Kelet-Magyarország, 2017. január (74. évfolyam, 1-26. szám)

2017-01-26 / 22. szám

2017. JANUÁR 26., CSÜTÖRTÖK REUET Interjú: Hajdú Szabolcs filmrendezővel „Azért próbáltuk meg így csinálni, mert ez nekünk is jó. És hátha másoknak is” Hajdú Szabolcs: Ugyanúgy bekötött szemmel ugrunk fotó: matey István Film születik: lépésről lépésre. Személyes megfontolások és indokok. MŰVÉSZET. 2016 hazai filmsi­kere Hajdú Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című alkotása. Karlovy Varyban - ahol Haj­dú Szabolcs kapta a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat- Kristály Glóbuszt nyert. A miskolci CineFesten közön­ségdíjas volt. Az isztambuli Boszporusz Nemzetközi Film- fesztiválon a legjobb filmnek- és Papp Szilviát a legjobb vá­gónak - járó díjjal jutalmazták. A film mai negyvenesek éle­tébe enged bepillantást: gene­rációs tapasztalatokon túl is felismerhető élethelyzetekbe, kétségekbe, tanácstalanság­ba. Sikerének másik titka a feldolgozás módja: egyetlen lakásban játszódik, személyes közelségbe enged a szereplők­höz és a témájához. Azzal is kiérdemelte a figyelmet, hogy független filmes alkotásként készült, állami támogatás nél­kül, rendkívül alacsony költ­ségvetésből, Hajdú Szabolcs otthonában. A rendező és fe­lesége, Török-IUyés Orsolya színművész mellett gyerme­keik - Lujza és Zsiga - is szere­pelnek benne. Az operatőrök Hajdú Szabolcs tanítványai. Hajdú Szabolcs interjút adva lapunknak a többi között arról beszélt: az Ernelláék Far­kaséknál a fenntartható mű­ködési modelljük tesztjének is tekinthető. A film az azo­nos címmel készült színházi előadásuk alapján született, és ezt az utat szeretné járni, a következő másfél-két évre előre belátható tervek alapján. Teljesen független, alacsony költségvetésű produkciók ké­szülnek, marad a probléma- felvetés jellege, minimálisra szűkítése. Egymás számára fontos alkotókkal dolgoznak, folyamatosan készítik elő a projektjeiket, színházat és an­nak filmes lenyomatát, miköz­ben folyamatosan játszanak. A beszélgetésben kitért arra is, hogy milyen témák foglalkoz­tatják, és hogy miért fontos az életében az amerikai függet­len film atyja, John Cassave­tes, akihez éppen az Ernelláék Farkaséknál miatt is többször hasonlították. Mint ebben az interjúban. Az Ernelláék Farkaséknál ugrás volt a sötétbe. Ha most az alkotói-működési modelljük első, kísérleti elemeként gondol erre, milyen tanulsággal szolgál a folytatáshoz? HAJDÚ SZABOLCS: Ugyanúgy bekötött szemmel ugrunk. Tényleg? Maga a tapasztalat sem segít az alkotói életében most következő úton? Hiszen ma már látni, mitől sikeres a színházi előadás és a film: generációs történetet mesél mai negyvene­sekről, személyesen és végtele­nül őszintén. HAJDÚ SZABOLCS: Az elején egyáltalán nem tudtuk ezt. A bemutató után az első vélemények, főleg a színházi berkeken belülről érkezők részéről, arról szóltak, hogy amit csinálunk, az furcsa meg­szólaltatása a dolognak... ...furcsa vagy gyanús? HAJDÚ SZABOLCS: Furcsa. Szo­katlan. Nincs benne kiabálás, minden nagyon csendben tör­ténik. Azt is kérdésessé tették, hogy ez, ebben a formában színház-e egyáltalán. A forma azért érdekes, mert a téma fegyelmezett kibontását szol­gálja. Ahogyan egyre keve­sebb szó esett az esztétikájá­ról, elkezdett előtérbe kerülni a problematika. Amiről az előadás beszél. Tanulói atti­tűddel csináltam ezt végig. A közönséggel, az újságírókkal, a kritikusokkal való beszélge­tések, az elemzések adalékok voltak. A színdarabra ráépült sok ember tapasztalata, véle­ménye, meglátása. A színházi előadás alapján született film a legkomplexebb az eddigi filmjeim közül ebből