Kelet Magyarország, 2016. május (73. évfolyam, 102-126. szám)

2016-05-26 / 122. szám

2016. MÁJUS 26.. CSÜTÖRTÖK A magyar természet napja mmmmnmmi A szabadságharcnak is A falakon belül érezhető Az én kálváriám: domb tanúja volt a fekete nyár a történelmi pillanat Rakamaz kellős közepén Hoványi Péter fotó: racskó tibor tiszabecs. Templomtorony­ként magasodik az ártéri erdő fölé Tiszabecs legbecsesebb fája, a 28 méteres fekete nyár. Megismerkedésünket egy erős turisztikai szezonnak köszönhetem: 2004-ben a Tisza-túrára indulók minden apró gallyat összeszedtek a környéken, az augusztu­si kempingezőknek az erdő mélyére kellett hatolniuk a tábortűz érdekében - így „botlottam bele” a közel hét méter kerületű törzsbe. Bár tűzifában azóta sem szen­vedtünk hiányt a sátorozások alkalmával, az évi látogatás nem maradhat el a nyárfama­tuzsálemnél, amely talán már a Rákóczi-szabadságharc első győzelmének is tanúja volt. Szabolcs. Egy íjászverseny miatt jártam életemben elő­ször Szabolcson, ahol az egykori földvár pereméről messzire ellátni. A környezet ugyan megváltozott, a Tisza már nem védi, de egykori honfoglaló őseink számára ez volt a Vereckei-hágótól egy­napi lovaglásra az első épített erődítmény. Pusztai Sándor fotó: csutkái csaba Azóta többször jártam itt, és minden alkalommal meg­fog annak a varázsa, hogy az országban talán ez a legősibb település, ahol a magyarok megvetették lábukat. A föld­vár szomszédságában van a templom, ahonnan Szent László szobra néz mai utóda­ira. A vastag, meszelt falakon belül szinte érezni lehet a pillanatot, amikor az 1092-es zsinaton hozott törvényeket elfogadták. Büszke vagyok a magyarsá­gomra, büszke a megyénkre. A távolban látni lehet a tokaji hegyet, amit Himnuszunk is nevén említ. Örülök, hogy a megyei értéktárban Csutkái Csaba kitűnő fotóján mások is láthatják ezt a szépséget. rakamaz. A nagyszülői ház­zal szemben magasodik a 19. század óta a Kálvária-domb, amelynek környezetéért sokat tettek a kisöregek: nagyapám kaszálta a füvet, nagymamám rendre friss virágot vitt a tete­jén található feszülethez és a Bodnár Tibor fotó: racskó tibor dombot körülölelő 14 stáció­hoz. A nyári vakációm alatt a dombtetőre jártunk a kiömlött Tiszát meglesni, a téli disznó­vágások idején pedig szánkóz­ni. Ma már tudom, átellenben azért éktelenkedett egy ha­talmas gödör (akácfás oldala tálcán kínálta a lehetőséget a járatépítésre, bújócskázásra, csigagyűjtésre, siklókergetés- re), mert az onnan kitermelt földből építették meg a temp­lom mögötti „magaslatot”. Ma már Rakamaz legszebb parkja áll a feltöltött gödör helyén - méltó szomszédja lett a Kálvária-dombnak és -templomnak, ahol mellesleg a szüleim összeházasodtak és engem is ott kereszteltek meg. 1 Beköltözött a szívembe Galambos Béla fotó: km-archIv Elvarázsolt a madár­fütty, a rovarzümmögés, a surranó gyíkok nesze. tarpa. Beregsuránynál a 41-es útról Esze Tamás szülőfaluja felé letérve tűnik szembe ez a Beregi-síkon párját ritkító, 154 méteres magaslat, a tar- pai Nagy-hegy. Évekig távolról méregettem e titokzatos ma­Legyen még igazi az a tó! nyírtelek-dózsaszőlő. A nagyapák sajnos kimaradtak az életemből. Az anyait nem ismerhettem, az apaival a kelleténél kevesebb időt töl­töttem, megfosztva ezzel ma­gamat és Papót is a pótolhatat­lan élményektől. Jó párszor voltam kint Dózsaszőlőben, a kis házuk a Tokaji út mellett állt. Átellenben egy - akkor még - igazi tó volt. Nem túl nagy, de nem is kicsi. Papó egyszer itt mutatta meg, mi­ként tanítják meg úszni a kis pumit.- így kell ezt - szólt és az öklömnyi szőrpamacsot be­dobta a tóba. Megijedni sem volt időm, az aprócska eb már kapálódzott is kifelé. A parton aztán megrázta magát - túl volt az első úszáson. Bánom már, hogy nem ke­restem több alkalmat, hiszen sokat tanulhattam volna tőle, mert bölcs, tanult em­ber hírében állt. Mindig rá gondolok, amikor arra járok, és remélem, lesz még igazi az a tó. Amit egyébként ak­kortájt Mánlaci-Balatonnak hívtak... két gyönyörű modell. Emléke­zetes út volt, hiszen két ilyen bombázó közelében lenni ek­kor még nagy izgalmat jelen­tett, amit csak tovább tetézett az ismeretlen feladat és hely­szín okozta bizonytalanság, mely a megérkezésig tartott. A katlanba érve azonban olyan nyugalom áradt a felém tor­nyosuló kőfalakból, ami egy csapásra kitörölt minden kín­zó érzést. Estére elkészültek a fotók, hazafelé felszabadul­tan beszélgettünk. A meste­rem azóta is meghatározó az életemben, a lányokkal életre szóló barátság köttetett, Tarpa pedig beköltözött a szívembe, így nem csoda, hogy minden alkalommal boldogan indulok el, ha arra szólít a kötelesség. A hegy szelleme Várospanoráma a Bujtossal Harminc éve lentről és fentről is megunhatat­lan látvány a Bujtosi-tó. NYÍREGYHÁZA. Több mint 30 évvel ezelőtt még csak épült Bednárlk Mónika az Örökösföld, az almásker­tek helyén négyemeletes társasházak nőttek ki a föld­ből, járda még nem sok volt, annál több a sáros, latyakos terület. FOTÓ: PUSZTAI SÁNDOR A Bujtos akkoriban inkább hasonlított egy lápos, mocsa­ras „dzsungelre”, mint tiszta vizű tórendszerre, ahol Bal- czó András úszni tanult. A kilencvenes évek végére a Bujtos megint szép lett, iga­zi városliget, ahol gyönyörű fák adnak hús árnyékot a pa­nelből érkező családoknak, ahol sirályok és vadkacsák bűvölik el a tóparton sétá­lókat, pecázókat, szerelme­sen andalgókat, a futásban megfáradtakat. A kilencedik emeletről látható csodaszép várospanoráma szemet gyö­nyörködtető, az első pillantás mindig a Bujtosi-tóé, megun­hatatlan látvány. Ladányi Tóth Lajos fotó: sipeki Péter Lösz, ami lösz alapon tímár. Parti arc lettem. Bár leplezetlenül hajdú-bihari gyökereim vannak, a törzse­met lassan két és fél évtizede Szabolcs-Szatmár-Beregben alakítja, formálja a sors. Sok kincset rejt a megye, dúskál­hattam a kínálatban. A színes palettán a pipacsos, Tímár melletti tájra esett a válasz­tásom. Festői környezetben tollászkodik rengeteg Riparia riparia, azaz partifecske, Eu­rópa legkisebb termetű fecs­kefaja. Lösz, ami lösz alapon, a támadás szikrányi jele nél­kül közelebb merészkedtem a szárnyasok fészkelőhelyéhez. Némi fészkelődés után a fotó elkészült, velem pedig mada­rat lehetett fogatni a villásfar- kúak tőszomszédságában. Mán László fotó: pusztai Sándor Nyugalom áradt a fe­lém tornyosuló kőfa­lakból. tarpa. Megboldogult legény koromban, még inasként éle­tem első divatfotózásának helyszínéül választotta mes­terem, Csutkái Csaba a tarpai Nagy-hegyet. Dél után nem sokkal ültünk kocsiba, elöl a „művészek”, hátunk mögött Racskó Tibor FOTÓ: HOVÁNYIPÉTER gaslatot, míg egyszer a lábánál kötöttem ki. Séta a 15 millió éve működő, ma romvulkánon. A múlt században még kőbá­nyaként is szolgáló „őskövü­leten” tett szanatóriumi gya­loglás közben a madárfütty, a rovarzümmögés, a surranó gyíkok nesze - mondhatom - elvarázsolt. Ám igazából csak később fogadott be a tarpai hegy, amikor Kelemen Béla barátom gerincen húzódó öko­birodalmában személyesen mutatkoztam be a közelben fészkelő gyurgyala­goknak, az évszá­zados tölgyekről berregve röpülő szarvasbogarak­nak, a mezei virá­gokon döngicsélő Boldogító igennel szavazok „Tirpákföldre” A szülőföld az örök szerelem poszméheknek, a kíváncsi őzeknek. Csak ezt követően kaptam engedélyt a hely szellemétől arra, hogy itt, fönn a hegyen, egy karosszék­be telepedve elámulhassak a Kárpátok havas csú­csait is lát­tató, fan­tasztikus Balsa , Tímár Gá Rakamaz panorá mán. tudtam, hogy ha a „helyes megfejtés” igen, akkor büsz­kén húzzam ki magam, vagy süllyedjek csendben a pad alá? Idővel volt szerencsém meg­ismerni a Bokortanyák Lakos­ságáért Egyesület tagjait, akik egytől egyig dolgos, becsüle­tes, tiszta szívű, tirpák gyöke­reikre máig büszke emberek. Lovaskocsin jártam be velük „Tirpákia” csodálatos tájait, megismerkedtem az életük­kel, küldetésükkel, de velük mulattam a hagyományőrző tirpák lagzin is. Azóta „hazajá­rok” hozzájuk, Mandabokor szívébe, én, a tirpák gyerek. az egykori szekerek nyomai szinte fonalként feltekerhetők voltak, az öreg fák, a kortalan emlékek őrzői. Nekem mindig ez a táj lesz a legszebb. A meg­művelt földek, az összekap­csoló fasorok, árkok tavasszal a legszebbek. Itt nincs gátja a tekintetnek, legfeljebb a kékbe burkolózó tokaji hegy. Félni sincs ok, hisz a sötétségben a közeli város derengő fényei mutatják az irányt, s vezetik a tapogatózó lábat. Ébresz­tőként a rigó hangja szól, az altatódalt a fülemüle énekli. Megállva az ősök tiszteletére állított keresztnél azért belém sajdul a fájdalom: mára sokan hiányoznak, elmentek, eltűn­tek a fehérre meszelt házak, a közeli sínen zakatoló - a min­dig pontos időt jelző - gőz­mozdony vontatta vonatok is. Tudom, az idő itt sem állt meg, de mi még itt vagyunk! nyíregyháza. - A vezetékne­vedből ítélve te tirpák vagy, ugye? - szegezte nekem a kér­dést egy nap a középiskolai tanárom. Hogy őszinte legyek, fogalmam sem volt, miről, kik­ről beszél, ahogyan azt sem Pallcz István fotó: racskó tibor A tisztaság, a rende­zettség beleivódott a tirpák emberekbe. NYÍRTELEK-DANKÓBOKOR. Az em­ber, ha elér egy bizonyos kort, szeret visszatekinteni. A sors hol így, hol úgy osztotta a ke­gyeit. Bejárva a világot (van sok hely, melyet csak képze­letben), de az örök szerelem, a szülőföld maradt. Szépek a hegyek, gyönyörű a tenger, ne­kem mégis a dankóbokori rét, a „Mócsán domb”, a „Lackó-ár- ka” mindig a szívet, a lelket visszahúzó biztonság. Ideköt az első lépés, az első szerelem, apám, anyám, s az ő szüleik taposta rögös utak, melyeken Dankó Mihály FOTÓ: RACSKÓ TIBOR

Next

/
Thumbnails
Contents