől. Az egyiknek csöndes, nyugodt lehelletét nem érezhetem a másik riogató, csontot és velőtdermesztő röhejének a hallása nélkül. Futkosnom kell tehát, a lépteim zaja elnyomja a kacagást és a saját lihegésem elűzi a Mindenség lehelletét. Csattog a retesz: az őröm acsarkodva nyitja ki az ajtót és egy nagy papirosgöngyöleget gurit a lábam elé. Felcsattanó első dühömben belerúgok. Csörren. Az őr rámtolja a reteszt és beles a kis ablakon. Ezt a csomagot most nézni fogom és találgatom kívülről befelé, mert ezzel is múlik az idő. Talán négy-öt órahosszat is elnézem. Ezzel éket verek az Idő és a Végtelen közé, ellopok magamtól csiga- léptü perceket, pedig nem fogom őket magamnak visszaadhatni. De ez jó, ez a legjobb, amit a börtönben a magam életén javíthatok. Másfél napig néztem, azután kigöngyöltem. Tányér, tompa villa, hideg húsok, szalona, sonka, dohány, gyufa, só, paprika, mustár. Még mustár is. És egy kis névjegy: Evgenia Vasziljevna. Óh, hát ide is eljöttél, áldott, áldott fehér asz- szonykéz! Aki orvosi szigorúsággal és viszonozhatatlan asszonyi gyöngédséggel pihentél a vad és dacos láztól parázsló homlokomon. Aki súlyos betegnek hazudtál engem, hogy ott tarthass a kórházadban. Aki belső könnyekkel és igazi, orosz, belül kiélődő hősiességgel hallgattál, amikor elmondtam, hogy készülök a Tettre. Annak a búcsúnak a fehér köde egy-egy pillanatra mindig lefojtja az ágaskodó durvaságom mindent összeégető tüzét. Mikor látta, hogy itt az ő ereje kevés, hogy megállítani nem tud, lebirhatatlan fájdalommal fordult el tőlem az ablak felé, azután visszafordult és mosolygott. .Megfogtam a kezét, lehajoltam és megcsókoltam. Összerezzent, a mosolygása szilánkokra törött és kiült a szemébe a halá- lossebü lélek. De én elrohantam... le a mélybe. Ó, jóvá sohase tehető vétke az emberi gonoszságnak, hogy ezt a percet is, ezt a foszladozó emléket is a börtön fojtogatásától való menekvés időt vonszoló szekerébe kell befognom. Nyerészkedem ezen az emléken, forgatom ide-oda, egészen a közelébe megyek, hogy a csodás finomságú csipkézete között meg-megsötétlik az élet vére s megcsap a testiség pállott gőzölgése. A fogaim közé veszem, szaggatom falakat döngető rab dühömben — és nem bírom elszaggatni . . . Egyéb is történt. Két hónap múlva kinyilt az ajtó, de nem úgy, mint máskor, étel-ital-csufoló- dásra. Egészen tágranyilt és a börtönőr kívül máradt, egy ur belépett és egykedvűen mondta: — Elmehet. Jelentkezzék a hatóságánál. Köszönje meg — különben — legyintett — ne köszönjön semmit. Gyanakodva néztem. Nem értettem. Az ember kiment, az ajtó nyitva maradt. Az ereim majd megpattantak, ahogy erővel lefojtottam a végtelen örömü sejtést, nehogy olyant kellene csalódnom, amit nem bírok ki. Egy órahosszat ülhettem igy, amikor bejött a börtönőr. — Nohát mi lesz? — ordított rám durván, amikor látta, hogy még ott vagyok. Nem elégelted metr? Takarodj!