a szem­pontból. A legtöbb embernek megvan hozzá a kapcsolódá­sa: saját története, történetso­ra, szekvenciája. Nem titkolom, a művészettől eddig nem kaptam hasonló élményt: a filmjét nézve tudom, hogy - önéletrajzi elemei ellené­re - ez nem dokumentum, hanem tiszta művészet, mégis az élettel magával tudom azonosítani. Ismert, hogy hatással volt önre az amerikai újrealista független filmes John Cassavetes művé­szete, de ez olyasmi, amiben szerintem meghaladta őt. Hiszen nála a lélektanilag is végtelenül pontos ábrázolás ellenére mindig egyértelmű, hogy ez „csak” film. HAJDÚ SZABOLCS: John Cassave- tes a kezdetektől fontos refe­renciapont. Nem olyan típusú filmeket csinálunk, mint ő. De a szemlélete és ahogyan dol­gozott, a lehető legszimpati­kusabb a számunkra: demok­ratikus, hálózati rendszerben létezett. A humánum felől közelített, esendő alkotó volt. A filmbeli karakterei minden szempontból érthetőek. De távoliak. Talán mert a legtöbb karaktere szélsőséges állapot­ban szélsőségesen viselkedő ember. A mi filmünk viszont átlagemberekről szól. A leg­hétköznapibb helyzetekben mutatjuk őket. Persze, ez a film is stilizál valamennyire, de mi abszolút semmiségek­ben keresgéltük a drámát. És valószínű, ez is az oka, hogy ilyen szinten és ennyien tud­nak hozzá kapcsolódni. Valóban ez a hétköznap, hogy - mint az önök filmjének szereplői - az emberek döntési helyzetek­ben őrlődnek? Hétköznapi-e egy­általán annak a belátása, ha az ember döntési helyzetbe került? Az Ernelláék Farkaséknál megad­ja a lehetőséget, hogy magamra értsem, amit látok. Érezhetem a művészet hasznosságát. HAJDÚ SZABOLCS: Amíg készül az előadás, csak azt nézzük, ez megtörténhet-e így, vagy nem történhet meg. Ott és akkor csak az a fontos, hogy amiben éppen vagyunk, hiteles le­gyen, úgy alakuljon, ahogyan az általunk érzékelt valóság­ban tapasztaljuk. Viszont most, már a legelső beszél­getéseink alkalmával megfo­galmazódott az igény: olyan előadást készíteni, aminek hasznát lehet venni. Ez nem arról szól, hogy kimegyünk és a színészi-rendezői képes­ségeinkkel próbáljuk elkáp­ráztatni a közönséget. Mert a hivalkodás igazából csak falat építene közénk: „vagyunk mi, az alkotók, csúcsra járatva, és ezt megmutatjuk nektek, akik a nézőink vagytok, és csodál­hattok minket.” Az volt az érzésem, és ezt a többiekkel is folyamatosan megosztot­tam, hogy a bizalmi légkört, ami - miközben készül az előadás - közöttünk meg­születik, ki kell terjeszteni. Ha nem ezt tesszük, kritikát sem tudunk megfogalmazni, mert azt támadásnak veszi a néző. Az első próbáinktól azt mondtam: ennek olyannak kellene lennie, mint egy baráti beszélgetésnek. Ha közeli is­merősökként fogadnak el, de már az első pillanattól, akkor tudnak a témánkhoz is kap­csolódni. Akkor tudják majd használni, amit csinálunk. Nincs sok időnk, másfél óránk van erre. Az előadásunkkal és a filmünkkel, úgy tűnik, valamilyen szinten elértük, hogy nem vittük el a nézők figyelmét a problémáról a megoldások irányába, a saját életükről ránk, művészek felé. Mindenkinek a saját életén kell gondolkodnia. A film nem adott volna több lehetőséget, hogy valamelyik szereplőre rendezőként jobban figyeljen? Hogy valakinek inkább a drámája legyen, mint a többieké? HAJDÚ SZABOLCS: Jobban figyel a film. Képtelenség kikerülni. A színházi előadásnál nincsenek letéve a hangsúlyok. Aki nincs a színpadi térben, az nem látszik. Aki ott van, azok közül pedig azt figyeli a néző, akit akar. Akkor kezd kiemelődni egy figura, ha a magány pilla­nataiban tudjuk megfigyelni. Vagy amikor ő figyel másokat. Akkor kezdünk nézőként be­lebújni a bőre alá. A