Keleti Ujság, 1920. december (3. évfolyam, 283-287. szám)

1920-12-25 / 283. szám

Szombat, 1920 december 25.

■I.

Sebe László hazabeszél.

Irta: Nyíró József.

Büszkén, leányoknak tetsző arccal, széles mellkassal, birkózó izmokkal jött az egyetemre, nyilt, kihívó túlzással, ahogy ezek a gyerekek rendesen duzzadó, féktelen, kedvvel felszármaznak Székej- fődről. Minden mozdulatuk azt mondja:

— Ezör forint sok pénz, de azért se adnám, hogy itt lehetek.

Eredeti, tarka-barka agyú kedves fickók az erő darabosságával, kik indokolt esetben könnyen pofonfelejtik az embert. *— És hát. lelkesen isznák, vérbeli, blazirt lumpot imitálnak. Ki legkevésbbé szerét], leginkább annak jár a szája.

— Ha édes anyám serrel szoptatott volna, ma se tudott volna elválasztani.

Más nagyszerű megjegyzések támadnak, kis- asszonyriaszíó kaccsintást erőltetnek a nézésükbe. Mig a szemedet elpillantanád, már megtréfáltak.

Idővel ezt is, azt is mellbetaszitja a tüdővész, vagy élet, mindig kevesebb lesz az uccán a tüntető köszöntés.

— Szemszgét.

Ifjú fejek iehajianak, eltűnnek. Kis diákszállásra szorulnak ketten-hárman s közösen szomorkodnak.

Tavaszi időfeslés volt. A fűzfa kitolta mór a lombját a vízparton, a hangyák előmásztak s az uj legyek elkábulva lapultak a fényes házfalon.

Sebe László felhajtotta a kabátgallért, gunnyasz- tott a térdén könyökölve. Lakótársa, köpcös gyergyai medve jószándékkal gondozza.

— Mahónap megsúvadsz, erigy levegőre. Mór jukad be a vakszemed.

— Hadd el Sikó, hazagondoltam. — A húgom irt. Baj van.

Csak pillognak egymásra. A Sebe Laci fehér csontja fényleni kezd, meleg könnyel megöleli társát.

— Mennyit is játszottunk mi akkor.

A gyerekjáték említése megzavarja a gyergyait, tűri, simítja az ábrázatát, hol elsötéti, hol kideriti. A beteg lázas karja nyakán lóg, egymás mellé gyöngülnek, mint két mesélő gyerek.

— Mióta vagy beteg?

Sebe gondolatban számítja. Melegség tölti el.

— Hallgasd csak meg, Sikó. — Régi dolog. — Félméteres leányka volt. a húgom is, egésséges, szép, hólyagosszemü. Én se voltam elébbvaló. Egyszer összebeszéltünk, hogy megnéztük Gabit, az ecsénket. Tudod, az akkor még bölcsőben feküdt, a szája izgett-mozgott. Kacsóival, melyek nem voltak nagyobbak egy kis madár lábainál, arcánkon bíbelődött. Azt mondja a húgom;

— Te, vegyük az ölünkbe.

— Miért ne.

Ügyesen aiányultam, kiemeltem, hintáztam a karomon. A leányka megirigyelte.

— Add ide.

— Nesze.

Addig cserélgettük, mig elejtettük és begurult az asztal alá.

Nagyszerűt kacagnak rajta, a gyergyai gyerekkedvességgel húzódik közelebb. Lekopott róluk város, egyetem, idő és élet. A szent, a nagy meg- feledkezés izgalma, a mult héboritó fény, játékkitalálás nagyszerűsége szállott hozzájuk.

— S hát aztán?

— Aztán — mosolyog Sebe — sietve visszaraktuk a bölcsőbe. Áldott szerencse, hogy nem sirt. Éppen elakartunk illanni, mikor nagyszomoruan bejött édes apám.

Még a lég is megkövült az ablakon, de nem történt semmi. Leült, nézett, Már-már elárultuk, hogy elejtettük Gabit, húgom bökte is az oldalamat, mikor nagyszomoruan bejött édes anyám is.

