Keleti Ujság, 1921. január (4. évfolyam, 1-14. szám)
1921-01-01 / 1. szám
Cluj - Kolozsvár, 1921 * SzOîlîbăt * janaérías 1 r/imep/ szám ára 2 lej /y. év[oíyam * 'f * MaJn iBimrmirni Előfizetési árak: Egy hónapra ............25*— Lei Negyedévre .......................70* „ Félévre x .............................13Ö' „ E&ész évre ................... 240* — „ Politikai napilap Felelős szerkesztő: ZÁGONI ISTVÁN Megjelenik minden reggel és kiadóhivatal: 3. szám. Teíefonszám : 664. Egyes szám ára 2 Lei Közleményeink utánnyomása tilos m&gsmams&smaaa BE SCSszöfcüsa Temetésről jöttünk. Ott voltunk valameny- nyien és könny nem csordult a szemünkből. Haldoklását néztük, kimúlását várva-vártuk, de az örökségnek nem örülünk. Egy esztendő halt meg, amint időknek előtte végzeteképen elrendeltetett s nekünk úgy tetszik, mintha hosszúra nyúlt vénségének utolsó pillanatáig sötét teherként nehezedett volna az ártatlan föld sok jármot viselt hátára, amely végtére megunta és ledobta magáról, hogy zuhanva sülyedjen a mult végtelenségének mindeneket magábafog- laló mélységes tengerébe. Mi pedig odaszaladtunk temelésinéző közönségnek ; ,de kezünkben nem vittünk babéros koszorúkat, sem ibolyás bucsucsokrokat, hanem zsinegre fűzött ménkő nehéz köveket, hogy nyakába akasszuk, mint oceánjáró hajósok szokták a halotíaiknak. Irtózatos, önsúlyú . köveket, hogy a hullámsirba fenékig elmerüljön, soha fel ne támadhasson, viz ki ne dobja, világosság valahogyan még egyszer életre ne támaszthassa. Szomorú fejfát faragunk ez élethatár mesgyéjére és rárójjuk emlékeztető panaszos szavainkat. így búcsúzunk a lebukott tegnapi esztendőtől. Tort nem ülünk felette s amit itt hagyott a mi részünkre, mindazt számba vesszük, mert- ha keserű is örökségnek, életei kell összerakosgatnunk belőle. Eltelt, lassú enyészet ölte meg a tegnapi esztendőt. Nem járt az idő gyors sólyomszárnyakon, alig bírtuk kivárni a múlását. Hosszúra nyúltak a napjai s ha csak hirtelenfutamban végig nyargalíalja az ember emlékezetét egy évnek rövid története felett, most is úgy tataija, mintha nem háromszázhatvanöt nappal ezelőtt kezdődött volna, hanem sokkalta régebben. Pedig nem volt gazdag tisztuló, fordulatos nagy eseményekben. Keleten forradalom, nyugaton a politikai irányzatok felett ui alkodé győzelmi mámor. így volt ez egy esztendővel ezelőtt is. A két véglet hangulata között valahol ott állottunk .és állunk, ahol a légköri hullámok a fejünk felett összecsapnak, mint viharos időknek fellegei, melyek cikázó villámaikat ejtik le a földre s ha embert találnak, sebet bélyegez-' hetnek a lelkére. Így állunk a világíbrgatagokat szító irányharcok között s ahogyan középre rendelte a sors életünket, a földrajzi i Jevetettségünk átérzésével is meg kell találnunk a középutat, amely szilárd és nem hirtelen felborító talajt nyújt életünk és magatartást szabó eszméink számára. Nem most jutott Erdély népe ebbe a szélsőséges világrészeket elválasztó barázdába. A múltban is itt mérkőzött össze valahol körülöttünk, vagy épen a mi testünkön keresztül, minden keleti népáradat a nyugati hatalmak védőfalaival. A nagy eszmei kavarodások' itt gomolyogtak a fejünk felett akkor is, amikor nyugaton uj életet hirdetett a diadalmas júliusi francia forradalom s keletről a porig levert lengyel felkelés szomorú foglyait hozták szuronyok között és bilincsben a gyulafehérvári várfalak börtönébe. Az erdélyi politikai érzék nem eágedte, hogy elveszítsék fejüket az irányt mutató emberek s a végzetes bukás pánikjába roha ó léptek helyett valahol a középuton jártak a lelkek gondolatai. Most egy éve már készen állott számunkra az a békeszerződés, amely nagy megfontolásokat és mély magunkbaszállást kell hogy kiváltson. Készen volt az az elhatározás is, hogy nem engednek enyhítést, sem változtatást. Csak nehány napot vártak a múlt januárban a kihirdetésre, aztán egy félév telt el az aláírásig, majdnem mind a tizenkét hónap elmúlt a magyarországi