Keleti Ujság, 1920. december (3. évfolyam, 283-287. szám)
1920-12-25 / 283. szám
Szombat, 1920 december 25. JL Városi este Emberhullámos, tágas téröbölbe Utcák torkolltak, folyókint ömölve. Falak mellett, hullámtorlat gyanánt. A szín s a zaj tajtékot zúgva hányt. Nappallá lámpák szórta tünde körbe’ Suhant az asszonynépség tündökölve. Mint gyöngyperem a hullámszéleken : hehér pompájuk úgy villant nekem. Hol márvány büszkén tornyult íves árkád : Cicomás népség összefutva tarkállt, Es elnyelődött — csillogó sorokba — Tátott kapun, mint színarany torokba. S mig átvergődtem festett bolt alatt Egy-két kis szó a fülemig szaladt. „Nézz rám, ha jól van legalább fejem ? Úgyis ruhám a tavalyi selyem. . . 1 Más szó fogott meg másik pillanatra: „Piha e parföm . .. drága volt, s mi gyatra . .. E szót is más ütötte ki legott : „Jaj annak most, ki eddig jól szokott, Tizannyi pénzért tizedannyi. . . “ S aztán kint voltam a boltív alól az utcán. Az utcasark új hullámokba forrt: Hadonázó és sugdosó csoport. „Nyakunk nyúlik, leszakad két kezünk, Es húst naponta egyszer ha eszünk . És gyorsan, egy panasz a másra lázadt: „Az ital drága s tüze nincs . . . gyalázat. . . És még egy morzsa szó felém gurult: „Üt még az óra, s a sok cjfra úrt . . . Rendőr. A hullám seblen oszlott szerte,. S új hullámát or ár im partba verte : Kis park, sovány fák. Sötétség, siket. Közbül a templom: lakatlan sziget. S hol zúgolódást leltem minden lépten : A tengerből a partra ájtva léptem. Iramlatos, komor falak mögött Az orgona, mint álom zümmögött. . . Alig bírtam benyomni a vasajtót, ' Lábam nyomán a csend halkan sóhajtott. Sehol egy lélek ... foldereng most, lám Egy öregasszony, meg egy kicsi lány. Mi torz öreg! Ruhája rájavetve, Látszik: gyerekkéz volt, mi öltöztette : A gombolás hibás, szoknyája foly, Ujjasán ablakot reszelt a moly. Beléfogózva vézna kis poronty: Könyöke kibújt, keszkenője rongy . .. Lapos mell, fonnyadt arc, elhült ajak — Eelémfordulnak . . . á, anyóka vak! De ajtó nyíl, s egy rokkant is betoppan, A kőpadlón mankója kongva koppon, Sapkáját leveszi s esetlenül — Nehéz a csonka test rogyván leül. S hová napernyőt rak az úri dáma : Kopott mankója dől pihenni máma, S mig arcára árnyalja két kezét Hallom imája mormoló neszét. . .. Elnézem az imázó ajkakat. Oh, hát ezekről mely panasz fakad! Mely szörnyű ostrom ostromolja Istent: Hogy siralom, hogy jaj az élet itt lent! . . . Most harson az ámolygó orgona — És megszakad három szegény ima. Torkát, szivét nyitja három szegény, Nap gyűl ki szemük köhyborus egén ; És énekelnek ők, három szegények, S oly furcsa diadal az ősi ének : „— Az Ur énnékem őrző pásztorom S én semmiben meg nem fogyatkozom . . . “ Döbbent fejem padnak szegül le lassan, Hogy szégyenemet láttatlan sirassam .. . BERDE MÁRIA Bobka Irta: Pap József Sokáig nem szerettem ezt a kutyát. Túlzottan hangos volt a vendéget fogadó kötelességludásban, furcsa volt és nyugtalanítóan fürge. Nagy, csillogó fekete szeme egy pillanatig sem nyugodalmaskodott a beleötlő körülségen; négy hosszú, sárga, szép feketekarmos lába mint a motolla úgy pergett rövid fekete teste alatt s a mellén kirajzolódott széles fehér kereszt meg-megvonaglott, eltünedezett izgága, rövid kis pofája alatt. Egy pillanat: az ölemben kiflivé csavarodik, alvást színlel; egy pillanat: felszegi az okos kis fejét és kémlelve füiei-szaglász ösztpnsej- ditett zavarások felé; égy pillanat: a padlón veszetten kergefőzik egy légygyei; kiszagol az ablakon, a sáros útra, a rudkeritésen túl a mező felé, ahol mozdulatlan, lefojtottan él az idegen orosz föld. A gyárat nézi, a- kívülről szerény, belül sulyokkal fojtogató, csattogó, forgó állatot, amelyik még a patakunk vizét is ólajosfeketére festi. A hol hetenként hat napot és gyakran egy hetediket is hordozunk el zsákkal a hátunkon vagy fejszecsapásokkal hasítjuk