— Mit végeztél ?

— Hiábavaló munka.

— Azért ne busulj — igy becézte. )

Milyen szép volt akkor édesanya, ha láttad volna.

— Hiszem — bólintott Sikó alig észrevehetően, hogy ne zavarja és nézte a társa szemealján a fekete foltot.

— A gyerek szerencsére felsírt, a melléhez emelte. Bennünket perc alatt kivitt onnan a lelki' ismeret. Végigmenekültünk az udvaron a kaszaj fa háta mögé, hol a húgom édesen elkacagta magát.

Barátom ha hiszed, ha nem,', én ettől a perctől fogva beteg vagyok. Ha már benne vagyok, neked elmondom a többit is, de ha valakinek szólsz, beléd- bicskázok. Az ideges kitörés nem bántotta a gyergyait. Arra való, hogy ez a megnyilatkozás ne lássék gyön- geségnek. Tovább mér ismét nyugodtan mesélte a gyerekjáték életét. /

— Három lószekér állott be az udvarunkra

— Itt vájjon mi lesz — tűnődtünk.

A kíváncsiság elővitt. A lovak fordítva voltak

nekiállitva a saroglyának. Kevéssé csodálkoztunk rajtuk, de akkor már javában folyt a munka a szobákban. Idegen emberek jártak-keltek durva zajjal, mindent felforgattak. Apa sorra mutogatta a bútorokat.

— Ezt. Aztán a szekrény. A függönyöket le kell szedni.

— Hová viszik — találgattuk, de tovább ker- gettejí.

v — Takarodjatok játszani.

Hugóm félt, fogta a kezemet és aggódva les •, hogyan szedi le a tükröt egy hórihorgas ember. Aznap nem. tudtunk játszani sem begycsonttal, sem

főzőedénykékkel, a vízpartra sem mentünk örvényt nézni.

Estére üres volt a szoba. El-eíkiáltottuk magunkat, nagyokat visszhangzott. Szomorkásán ültünk a tűz mellett, mig lefektettek.

Hajnaltájon anyánk hideg éjjeli ujjaival hozzónk- ért, felöltöztetett és kivitt az udvarra. Nagylángu viharlámpák égtek a szekereken.

Felültünk. Az éj csöppjei arcunkba permeteztek, mitől megfázott az orrocskánk.

A gyergyai fiú hajába turta a két kézét úgy hallgatta piros homlokkal, pillantás nélkül, mint a kurucok a nótát, kiváncsian nézte, mint gyerek az oltárt. Verejték, haloványság közt csak beszélte tovább Sebe László.

— A többi egyszerű. Elhagyatott utcába vittek, féligdűlt házak közé, melyek olyanok, rpint a mel- lenlökött ember.

Édesapa csak meghajolva bírt járni a törpe szobákban és ezt úgy megszokta, — legalább mi azt gondoltuk, — hogy a szabadban, az utón is meghajtotta a fejét; pedig jó magasan van az ég, nem ütötte volna bele a homlokát.

Kevés idő múlásával megtudtuk, hogy még sincs olyan magasan az ég.

A papkertben gyönyörű hosszuszálu ibolyák nyíltak abban az időben. Sokszor odafeledkeztünk. Édesapához rontottunk be az ibolyákkal, de vissza' rettentünk. Az ágyon ült, egy ur tápogatta a lábait. Hugóm közel merészkedett.

— Ni, édesapa, milyen kövt^/a lába.

— Édesapa hízik — és szómoruan magához kanyaritotta a leánykát.

— Tényleg hizik — vallottam meg én is.

Az orvos elvégezte a tapogatást.

— Kérem csekélység.

Hugómmal incselkedett, mig a receptet karcolta. Csak nagy huza-vona után árulta el.

— Vizkór. Szívbajból támadt.

És mi nagy örömmel szaladtunk ki.

— Édesanya, édesanya, — édesapa hizik.

Sebe László pihent. Gyönge ujjaival megsodort

egy cigarettát. A gyergyai Sikó próbálta félbeszakítani.