tudatába. Akkor kezdjük az ő szemével látni a többieket. A filmben sokszor van ilyen. A színhá­zi előadásban pedig nincs. Az egyik jelenetben Albert elmondja nekem: megcsalta a felesége. Ezt úgy szokták nézni, mint egy teniszmecs- cset. Kérdezek valamit, mond rá valamit. Kérdezek megint, és várják, mit mond. Érzem, ahogyan fordítják a fejüket az egyik arcról a másikra. Ezt irányítani lehet azzal, hogy mikor szólalok meg. Az egyik előadásnál éreztem, hogy valaki a tömegből csak engem néz. De végig. Ő csak erre volt kíváncsi. És ily módon a szín­házi előadás nagyon sokféle, mert annyiféle vágata van, ahány nézője. A néző teszi le a hangsúlyokat. A filmen pedig azt látja, amit mutatok neki. Én teszem le a hangsúlyokat azzal, hogy kit mutatok töb­bet, ki kevesebbet. Kialakul a szereplők közötti hierarchia. A film első vágása után az volt a tanulság, hogy nem figyeltem annyira a hozzánk legközelebb álló karakterekre, történetesen Orsolyára és ma­gamra. Hiányoztunk a filmből. Kellett négy nap pótforgatás, amikor csak a mi jelenete­inkhez dolgoztunk hozzá. Elkezdett a két ember között a hangsúly eloszlani. Kicsivel inkább felém'billent. De ez még nem jelenti azt, hogy ez a történet ennek az embernek a története, mert a végén egyetlen mondattal Orsolyára kerül a család összes terhe, bizonyos döntéseket neki kell meghoznia. Zavaró, ha alkotóként kevésbé tudja kontrollálni, mire figyel jobban a néző? HAJDÚ SZABOLCS: Nem. Ez egy vállalt helyzet. Mi mindig ugyanazt játsszuk. Pontosan ugyanazt. Van olyan, aki már nyolcszor megnézte. Nyilván valamit kutat. Talán nem az előadásban, hanem a saját életében. Sok mindenre rá lehet jönni. Közel vagy vala­mihez, csak még nem tudod. Valaminek a megoldásához. De tudod, hogy nem mondják meg neked. Magadnak kell rájönnöd, hogy így, vagy úgy. Ilyet érzek sokszor a nézők figyelmében. Ez azért nagyjából mindennel így van - semmit nem kapunk készen. HAJDÚ SZABOLCS: Az Utóbbi időben kevés olyan filmet láttam, ahol érezhető lett volna a segítő szándék. Voltak helyette csavaros történetek, káprázat. Ez kikapcsol abból, amiben éppen vagy. Pihentet. De nem történik semmi. Nem kezd el másként működni tőle az agyad. Nekünk az volt a fontos, hogy amit csinálunk, hasznosnak kellene lennie, segítséget kellene nyújtania. Valószínűleg azért fogalmazó­dott meg ez így, mert nekünk magunknak volt szükségünk a segítségre. Azért próbáltuk meg így csinálni, mert ez ne­künk is jó. És hátha másoknak is.­Minek tulajdonítja, hogy az Ernelláék Farkaséknál filmes előzményeit sokkal inkább Reisz Gábor két évvel korábbi VAN valami... című filmjében találják meg, mint az ön saját életművé­ben? Az is generációs film, csak kettővel fiatalabb korosztályról. Ez alapos megközelítés? HAJDÚ SZABOLCS: Szerintem ez felületes nézőpont. A külsősé­gekre alapoz: ez a két film, így együtt, korjelenség. Például mert független filmek. Nem kapnak vagy nem kérnek máshogyan támogatást. Mi az, amivel a kor járul hozzá a filmművészet ilyen fordulatai­hoz? hajdú SZABOLCS: Abból tudok [ kiindulni, hogy a mi filmünk miért lett olyan, amilyen. A hazai alkotók nagy része, ha a társadalommal foglalkozik, erős társadalomtudatossággal teszi. Ha éppen elkezdenek beözönleni a menekültek az országba, a művészek nagy része azt érzi, ezzel kell foglal­koznia... ...de látszódik ez? Hol a lenyo­mata? HAJDÚ SZABOLCS: Lesz. Most j sok migránsfilm kerül majd a mozikba. Én is játszottam ilyenben. De mi a lényeg? Azt figyeltem meg, magunkon is, kétféle beszélgetés részesei vagyunk. Az egyik, hogy ki mit olvasott az interneten. „Hihetetlen, hogy mi zajlik itt”, „látod, a