ratifikációig s a szerződés életbelépte még ma sincs a ceremoniás formák szerint kihirdetve. De már.elismertük és tudjuk, hogy befejezett tényt jelent a számunkra. Tudomásul vettük azt is, amit a kisebbségi jogvédelemként rendel és azt is, amit kilátásba helyez. De leszámoltunk már a magunk magatartásával és ez jelenti a tegnapi nappal leboruit időszaknak ránk nézve legkimagaslóbb eseményét. Ami körülöttünk és a magunk világán kívül történt, az tudomásunkra szolgál, mert mindezekre a magunk erejével nem tudtunk befolyást gyakorolni, de magunkra maradottan minden percnek minden lépéséért magunk vagyunk felelősek a nép, a történelem, a jelenben élők é,g az ezután támadó nemzedékek előtt. Nincsen ott semmi elveszve, ahol ha lappang, ha duzzad, de meg van, ha nem is fitog- tatja~*magát az erő, amit a szenvedések és megpróbáltatások csapásai csak izmosithatnak, mint ahogyan acél lesz az ércből is, ha sokáig kalapálják. Erőinket kell felkutatni, összeszedni és egységbe kovácsolni, hogy minden próbára- tétel, amely esetleg megrázná még egyszer ezt a földet is, szilárdan találjon, mint a dúló vihar orkánjai a pusztában nőtt hatalmas, kemény tölgyet s hogy a munkára rendelt szélcsendnek minden másodpercét kihasználhassuk az erő gyűjtésére. Az erőbe vetett bizalom első jelenségét hirdeti az a magyar elhatározás, amellyel az uj esztendő fogadására készültünk elő s a bizodalom alaposságát kell most minden elkövetkezendő lépéssel nyilvánvalóvá tenni. Ezt jelenti annak az elhatározásnak a lényege, hogy a felpiroslott évhajnalon a magyarság aktivitásba lép. Kihasználását az erdélyi gazdasági erőknek az erdélyi népek boldogitására, a nemzeti lét és versengés gyümölcsöző alapjává pedig a kultúrának kell válnia. A gyűlölködés munkát és nyugalmat emésztő mindennapi villongásai igy válnak majd világértékekké, amelyek nem morzsolják fel eltűnő oknélkülvalósággá egész nemzedékek termelésre hivatott energiáit, hanem bizonyságot tesznek az emberi fejlődést figyelő és mérlegelő történelmi ítélőszék előtt arról, hogy itt magasztosult élet folyik, a minél több ember minél nagyobb boldogságának átértett céltudatosságával. A világ nagy rengetegében kis föld ez a mi erdélyi hajlékunk. Kevesen vagyunk az embeA rózsa meg fog haini Irta : Szentimrei Jenő . . . Egész nap telefonáltam azoknak a ronda tüzéreknek, hogy azt az olda’ozó árkot lőjjék. És ne adj Isten. Szemközt a buza!ábla mögött rongyokká íépetíék a drótot, a gránátok fekete gejzirjai földdel egyen övé tették a fedezékeket és ők meg voltak elégedve, hogy gyönyörűen dolgoztak De az orosz okosabb volt, kimászott az árokból idejében, előre és vígan röhögő t a buzatáb ábari, hogy mö götre a pattantyúsok milyen szorgalmasan kalapálják a fődet azokkal a rettentő gránátokiak Az oldajoző árokra pedig egye en lövés sem eset:. Tud arn, láttam és kegyetlenül éreznem kelleti, hogy olt van a komoly veszedelem. Ahány emberemet go yó érte, az mind jobb oldalról érte és majd minden lövés hat'álos vo I. Pedig nem s volt valami kitünően maszkírozva az ez árok. Kereszlbehasadt a tarlón, mini egy szélesen vágott száj. Látszott jól. Akkor éjszaka lett és végre kellett hajtani a rohamot. Olyan nyári tiszta, felhő’elen éjszakát, olyan mosolygó, édesdeden derűs holdat soha az életben nem Iá tarn. Es azt a rohamelőtti csendet sem felef em, mig élek. De amig azt az oldalozó árkot ki nem füstöltük, addig hiába minden. Hogy ilyen gyönyörű éjszakát az őrület kur- jantásaival, a halé! hörgéseivel és gyi'kos gépek esz'elen szájalásával megszentség'elenitsen, arra is csak az ember képes. A fiatak partján, ahol beásva minden idegünk a következő percek előreviharzésát reszkette, bódultán illatoztak a menták és a kakuk- füvek és ezüstködök remegtek a hold felé. A mond- hatatlanul halk, lehelletnyi szél úgy simogatta az érettkalászos mezőt, mint szerelmes asszony álmatag keze az ölében szendergő férfi haját. És vad, rikolfozó zenebona, hangok förgetege, melyekben a verés elől szükölő kutya von tása és a vértszimatoló oroszlán csontokba'épő felhörkenése egyetlen kergető és földhözcövekelő s végül mindeneket magával, sodró őrületté szi'ajul: vitt, lódított. hömpölygeíeit, mint mikor egy szalmaszálat hátára kap az ár és táj ékozva vágtat vele a vég- telenbefuíás lendületével. Valami puffant mellettem, valakik jajgatlak. Rajta 11 Rajta I! Előre ! 1 Valami hang nélkül sziszegett a szemem közé, valami szé’, vagy sok kis szél, rövid, igen röv d időközönkén meg-megujuló uj lendüle ekkel: én nem tudom mi volt, sokan arcrabuk'ak, mások még vadabb ordítással rohantak előre. Hajrá 1 Rajta 1 Raj a legények 1 Sohasem képzel'em, hogy ilyen rossz távbecslő legyek. Az az o dalozó árkot nem becsültem távolabbra háromszáz lépésnél és lega’ább négy óra óla megyünk, folyton megyünk, ordítunk . . . hóóopp! Mi ez? Lehet ez? Lefeküdt az egész rajvonal? Gyalázatos kulyák 1 Egész éjszaka orditnak, mint a fenevadak s most húsz lépéssel az árok elő t megkushadnak, mintha lepofozták volna őket, egy mukkanás, egy moccanás nélkül ? Olyan csendesség van, mint ájult ember mellében. Előre emberek! Előre fiuk 1 Előre, az istenit a feje eknek!! Mi ez? Nem hallom a saját hangomat? Nem mozdul a nyelvem? Halott vagyok? Én, én meghallani ? Én ? Emberek! . , . előre emberek . . . magyarok ... En ... én . . . én . . . rettene'es 1 . . Én . . . nem ... é . . . lek. Valami fellegek mennek, seszinü, fehérszürke fel'egek, de olyan puhák, de olyan puhák, mini a galambloll a madárka meleg mellén. Igen, me^gek is, melegek, mini a kifakadó köny és harmattal simogatnak, de olyan lágyan, de o'yan lágyan. Ide- szálltak, egészen ide hozzám, az arcomat simogatják, a kezemet simoga ják. A’ám terjengenek, betakarnak ... gyengéden megemelnek . . . szá lünk’. . . Széliünk. Ahogyan az ember fekszik a hajó kajüljében, nagy, nagy hajón, óriási fehér gőzösön és halad, halad a hajó nesztelenül s valami ringató, altató, tompa, !ávoli zúgással remegfeti a gép a kolosszus tes.ét. De nincs a a tunk viz, se föld, se levegő Semmi. Volt egy anyám Peslen. Óbudán. A parlament fölött megyünk, olyan az egész, mint egy középkori távlati kép. A felleg, a fellegünk rajta ül a temérdek k arcsu torony hegyén, középen át is szúr a kupola villámhárítója s én mintha messziről az egészet lá'nám, de benne is vagyok a felhőben, körülölel langyoshüs ffielegség. Anyám Óbudán van és rámgondol. Jól vagyok anyám és megbékülien. vézd ha már meg kellett történnie, jobb most. H;dd el, 4obb most. Csak téged sajnállak, szegény. Neked fájni fog, pedig ha tudnád-. . . ha tudnád, hogy nekem rni'yen könnyű, hogy nem fájok . .. semmim sem fáj . . . még . . . még az életem hiánya se. Nem érzem a fájdalmat pedig valószínűleg fájnia kellett a fizikumomnak, mig a halálig eljutottunk. De nem, képze d te szegény, csak jött egy szelíd, szelíd felleg és felemelt. ., Huszonhét éves — voIfam. Mult időben mondom és ez se fáj. Tizennyolc évig iskola, nem, huszonegyig iskola. Nyomorúságok, vidám vakációk, kis garnjzon, nagy, őrült szerelem egy vöröshaju nőbe, csa'ódés, nem fáj, semmi se fáj. Sem az, amit otthagy am, sem az, ami jöhetett volna még. M n ha vetítővásznon peregne le előttem az egész, ezek a más fájdalmai, a más örömei, én puha karszékben ü ök. Nem, nem lusta, cs^k valami su'yta- lan kénye'emben és olyan mosollyal nézem, épen olyannal, mint Mona Liza képén láttam. Ez a mosoly a mindenséggel tudattalan eggyélevés mosolya, örök moso'y. é et. Igen, élet. Mert én élek, ez életi életebb minden levésnél. Csak nem szólok, de szólhatnék is. Minek? Mit mondjak? Kinek? Valakinek, talán egy nőnek e! kellene mondani ezt. Ha ő is idehullana most erre a fehegre, mint a rózsaszirom a- sziromágyra és ne csókoljon, nevetséges, nem kell a csók. Érzem, semmi emóciót nem kedene bennem. Csak azt akarnám neki megmondani, hogy nem sajnálom már, hogy nem lett az enyém. Csak azt sajnálom,