— Ne izgasd magad, Laci. Elmuit, feledd el. Sebe fölényesen rázta a fejét.

—- Tévedés, Borzasztó elevenen él bennem,

mint a Miatyánk a papban.

Látszott, hogy a láza fokozódik, az a két szép tüdővész rózsa nyiladozott élénken. Most már kérte. A fiúnak jól esett az érdeklődés.

— Bizony. Édesapa tovább hízott.

Mikor az almafa elhullatta piroseres 'virágját a

papkertben, járni se birt. Kiült az udvarra a verő- fénybe. Nővérem hangosan tanult leánymódra. — Lépkedett.

„Szolimán a törökök vezére . . .“

Hosszulélegzet, újra kezdte.

„Szolimán a törökök vezére nagy sereggel . . (dupla lélegzet, újabb séta) közeledett Magyar- országhoz.

Ezen felvidult, de naphanyatláskor le kellett feküdnie. A konyhába húzódtunk, hogy ne zavarjuk. Egyik este nyílik az ajtó és apám áll az ajtóban, mint a fehér halál, kinek ezüstös a szakálla. Száraz kezeivel a bútorokba fodózott. Segítségül futunk, de ő csak szava! a küszöbön.

— Az irományokat hozom. Jó, ha kéznél vannak.

Szétteregette.

— Ez a működési bizonyítvány, végzés, kinevezés. Ha letaiálom hunyni ! szemeimet, sürgősen terjesszétek fel.

Rámfürkészett.

—T Mit tanulsz ? — igen ? — szigorkodott. — Ember légy a talpadon, mert .■. . — összeszivta a szakállát, befordult az ajtón a lépésekkel küzdve, támogatva, benn lehunyta szemeit és nézte-nézte jósokáig a jövőt . . .

— Rá egy napra ugyanazon órában nagyokat roppant a szék a csendben virrasztók alatt. Ă falakat kárpitba vonták, a staniolos angyalokat felállították egy asztalkára ráhelyezték a feszületet.

Édesapa örökre meghalva feküdt fekete ruhájában, olvasóval összekötött keze a mellén.

— A többi egyszerű — fitymálta a saját sorsát Sebe László. — Annyit tandijmentesültem, annyi buta kölyket oktattam, mig valahogy leérettségiztem. Hanem az anyám szemlátomást pusztult. Amennyit mi gyarapodtunk, annyit fogyott ő. Arcáról eltűnt a szin, szemei beestek, a mementóvonalak pirosán beleVágtak a tenyerébe, mint a tűz ér.

Az utolsó estén a tűzhely körül forgolódott, az öcsém — kit elejtettünk régen — az érettségi pálcán lovagolt. Ruhát stoppoltak, gyolcsot hasítottak, gondosan elrendeztek mindent a ládácskámban. Számba- adták.

— Nézd. Itt van tizenkét zsebkendő, ezek a gallérok, ezt ideteszem, azt .oda.

Ismerősök érkeztek. — Ilusék.

— Mikor indul Laci?

Az. az idő is elérkezett. Vettem a nehéz táskát. (Az érettségi pálca otthon maradt, most is ott függ a szekrényben — talán.) Anya sajnált. Azt hitte szégyenlem vinni.

— Embert fogadok — ajánlotta. ,

— Minek. Kér a pénzért

Még sokszor-, megkérdezte:

— Birod-e fiam?

— Ugyan — és összeharaptam a fogaimat.

Felszálláskor öt forintot nyomott a kezembe.

— Vedd magadhoz.

Sokszor visszaadtam, mert tudtam, hogy utolsó pénz a háznál.

— Nyugodtabb leszek, ha elveszed — sirt és erőszakosan a zsebembe gyűrte.

— A legközelebbi állomásról mégis visszakül- döttem, nem tisztességes ember, ki elveszi anyjától az orvosság árát.

' — Hát nem igaz, barátom ?

Sikó, a gyergyai, bámulva nézte a rettentő erőket, indulatokat fékező társát, ki nagy léptekkel sétált borzasén, betegen.