németek azt mondták, nem hagyják ma­gukat megfélemlíteni, na, ez a hozzáállás”. Ezekhez a legtöbb embernek semmi személyes köze és kapcsolódása nincs, bár sokat beszélnek róla. Ez fantázia. Ezek koncepciók. Véleményem természetesen nekem is van. De nem tudok annyit ezekről a nagy abszt­rakt társadalmi témákról, hogy felelősen és pontosan tudnék róluk beszélni. A másik típusú beszélgetés: „voltatok az új sulit megnézni?”, „hát, nem tudom, jó lesz-e a gyereknek, nagyon nem szimpatikus a tanító néni”, „tudok egy másik iskolát, ott nagyon kedvesek”. Ehhez viszont van személyes kapcsolódásunk. Mind a kettő a társadalomról szól. Csak az egyik nélkülözi a szemé­lyes élményeket - vélemény, feltételezés és klisé. A másik oldalon: személyes tapaszta­latok, konkrétumok. Amikor eldöntöttük, hogy mi ilyen típusú előadást csinálunk, azt gondoltuk: ha a személyes felől közelítünk, ebbe is beszü- remlik majd a világ. De csak annyira szűrődjön bele, mint amennyire az életünkbe is beszűrődik. Ez lehetett Reisz Gábor választása is: erről és így tud és akar filmet készí­teni. Ez a fontos a számára. A másik, ami engem befolyásolt, bár csak utólag jöttem rá, hogy abban az időben, mielőtt elkezdtünk ezzel dolgozni, a közelebbi baráti körünkből hárman is öngyilkosok lettek. Sokat beszélgettünk róla, hogy miért történhetett. Mindig oda lyukadtunk ki, hogy ez is a családban dől el. Nem mindig most, hanem régen. Nagyobb emberi fájdalmat nem lehet elképzelni annál, mint amikor valaki elveszíti a gyerme­két. Az ettől való rettegés is vezethetett, hogy beszéljünk a családról és konkrétan a gyerekekről. Egyik lépésről a másikra haladtunk előre. Az érdeklődésünk és a megérzé- | seink hívására keveredtünk J bele ennek a témakörnek a sűrűjébe. Ezek mind sze­mélyes megfontolások és indokok, amik elvisznek egy ilyen filmig. BUJDOS ATTILA attila.bujdos@eszak.hu ....hogy nehéz tőle szabadulni...” A következő évek alkotói ter­veiről is beszélt Hajdú Sza­bolcs. Ebből ezt emeljük ki:- Az Ernelláék Farkaséknál egyetlen lakásban játszódó történet, egy család hétköz­napjait ábrázolja. Miközben az előadás készült, felhívta Orsolyát a marosvásárhelyi színház igazgatója, Gáspárik Attila. A kommunista dikta­túra titkosszolgálata, a szeku iratai között kutat. Érdekes dolgokat talált, és azt ajánlot­ta, Orsolyának is érdemes len­ne belenéznie. Családtagként megteheti. Orsolya édesanyja nagyon híres erdélyi színész­nő volt: Illyés Kinga. A lakása a kor meghatározó erdélyi ér­telmiségének találkozóhelye. Számomra teljesen új világ nyílt, amikor először jártam ott. Fogalmam sem volt addig, milyen jellegű kulturális élet van ott. Minden ízében más, mint a magyarországi, más a frusztrációival, a szabadsá­gaival. Közvetlen, liberális és nacionalista is, bár más érte­lemben, mint ahogy ma Ma­gyarországon használjuk ezt a szót. Ezt a lakást 1969-től 1989- ig lehallgatták. Ez elképesztő, mert gyakorlatilag ugyanaz a helyzet, mint az Ernelláék esetében. Csak egy másik kor­szakból. Hétköznapok. Min­dent leírtak, mert hátha vala­mibe bele lehet kapaszkodni. Hátha lehet vele zsarolni. És ami a szeku számára a legérde­kesebb, az Kinga magánélete. Szeretők és elválás története, hosszú magánéleti nyűglődé- sek, és mindez egy az egyben leírva. Elképzelhető, hogy öt beszélgetést emelünk ki. Vagy egyetlen helyzetet, amely el­megy a végletekig. Sok lehe­tőséget kínál, Huszárik Zoltán Szindbádjának hangulatától Bergman filmjeiig. Annyi min­dent mesél az emberi alkatról, és hála a szekunak, meglehe­tősen objektívan, hogy nehéz tőle szabadulni.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents