Kelet Magyarország, 2016. január (73. évfolyam, 1-25. szám)
2016-01-04 / 2. szám
2016. JANUÁR 4., HÉTFŐ KELET Jegyzet Bednárik Mónika A valóság...- Jaj, kedveském, biztos, hogy nekem ide kell bemennem? - kérdezte tétován a töpörödött nénike a tömbkórház gyermekcentruma előtt toporogva. A fehér ruhás dolgozó mosolyogva biztatta az asszonyt: legyen nyugodt, ott bent meglátogathatja az unokáját. - De ez nem is kórház - húzta össze szemöldökét a vidékről érkezett nagymama -, inkább olyan „monstrum”... - próbálta összefoglalni a látványt. Emlékeiben még téglából épült, málladozó falak éltek, ha arra gondolt, milyen is egy magyar egészségügyi intézmény. Végül összeszedte a bátorságát, bár kicsit megil- letődött, amikor nem talált kilincset az ajtón... Nincs hónap, vagy inkább hét, hogy a hírek ne szóljanak új, felépült, felújított kórházi épületekről, osztályokról. Modern technológia, korszerű műszerek, a XXI. század egészségügye Magyarországon - hallani szinte minden ünnepélyes ceremónián. Az öröm és eredmény elvitathatatlan, árnyékot csupán az vet rá, hogy a benne dolgozók helyzete a látható, de gyakran csak hallható törekvések ellenére sem passzol az új módihoz. Túlhajszolt orvosok, kiégett, rosszul fizetett, mégis elhivatott ápolónők, műtősök és egyéb munka- vállalók tartanak életben egy rendszert, ami úgy tűnik, sokszor betegebb, mint akiket gyógyítanak benne.- A legrosszabb rémálmom- morfondírozott egy alkalommal orvos ismerősöm -, hogy elfogyunk. Elmegyünk, elmenekülünk mi, akik műtünk, ápolunk, kezelünk, aztán a betegek bolyonghatnak majd tanácstalanul az épületekben. Abban, ami már a kor legmodernebbje, s abban is, aminek a láttán sírva gondolunk arra, hogy itt életeket mentenek. Két véglet, s ami közte van, az a valóság. A magyar valóság. monika.bednarik@kelet.hu Jegyzet Bodnár Tibor A tisztesség kedvéért Lízing Liza mintegy másfél millió sorstársához hasonlóan megkapta értesítőjét, és beállt az épületből az utcáig kígyózó sorba. Az már csak mellesleg jutott az eszébe, hogy ha már szolgáltatásról van szó, vajon miért nem olyankor kézbesítik ezeket a leveleket, amikor a dolgozó emberek nagy(obb) eséllyel otthon tartózkodnak, mert az izgalom és a lelkifurdalás eluralkodott rajta. Hiszen mégis olyan levél kerül a kezébe, amely arról határoz, hogy mennyi pénzhez jutott rajta keresztül tisztességtelenül a kölcsönadója. Lehet, miatta került bajba a cég (nem a Q-betűs, hanem a másik, amely sok-sok pórul járt család mellett most éppen egy futballcsapatot készül bedönteni), és az mégis miféle dolog. Igaz, négy év alatt a háromszorosát fizette vissza a felvett összegnek, így tett még sok százezer magyar, de ebből nem tudott megfelelően gazdálkodni a „szegény” hitelező. Hazasétálva remegő kézzel nyitotta fel a borítékot, hátha egy-két havi részletet visszakaphat. Aztán szembesült a valósággal: kétszer sem tudná teletankolni az autót a visszakapott pénzből. Már ha lenne még mit, mert a végtörlesztéshez kénytelen volt eladni. A tisztesség kedvéért. tibor.bodnar@kelet.hu Felnőttek és felnőttek Az ősz a kedvencem. Meglehet, azért, mert szeptemberben születtem, így gyermekkori reflex: a hűvös, esős évszak zordságát a színes papírba csomagolt ajándékok enyhítették. Ma már persze háttérbe