— Feküdj le pajtás, — csillapította.

— Lefeküdjem ? Én ? — torpant hátra, mint a megsértett tudós, ki' a saját köreit-számait szidja. — Hiszen készülnöm kell. Itt a levél. Haza hívnak. A kis húgom irt.

Most már úgy viselkedett, mintha ott sem lett volna a társa, a gyergyai Sikó. Rádobta magát az ágyra, figyelgette a húga levelét:

— Jere haza, Laci. Te tudsz hozni egésséget, örömet is.

— Azt, hiszik szegények, hogy amerre én járok, boldog, fényes az élet, — kesergett Sebe László és az arca tele volt szomorúsággal.

— Te, ha nekem pénzem volna — meredt rá a barátjára csillanó, tervező, fakó sz eretettel.

— Mit csinálnál, Laci?

— Barátóm, — vetett feléje egy lelkes mozdulatot — gyönyörű házat építenék valahol egy erdő tövében. Berendezném minden jóvaLjAranyból volna még a rozsda is a késen-villén.

Legelőször megfestetném az Apám, Anyám képét. Kis húgommal megtanácskoznók, hogy melyiket. Azt-e, amelyiken édesanya fiatal és üde, mint a reggeltámadt gondolat, vagy a mostanit, a lehullott arcút, kopott ruhájút. — Mégis ezt festetném mtg.

A konyhát felszerelném drága edényekkel, kristály poharakkal. Majorságot is keltetnék, márciusi csirkét, pelyhes pipét.

Aztán egy napon, legjobb volna a nevemnapján, kocsira ülnék és elhajtatnék a kis, meglökött ház elé. Már a kapuból kiáltoznék :

— Hamar. Sietni. Elhül otthon a leves.

Ök kifutnának és magammal vinném az elhagyatottságból. Az izmos lovak — ejh, hogy trappolnánák. — A szép szobába vezetném, hol a képek függnek a falon. Édesanya sírna a látásukra éS| csak ennyit tudna mondani:

— Drága fiam.

Ahogy a konyhára mennénk, hát egy pici csirke bemerészkedett a nyitott ajtón csipegetni. Kis húgom felkapná, megcsókolná a homlokát.

— Jaj de hercig.

Az ügyetlen csibe arany lábacskáival kapargatná a húgom tenyerét.

Mikor a legboldogabbak mindenről elfeledkezve, elszökném mellőlük és felgyújtanám az elhagyón szegény házat.

Felgyújtani nem lehet, mert oda kell hazamennem, de azért jól készüljetek, mert úgy megyek közzétek, mint a fejedelem.

— Hiszed-e Sikó ? ,

Sikó megölelte a lázas gyermeket, széthányta az ágyat, beledédelgette, beborogatta a fejét, szivét és őrizte, mig elszenderedett.

Estefelé felnézett még nehány földi, osztályos cimbora, azoknak megsúgta, hogy baj van, Sebe Laci már hazabeszél.

— Hazabeszél? — hitetlenkedtek, de úgy látszik, megértették, mi az a hazabeszélés, mert erősen elkomorodtak, sötéten, gyilkosán néztek egymásra: — már ahogy ezek a székelyek szoktak, kikben — sajnos — nincsen semmi finomság, megértés. Darabosak, féktelenek és az Úristen is tájékozatlanul keresi a helyüket a másvilágon, hogy hová tegye őket.

KOLOZSVÁR VÁROS & ELEKTROMOS MŰVE

É íB

ANZ-féle

VILLAMOSSÁGI r. t ÜZEMVEZETŐSÉGE f

t CLUJ sie KOLOZSVÁR

SZÉCHÉNYI-TÉR 41. SZ!

P SZÉKI-PALOTA

TELEFON 4-03. |

rZ

vt•>

Elvállal elektromos világítási és erőátviteli berendezéseket. Izzólámpák, ívlámpa szénpálcák, szerelési anyagok és kisebb motorok állandóan raktáron. Költségvetéseket és felvilágosításokat díjtalanul aé