szét, a fában. Ősz van. Reggel fagy; este, a mikor pállott fáradtsággal visszük haza a kevesbedő életünket, amelyikből megint összemorzsolt egy napot az idegenség, idegen csillagok bukdácsolnak a dermedt végtelenben és hangtalanul, keserű szétzüllöttségben ülünk az asztal körül. Négy porosz, egy galíciai zsidó, egy délnémet, egy stájeri és én. Eszünk. Csak a munkás eszik; csak" a munkás küldi olyan akarattal az uj fűtőanyagot az elhasznált, kihúzott után. Csak a munkás téstét frissíti falatonként a belékerülő étel és fáradttá teszi az elkinzott tagokat, hogy pihenésre kényszerítse a testet a vér munkájához. Bobka. A szemem rávetődik; a kis vendég némán ül előttem, ficánkoló rövid farkát surolón csúsztatja a padlón, két elsőlába kutyaparádésan begörbítve, egész teste várakozón rezdül akaratlan mozdulataimra. Kiveszem a szájamból a megrágott húst, -— mert Bobka korcs, csenevész fogai vannak — és odavetem. A poroszok is adnak, Wedl is ad, a barátom, de Bobkának nálam a helye; sietős habzsolással gyűri le az idegen falatokat és visszaperdül mellém, leül és engedelmesen vár. Addig eszik, ameddig mi, meggyőződés nélkül, egészen kutyamódra és mikor befejeztük, felugrik az ölembe. Lustán körülcsavarodik és ekkor már kifogy belőle a lobbanó sietős- ség. Mire a mi fáradt szemeink alvásra ólmositják a pilláinkat és a homlokunkat. Bobka már régen alszik. Mellső két lába alá nyúlok a két hüvelykujjammal, fölemelem és viszem. Bobka lustán nyöszörög, a kis teste megnyúlik, hosszú lábai egymás mellett kinyújtva lóbáznak. Beviszem a kis kamrába a priccsre, Bobka úgy fekszik tovább, ahogy odatettem. Ha megfogom a két-két lábát és átfordítom a másik oldalára: úgy is jó. Bobka bízik bennem. Nyugtalanít az a kutya. Tagadom az állati lelket, az emberi összetartozást, az élők hazug együvéren- deítetését. Ez a kutya állítja, amit én tagadok. I * De nem állítok és nem tagadok semmit. Letakarja, elaléltatja a lelkemet a munka. Reggel, amikor a fagyos udvarban gémberedő öklömben fej-' szével, kedvem szerint sújtok le a csattanva hasadó fenyőderekakra, Wedlnek bizonykodom: — Fontos, hogy a déli oldalon és az északi oldalon keresztbe ékelődjék be a fejsze. Akkor hasad, mint az istennyila. De lehet úgy is, jól hasad úgy is, ha megfigyelem a fa legbelsején a milliméternyÍ, bodzás barna belet, a lelkét. Azon van egy kis repedés ; annak az iránya is jó útmutató a fejszecsapáshoz. A fa „lelke“! Nevetséges! Te Wedl, ha majd otthon, a furcsa hazában valaki még egyszer a világtalánnyal hozakodik elő nekem, előbb pofonvágom, azután fejszét adok a kezébe és megmutatom, hogyan kell széthasítani a makacskodó törzseket. Wedl bólongat, két centiméterre tartja az ujját a támasztóra szorult hasábon attól a helytől, a hová a fejszém be fog hatolni és suhogva zuhan alá a súlyos acél, diadalmasan repeszti a fagyott fát. Wedl uj áthoz a fejszém alá. Világtalány. Világtalány! Bobka végigszáguld az udvaron, sietős szimatolással ismergeti a gazdáját és már nincs is itt. Délre itthon lesz; pontosan tizenkét órakor ebédet bődül a könyörülő szirénhang és Bobka lelkendezve vágtat az otthoni hús felé. Délután ismét eltűnik, de este hatkor ő is otthon van, egyenként emelgeti a kirugdakózott lankadt lábait, sáros és lihegő, — de pontos, mint az óra, amelyik a mi életünket osz- togaja kínos és kínzó idődarabokra. Néha rászólok ebéd után: — Bobka ! mocskos ! gyere megtakarítalak! És az is bánt, hogy csak oroszul ért, minden kimondott orosz szóm hangját, színezetét felveszi, leszűri kutyás ösztönében és átengedi az idegein, hogy mozdulássá váljék benne. Jön, már kéjesen- lassan hunyorií, mert a kezemben van a drótkefe, — felugrik a priccsre és oldalra dűl. Ki-kiszakad belőle az oldozó gyönyörűség morgása, a sz9mét ki nem nyitná a világért, a mikor vakarva megy végig rajta az éles kefe. Mikor a melléhez érek vele, a könyöke alá, á hátsólába kapálva rândul felfelé és Bobka kéjes-döglötten fekszik. Az egyik oldala kész, a két pár lábénál fogva átfordítom a másikra. Mikor ezzel is készen vagyok, a kefe röpül, Bobka egy cseppet felemeli a, fejét és Nkibukkan a nézése: kész? Nem szólok és már el is szalad. Bánt ez a kutya. A mi a legkutyább benne, a szorongó együttvalóság mutatása, az szégyeníti meg a legjobban emberi mivoltomat. Engem korbáccsal vert egy másik ember, ember! és ez a kutya meg én összeverődünk a ránk düledező meglépő idegenség- ben és közünk van egymáshoz. Összetartunk. Semmi különbség köztünk. Kutya ő, lelketlen állat; ember vagyok én, lelke-kitépett állat. Az ételt, amit én adok neki, nekem is csak úgy odavetik. És mindig félek attól, hogy a kufyasága visszavezet a jóságban való hitemhez. Ejjelente is, nem bir nyugodni, ha nem alszik szorosan mellettem. Százszor tolom el magamtól, százegyedszer is a mellemhez löki a hideg orrát és hol a mellső, hol a hátulsó lábai kerülnek a derekam alá. Pedig rémes-nyugtalanul alszom. Lefojtott gondolataim, összetiprott lelkem éjente bosszút állnak és vihogva, dobbentgetve riogatnak. Álmomban oly széfet és oly szépen szeretek, élek és gondolkozom? Reggel, a gyárkürt velőig markoló durva serkentésére szétfoszlik a csillogó szövedék, mart szemembe belenyilal az ablak komor keresztfája, rongyain köröskörül és kínoz a nyomor őrlő tudatosodása. S a legelső élőlény, amelyik kérdő szemmel lesi a kényszerű ébredésem: v • — Bobka. Ez a kutya van és nem hagy el engem, nem hagy beleveszni a halálravalóság magánytkivánó nihilizmusába, visszarándit a közös sorsok emberi érzéséhez — pedig nem akarom, nem akarom, egyedül, idegenül bele akarok veszni az orosz föld halálos dermedtségébe, el akarom hullatnia lelkem, mint a rongyot, ha nem több a rongynál. És akarattá dühödik-bennem az akaratos akarattalanság: — Elteszem láb alól. * Előző nap irtózatos durván bántam vele: rugdaltam, ütöttem, vertem. Szántszándékkal ezer hibát fedeztem fel benne és azonnal büntettem értük- El akartam őt idegeníteni magamtól és magamat próbáltam elidegenitni önmagámtól. Rossznak, bitangnak, hóhérnak akartam kijátszani magam. Mert holnap vizbefojtom, hogy ne legyen. Az utolsó emlék volna, ami a lelkemre emlékeziet, — és egy kutya, egy lelketlen állat! Nevetséges. Este lerugdaltam az ölemből. Lefekvéskor som- polygó, összetört alázatossággal vánszorgott mellém. Dühösen tűrtem. Mellémlapult. Erre már felbőszülve toltam el magamtól, hóhéros-gorombán nyúltam a füléhez. És ekkor... Bobka hirtelen a két kis elsőlóba közé kapta a súlyos kezemet, fölemelte az elkinzott kis fejéhez, — rettenetes emberi sóhajtást hallottam, hogy megtik- kadt a lélekzetem — és forró-nedves nyelvével parányit nyalt a kezemfején. Kezetcsókolt, sóhajtva, hogy megzihált csöpp kis mellkasa és ügy feküdt tovább, nyugodalmasan, mint aki tudja, hogy a lelkét hozta a lelkem elé és tudja, hogy többé soha el nem kergethetem. Hördülve szakad fel bennem az érzés. A hajnal mocskosán vánszorgó ködei még úgy derengenek rám, amint az alvó kutyácskám pihegő fejét nézegetem és apránként lopózik belém a megszentelt zűrzavar, amelyikbe a végtelenség legeltünede- zőbb világitásu csillaga is bele lehellte az ő örök képét. * Ma már nem tudom, mi történt azután. Nincs visszaemlékezni való időm. Fut, keskenyedik mögöttem a múltam útja s ha néha-néha bele is merit az ezerformáju élet keze az emlékezésbe, azért csak: — Előre! Mert azok közül való vagyok, akik a jövő terheit hordozgatjók.-*mr 'ajr xn*" xav -var- w 'Or ■w xv wr Menyasszonyok figyelmébe Olcsóbbak lettek az árak Karlsbadi nagy orcellánívásárt Étkezőkészletek 300 leitől Teáskészletek .. 100 leitől Kávéskészletek 100 leitől Mosdókészíet , 150 leitől Nagybani és kicsinyben! âruşitâs: Somlyai Mihály üvegáruházában Kolozsvár