szorult ez az érzés, inkább a gondolkodásra késztető, kissé melankolikus mivolta vonz, ahogy a nyári záporokkal ellentétben nem hisztizik, hanem őszintén, vigasztalanul „sír az ég”. Szeretem, hogy november elején apró üvegcsékbe zárjuk a lángokat, mintha meleg, faggyús fénybefőtteket készítenénk. Mindennek rézvörös illata van, tele a zsebünk lehullott gesztenyével, amit hiába viszünk haza abban a reményben, hogy kedves és fényes marad, néhány nap múlva száraz-fakón megreped, és kiszökik a héja alá szorult zöld élet. Barátságtalanabbak lesznek az emberek, panaszkodnak, hogy beázik a cipőjük, sáros a nadrágszáruk, szétfüjja a szél a frizurájukat. A markukban tartott, apró kezek pocsolyától pocsolyáig vonszolják őket, s miközben gumicsizmás lábukkal, kis ernyőjüket lóbálva ugrálnak a bitumen-tavakban, „felnőttként” nem értik, miért morgolódnak a felnőttek. Talán azért, mert nekik nem ősszel van a születésnapjuk. alexandra.csaki@kelet.hu Jegyzet \ Dankó Mihály ^ Boldogság, gyere haza! „Boldogság, gyere haza...!”- énekelte egykor nagy kedvencem, Cserháti Zsuzsa. Igen, az egyén boldogsága teszi ki az egészet. Mindig jó érzés nekünk, szabolcsiaknak arról olvasni, hogy miben léptünk, lépünk előre. Bár - lehet, hogy túl pesszimista vagyok - én mindig fontosnak tartom, hogy „mihez viszonyítva”. Mert egy adott helyzetben indulhatunk nagyon alacsonyról, amikor minden eredmény szépnek tűnik, csakhogy mégsem fogjuk sohasem utolérni azt, aki már régen előttünk járt. Nos, örüljünk vagy kételkedjünk? Hisz járva a várost, a környékbeli településeket néha a szomorúság, a letörtség, a reménytelenség érzése kerekedik felül rajtunk. Az ok ezernyi! Nem könnyű itt nekünk a végeken. A lehetőségek, a történelmünk, a velünk hozott életszemlélet felemelhet, de le is nyomhat. Különösen, ha az ország másik, például a Dunán onnan eső részét nézzük, a nyugatibb államokról már nem is beszélve. Igen, mihez viszonyítva... Azért arra büszkék lehetünk, mi szorgalmas „keletiek” mindig megtaláltuk a módját, hogy dolgozzunk. Tudom, sokan felszisszennek, hisz van egy réteg, akit a közmunka sem szoktat vissza a „dolgos kezek” világába. Ők ezt szokták meg, s valljuk be, egy kicsit el is kényeztette őket a rendszerváltó társadalmunk rózsaszín ködfelhője. Itt van még a város és a vidék kérdése. Nagybaj, hogy kevés a falun a munkalehetőség, nincs meg az az urbánus kényelem, mely szükséges a komfortérzéshez. Elhomályosultak a hagyományok, a gyökerek, a közösségek, a ragaszkodás, a családi összetartozás. Nincs az a kötődés a röghöz, a szülőföldhöz, a hazához, mint korábban. Esetleg, ha ide is húz a szív, a józan ész azt diktálja: odamenni, ahol lehet tervezni, jövőt építeni. Boldogság, mit is jelent? Azok az apró örömök, érzések, melyek lelkűnkben összegződnek, s nagysága attól is függ, mennyire vagyunk ennek tudatában, és mennyire adunk érte hálát. mihaly.danko@kelet.hu Jegyzet Galambos Béla Törődésből sosem elég Indulófélben jóanyámhoz, az olvasás örömének már csak egyre erősebb nagyítókkal és egyre rövidebb ideig (ki tudja még meddig?) hódolni képes idős asszonyhoz, darázscsípésként érint a századjára hallott, bugyuta reklám: „-Képzeld, azt mondták a szemészeten, hogy maku- ladegenerációm van.- Ugyan Lulukám nekem már X éve megállapították, az orvos tanácsára azóta is egyfolytában szedem az Y bogyókat.” Szedi és passz. Hogy aztán milyen eredménnyel? Lát-e még annyit a világból, amennyire szüksége van a jó közérzetéhez vagy sem, az már nem érdekes. Túl nagyot hazudni azért nem lehet büntetlenül még egy reklámban sem. Fő a vásárlói bizalom, s hogy általa fogyjon az a tabletta, és persze minden ami „gyógy”. Látom a mamán, nincs menekvés. Csák az a makula ne siessen jobban a teljes romlás felé, mint azok az évek, amelyeket kimért a sors erre a kilencven évesen is muzsikáló, eleven eszű kis öregasszonyra. Megannyi kor- és sorstársával együtt alkotják a szépkorúak népes társaságát. Azokét, akik békés, nyugodt, szeretetteljes időskorra vágytak, s akikben most e felbolydult világtól elhatalmasodik a félelem utódaik jövője miatt. Effajta aggodalmakat próbáltam oszlatni magam is a minap az özönlő hírek közt elbizonytalanodó anyám fejében. Fogalmam sem volt, hogy az Idősek világnapja volt. Persze nem is érdekel, hisz törődésből, szeretetből nem elég egy ma- kulányi, abból nekik egész évre egy nagy zsákkal sem lenne sok. bela.galambos@kelet.hu Jegyzet Györke László Másodrendű állampolgár Az eszmélés pillanatában sok mindent nem értettem. Nem értettem például, hogy miért kell a tanító nénit Anna Sztyepanovnának szólítani az iskolában. Hisz Annuska néni ugyanolyan magyar volt, mint én, vagy az egész falu. Amikor már én magam tanítottam, az egyik idős kolléga felrótta, hogy miért szólítta- tom magam Laci bácsinak, hisz „hivatalosan” én Vaszilij Sztyepanovics vagyok. Gábor bácsi (azaz Gavrilo Joszipovics) valószínűleg azért nem merte magyarul szólíttatni magát egy színmagyar kárpátaljai falu magyar tannyelvű iskolájában, mert a pályáját még a kemény ötvenes években kezdte. Akkor, amikor minden kisebbségi értelmiségire jutott egy kágébés ügynök, akik megtehették, hogy a renitens „magyarkodókat” kirakatják állásukból. Hányszor, de hányszor vágták a fejünkhöz: „Ukrán (orosz) kenyeret eszel, beszélj ukránul (oroszul)”. Persze, ennek az állításnak számos pontja hibás, de ez a többségi nemzet fiait általában nem érdekelte. Tisztelet a kivételnek, mert azért az együttélés, az egymásra utaltság elviselhetőbbé tette a hétköznapokat. De azért mindig akadt valaki, aki éreztette: ti itt csak megtűrtek vagytok. Mit nem adtunk volna még a rendszerváltás előtt, ha úgy járhattunk volna át az országhatáron, mint manapság. Ám az útlevél - mint annyi más - privilégium volt. Lehetett adni, de minden indok nélkül meg is lehetett tagadni. S úgy néztünk a Nagy Birodalomból Magyarországra, mint az ígéretek földjére, ahová talán sosem jutunk el... laszlo.gyorke@kelet.hu Nézőpont Nyéki Zsolt A gyereket nem, a gyereket soha... Fájt, hasított a hang, amelyen felberregett a csengő. Az ápolónő összerezzent - de nem azért, mert az éjszakai órákban az egész napi munkától már mindenre érzékenyen reagált fáradt teste. A lelkét rázta meg ez a csengő, amely ritkán szólalt meg, de amikor mégis, akkor tudta: sietni kell. Az éj leple alatt a kórház kerítésénél egy csecsemőt tett valaki a babamentő inkubátorba. Valaki lemondott a gyermekéről, s egy gombnyomással eldobott egy csodát. A kopott plédbe csavart csöppséget magához ölelve igyekezett vissza, a biztonságba, közben sajgott a lelke: látjuk-e a csodát, mely az első felsírással érint meg, hogy aztán e földi lét végéig ajándékozzon meg minket? Minden nap mással: az első mosolyS bár voltak, s lesznek vasárnapi apukák (anyukák is), nem szabad elfeledkezni róla: a szülő minden nap vizsgázik. lyal, amely senki másra nem ragyoghat úgy, mint az édesanyára; a „manónyelv” szócsírácskáival, majd az első, tisztán kiejtett „anya, apa” szavakkal; azzal, ahogy a kapaszkodó ölelés lassan felfedező kúszásba vált, és mire eszmélhetnénk, az óvatosan tipegő csöppség, a szemünk fénye már a maga útján lépdel. A legjobb játszópajtásunk lesz, mellette fiatalodunk, ahogy együtt tanulunk és fedezünk fel újra érzéseket, élményeket; és e kötelék akkor sem szakad el, ha a dolgok rendje szerint egyszer el kell engedni a kezét. Fordulhat nagyot a sors, kitérhet útjából a világ kereke, elhagyhatunk házat és hazát, elvet és társat, de a gyereket nem, a gyereket soha... A tiszta bizonyítványt ők állítják ki rólunk, felnőttekről, s bár voltak, s lesznek vasárnapi apukák (anyukák is), nem szabad elfeledkezni róla: a szülő minden nap vizsgázik. Az osztályzata pedig akkor lesz jó, ha már az idősebb testvér is azt üzeni a kistesónak: „Ha valaha is szükséged lesz valamire, mi itt leszünk; de soha nem lesz szükséged semmire, hiszen mi itt vagyunk neked!” Igen, valahogy így kellene óvni, szeretni minden gyermeket, de tanítani is szépre, jóra, kitartásra, szorgalomra. Hisz fülünkben cseng a zseniális zeneszerző dalba öntött vallomása: „Amíg Te játszottál a téren, én billentyűket gyúrtam egy zongorán...” Sok mindent megadhatunk szülői szeretetből, de az igazi sikerért minden generációnak magának kell meghoznia az áldozatait. Örök szülői dilemma és felelősség ez, és nincs recept, nincs az a könyvtárnyi szakirodalom, amely megadná az egyetlen üdvözítő választ. Minden gyerek más talentum és lélek; amire egyformán szükségük van, az a feltétlen szeretet, ölelés, bátorítás - és nem csak május utolsó vasárnapján. zsolt.nyeki@kelet.hu olyan egészséges volt, mint a makk! Igaz, hajnalhasadáskor már javában kapált, hetven fölött is. Isten bocsássa meg nekem, én is feltolom a nokedlit pörkölttel két pofára, ha úgy szottyan kedvem, akár éjjel is. Méghozzá tiszta lelkiismerettel. Nem fordulok orvoshoz, a recept ugyanis evidens. Néha meg kell emelni a hátsót, akkor nem szükséges elölről hallgatni, mit ne tegyél - egyél. Nokedli pörkölttel Ezt nehogy meg merd enni, arra rá ne nézz, azt sürgősen felejtsd el, amazt pedig örökre verd ki a fejedből! Mármint hajót akarsz magadnak. Az egészséges táplálkozás gurui megmondják neked a frankót. Ellenkező esetben hájpacni leszel - nem a nevetéstől, a kilóktól fogsz gurulni. Ehhez képest megboldogult nagyapám olyan vidáman harapta a kolbászt, míg a szalonnás katonáitól ma is összefut a nyál a számban. Vizet (se simát, se buborékost - azt még hírből sem ismerte...) talán életében nem ivott. Bezzeg reggel, délben, no meg este leküldött egy-egy stampedli jófajta pálinkát. A kocsmába . is beugrott, a gangra kiülve pedig békésen fújta a füstöt. Láss csodát világ, mégis tibor.koncz@kelet.hu '«.iMMT « AFacebookon is Lapunk cikkeit és fotóit a Kelet Facebook-oldalán is megtalálják. Olvassák, lájkolják!
