Keleti Ujság, 1920. december (3. évfolyam, 283-287. szám)
1920-12-31 / 287. szám
Kolozsvár, 1920 * ül. évfolyam * 287 * szám EKfcotéai árak: •inií i Egres teám ára 1 Lei Politikai napilap Felelés szerkesztő: ZÁGONI ISTVÁN Megjelenik minden reggel Szerkessifleéf é* kiadóhivatal: Unió-utca 3. szám. Telefonszám : 664. Közleményeink uttanroméM tilos BBsátyf miniszter nyilatkozata a namarság szabad szarvezkedé* Bamraziék a kisebbségi államtitkárt Kárménydöntés a magyar Iskolák ugyóöao Újabb német terQieteket szállnak aseg Amerika — Németországért Kentén sajté és a magyar szervezkedés Még ttbb iskolát Az állam és a magyar egyházak közt folyó és mindkét félre egyaránt áldatlan harcban mintha némi enyhülés állott volna be. A legújabb kultuszminiszteri rendelet mér okmány- morüieg államérvényeseknek ismeri el a fele- kezatek iskoláiban kiállított bizonyítványokat s ezzel száz és száz fiatal egzisztencia előtt meg- gyftotía a további haladás eleddig elzárt útját. Remélni merjük, hogy igy most megtört a jég és úgy az állam, mint a felekezetek meg fogják találni a kiengesztelődés útját, mely egymás Jogainak kölcsönös üszteletbentartásán és a trianoni békeszerződés idevágó határozatainak teljes érvényrejuíiatásán keresztül vezet a közös oélho«: a kultúra fenntartásához, ápolásához és mentői terebélyesebbé fejlesztéséhez. Az állam legközelebbi céljaként a kolozsvári kultuszájlamtitkár a felekezeti és állami B kólák összhangzásba hozatalát jelölt meg. ogy mit értsünk az összhangbahozás alatt, erre nem ad felvilágosítást a nyilatkozat, csak éébz rá, hogy sokféle az iskolák típusa és ez megnehezíti az adminisztrációt. Úgy tudjuk, hogy a magyar felekezeteknél folynak mér bi- *onyos munkálatok, melyek az egységes magyar felekezeti iskolatípus kialakítására törekednek, tehát az államnak lényegesen megfogja könnyíteni adminisztratív tevékenységeit az, hogy ezentúl csak kétféle, egy állami és egy felekezeti Iskolatípussal kell csupán számolnia. Sőt tudnánk egy még kedvezőbb megoldást, mely az iskolaüggyel egyetemben az összes függő kisebbségi kérdéseket megoldaná s az áldatlan ellentéteket csirájukban fejlődésképtelenekké tenné és ez: a magyar iskolák ügyeinek a magyarság autonóm megszerveződése kezébe való átutalása, mellyel az állam főfelügyeleti jogán sem esne sérelem. A magyarság autonómiája, melynek érdekében a Romániában élő magyar kisebbség maholnap egységes szervezetbe tömörül, mint kulturális autonómia a' békeszerződésben és a gyulafehérvári határozatokban egyaránt biztosítva van. Az iskolák ügye volna épen az az alap, amelyre az önkormányzati egységként felfogott magyarság szervezetének ki kell épülnie. Ey a szervezet legyen alapitója magyar iskoláknak, ahol ilyenek még nem volnának, fenntartója ott, ahol az egyházak ennek fenntartását vállalni nem képesek és felügyelője, ellenőrzője mindenütt, egyházi, egyesületi és autonóm magyar iskolákban egyaránt. Ezeknek az autonóm magyar iskoláknak természetesen épen úgy el kell hogy ismerve legyen az állami érvényessége, mint a román nyelvüekének s fenntartásuknak a magyarság részéről befizetett iskolaadókból kellene történnie. És igy a magyarságra esik az állami adminisztráció szervezésének a feladata, a felekezeti és autonóm magyar iskolaügyek intézésével, tehát el fog esni önként a panasz, mely az adminisztráció sokáguságát hangoztatja. valóságnak kell elfogadnunk az államtitkár ama kijelentését, hogy a felekezeti iskolák többségben vannak Erdélyben és örömmel üdvözölnénk az akciót, mely minden községben, ahol a jelenben iskola egyáltalán nincs is, iskolát állítania a nép műveltségi szintjének emelésére. A magyar önkormányzati szervezet minden bizonnyal készséggel vállalná uj iskoláit alapítását s ha a kormány a teljesen román- ajkú községekben szintén megfelel ennek e feladatnak, egy cşapâssal el fog enyészni a számbeli különbség, sőt a többség bizonyára az állam oldalán fog mutatkozni. De a magyarságnak csak olyan iskolának vállalhatja a fenntartását, amit maga igazgathat, szervezhet a amely nem lehet más, mint amilyen a sajél kultúrájának megfelel. Ezzel azonban nem lehet azt mondani, hogy minden egyháznak ne volna joga annyi iskolát fenntartani, amennyi! akar és tud. Ehhez olyan joga van, amit senki kétségbe nem vonhat, mert nem is tud kétségbevonni. A magyarság politikai akcióra alakuló szervezete hamarosan készen lesz. El fog esni ezáltal az a félig-meddig jogosult kifogás, hogy a magyarság vezetői láthatatlanok, hogy nincs a magyarság tömegeire támaszkodó tárgyaló fél. Pár hét alatt ez is meg lessz és meg vagyunk róla győződve, hogy első kötelességének fogja ismerni az uj alakulás vezetősége az iskolaügy rendezését. Megindulhatnak a tárgyalások, melyek mögött minden politikai súlyával és minden idegszálával jelen lesz a Romániában élő kétmilliót meghaladó magyarság és ott lesz minden tettvágyával és áldozat- készségével mindenütt, ahol a kultúra uj templomot kiván, ha békeszerződésben biztosított jogai teljesedésbe mennek. Nem- harc lesz ez kisebbség és többség között, hanem nemes verseny a két faj szellemi erőinek mentői nagyobb, mentői éldásthozóbb kifejlesztése érdekében. Hisszük, hogy az állam ebben a harcban támogatni fogja az önerejére utalt, de nagy feladatok vállalásától vissza nem riadó magyarságot. A tojásnagy ságu gabonaszem Irta: Tolsztoj Leo > (Orosz néplegenda) Egyszer a gyermekek valami furcsa dolgot leláttak egy szakadékban, akkora volt, mint egy tyúktojás, betüremlés húzódott végig a közepe tájén, gabonaszemhez hasonlított. Meglátta a gyermekeknél ezt a különös valamit egy arra járó ember, megvett« egy hatosért, bevitte a városba 8 eladta a cárnak, mint valami ritkaságot. Hivatta a cár a tudósokat, megparancsolta nekik, süssék ki, miféle csudadolog ez — toiás-e, vagy gabonaszem ? Ugyancsak törték a fejüket a tudósok, nem tudtak választ adni. Ott hevert a furcsaság az ablak párkányán, odarepült egy tyuk, kikezdette, lecsipkeaíe a héjái; ekkor mindannyian meglátták, hogy — gabonaszem. Odamentek a tudósok a cárhoz s azt mondották neki: „Ez bizony — rozsszem." £!c$odéikozotí a cár. Megparancsolta a tudósoknak, derítsék ki, hol és mikor termett ez a gabonaszem. Törték a fejüket a tudósok, bújták a könyveket — nem találtak semmit. A cár elé járultak, azt mondták neki: „Nem tudjuk, mit mondjunk. Könyveinkben erről semmi sincsen Írva. A parasztoknál kelt kérdezősködni, nem hallotta-e valaki az öregebbektől, hói és mikor vetettek ilyen magot V Elküldte a cár az ó embereit, megparancsolta nekik, hozzanak elébe ősz, öreg embert, paraszti Sósból valót. — Sikerült ilyen ősz, öreg emberre akadniok, odavitték a cár elé. Belépett az öreg, penészes szinü, fogatlen volt, nagy üggyel-bajjal csoszogott be két mankóján. Megmutatta neki a cár a szemet, de már alig- altg látott az öreg, nem annyira a szemével nézte, létet inkább kezével tapogaita, fogosgaíía. Kérdést intézett hozzá a cár: „Nem tudod-e, ppó. hol termett ilyen gabonaszem? Jómagad nem y|écttéi-e el a földeden ilyen gabonát, avagy nem ♦illét-e élted napjaiban valahol ilyet?" Süket volt az öreg, hailotfa is, nem is, amit mondtak, nagy nehezen értette meg a dolgot. Ilyen választ adott: „Mér én vetni nem vetettem, aratni nem arattam a saját földemen ilyen gabonát, de vásárolni sem vásároltam. Mikor venni kezdették a gabonát, akkor már a szeme mind csak olyan apró volt. De — mondotta tovább — kérdezősködni kell az apámnál, lehet, hogy ö halott róla, hol termett ilyen gabona. Elküldött a cár az ősz öregember apja után, megparancsolta, hogy vezessék elébe. Rátaláltak az ősz öregember apjára is, a cárhoz vitték. Ez a vén- ség egy mankón jött be. A cár elővette a magot és megmutatta neki. A vén ember még látott a szemével, jói kivette a szemnek minden egyes részét, A cár kérdést intézett hozzá: „Nem tudod-e vén csont, hol teremhetett ilyen gabonaszem? Jómagád nem veieítél-e el a földeden ilyen gabonát, avagy nem vettél-e élted napjaiban valahol Ilyet?" Bár kissé nagyot hallott a vén ember, mégis jobban felfogta a dolgot, mint a fia. Azt mondotta: „Már én vetni nem vetettem, aratni nem arattam a saját földemen ilyen gabonát, de vásárolni sem vásároltam, egyszerűen azért, mert ez én időmben pénz még a pénzverdében sem volt. Mindenki a maga gabonáját élte fel s szükség idején — testvériesen megosztották, amijük volt. Biz én nem tudom, hol teremhetett ilyen gabonaszem. Bár a mi időnkben a gabona kiadósabb és nagyobb szemű volt, mint a mostani, azért ilyen nagyot még sem volt alkalmam látni. Hallottam az apámtól — az ő idejében még jobb és még kiadósabb gabona termett, mint az én időmben s nagyobb szemű is volt. Ot kell megkérdezni: A cár a vénség apjáért küldött el. Rátaláltak erre a dédapára is, a cár elé vitték. Ez volt a legidősebb ember az országban, mégis mankó nélkül ment a cár elébe, könnyen járt, szeme fényes volt, Jól hallott, értelmesen beszélt. Megmutatta a cár a magot ennek a dédapónak is. Megnézte a dédapó, forgatta Jobbra is, balra is. — Rég az ideje, mondotta, hogy nem láttam régi világbeli gabonát. Leharapott a dédapó egy darabkát, szétrégta. — Ez az, mondotta. — Mondd meg hát nekem, dédapó, hol és mikor termett ilyen gabonaszem. Nem vetettél-e a saját földeden ilyen gabonát, avagy nem vettél-e valahol ilyet élted napjaiban? S azt mondotta erre a dédapó: „Az én időmben mindenütt ilven gabona termett. Én vitágóte- temben mindig Ilyen gabonával táplálkoztam, házam népét is ilyennel tartottam. Vetettem is, arattam is, csépeltem is ilyen gabonát.“ És kérdezte őt a cár: „Dédapó, ugyan mondd meg nekem, pénzért vettél-e ilyen magot, avagy saját földeden termesztettél ? Elnevette magát a dédapó. „Az én időmben, mondotta, még senkisem mert gondolni arra a bűnös cselekedetre, hogy gabonát adjon, vagy vásároljon, de nem is ismerték a pénzt; mindenkinek bőven volt saját gabonája. És kérdezte őt a cár: „Dédapó, mondd meg hát nekem, hol vetettél el ilyen magot, hol volt a te földed ?“ És azt válaszolta a dédapó: „Az én szántóföldem — Isten földje volt, ahol épen szántottam ott volt a földem is. Köztulajdon volt a föld. Senki' sem mondotta, no, ez az enyém. Csak a munkájá- tekintette mindenki sajátjának." Azt mondotta erre neki a cár: „Még csak két! dolgot magyarázz meg nekem: az egyik — miért termett akkoriban Ilyen nagy gabonaszem s miért nem terem most ? A másik pedig — miért járj a te unokád két mankón, a fiad egy mankón, te pedig, ime, egészen könnyen lépegetsz i szemed fénylő, fogad erős, beszéded világos és Jól esik A fülnek. Mondd meg, dédapó, mi a magyarázata ennek a két dolognak?“ És azt mondotta erre az aggastyán: „Mind a két dolognak az a nyitja, hogy az emberek többé nem élnek saját munkájuk után — mások fáradozásának gyümölcsét akarják csak élvezni. A régi jó világban nem igy volt: hajdanában Istennek tetsző módon éltek az emberek, kikt magának dolgozott, másnak munkája után hasznot nem akart huzni. (A „Keleti Újság" számára fordította: Jaklovazky DéntaJ
