Kelet-Magyarország, 2015. február (72. évfolyam, 27-50. szám)
2015-02-21 / 44. szám
2015. FEBRUÁR 21., SZOMBAT Interjú Fülöp Márta pszichológussal, a Magyar Tudományos Akadémia főmunkatársával A kudarctól senki sem védhető meg, és az egyetlen kivezető út a talpra állás A szakember megállapításai szerint legtöbbünknek nehézséget okoz a siker, de a kudarc kezelése is. MISKOLC. A magyar iskolai kultúrában, ha valaki kitűnő, de nagyon sokat tanult ezért, az lebecsülendő dolog. Tehát a magas teljesítmény, ha a mögött nem azt feltételezzük, hogy pikk-pakk csinálta, mert ő úgy született, hogy okos, hanem azt kemény munkával érte el, akkor azt le kell nézni - állapította meg interjúnkban Fülöp Márta pszichológus, az ELTE Pszichológiai Intézetének professzora. Egyfajta társadalmi szemléletről is árulkodik az, hogy nálunk az kap nagyobb megbecsülést, aki azt mondja: „nem is tanultam rá, mégis ötöst kaptam”. Pedig nagyon kevés olyan ember van, aki nem is tanul, és mégis ötöst kap. Jobban becsüljük a képességet mint a megtett erőfeszítést, a munkát. A szakemberrel laptársunk, az Észak-Magyarország munkatársa beszélgetett. A magyar oktatás európai szinten és világviszonylatban sem túl sikeres. Ön szerint mi lehet ennek az oka? fülöp Márta: Mivel én pszichológus vagyok, lehetséges pszichológiai okokról tudok beszélni. Az egyik ilyen lehet, hogy sem a kiemelkedő teljesítményt, sem az átlagtól elmaradó teljesítményt nem tudja sem a pedagógus, sem a szülő, sem a társadalom jól kezelni. Érdekes például, hogy hogyan reagálnak a győzelemre, a sikerre a pedagógusok és a szülők. Természetesen van olyan, amikor elismeréssel és megerősítéssel, de nagyon gyakran a gyerek visszafogásával. Azt mondják, „nem kell ezt különösebben mutatni a környezetnek, erre nem kell szabadon büszkének lenni, mert a társas környezet nem feltétlenül jutalmazza a sikert.” Ha a tényleges teljesítményen alapuló sikerre a társas környezet nem elismeréssel, hanem irigységgel, vagy a győztes elleni indulatokkal reagál, akkor a kiemelkedő teljesítményt nyújtó diák nem futhat szabadon. Ugyanakkor sok szülő, sőt pedagógus is a kudarccal sem tud mit kezdeni, mert fél tőle és megijed. A magyar társadalomban az az elfogadott, hogy óvjuk meg a gyereket a kudarctól, mert attól le fog állni. Olyan szemlélet szinte nem is létezik, hogy a kudarctól nem csak leállni lehet. A legtöbben azt vallják, hogy a kudarccal nem lehet mit kezdeni, legfeljebb vigasztalni lehet azt, akit kudarc ért, mert „szegény szomorú, szegény elvesztette az önértékelését”. Azt azonban kevesen vallják, Szaktekintély Fülöp Mártaa Magyar Tudományos Akadémia Természettudományi Kutatóközpontjának főmunkatársa; pszichológusként, szociálpszichológusként, klinikai pszichológusként, pszichoterapeutaként egyaránt tevékenykedik. Iskolateremtő pszichológus a versengés pszichológiája témakörben. hogy kudarc igenis van, fiaskó mindenkit ér, senkit nem lehet tőle megvédeni, és abból talpra kell állni, mert az az egyetlen konstruktív, kivezető út. Előfordulhat, hogy legközelebb is kudarcot fog vallani a gyerek, de lehet, hogy az eredménye már jobb lesz mint korábban, és megerősítést nyer benne, hogy önmagához képest tovább tudott lépni. Tehát én azt látom, hogy a pedagógusok gyakran nem professzionálisan reagálnak a kudarcra, hanem úgy, mint a mindennapi emberek, félnek a kudarctól, mint bárki más, és nem is tudják igazán átadni sem a siker, sem a kudarc kezelésének módját. És hát a szülők mitől tudnák ezt jobban, mint a pedagógusok? Mi lehet annak az oka, hogy nem alakult ki bennünk a siker és a kudarc helyes kezelésének módja? FÜLÖP MÁRTA: Hát, ez nagyon komoly kérdés, és nyilván lehetne a történelmi-társadalmi aspektusait vizsgálni. Én ott látom a problémát, hogy a magyar pedagógiai kultúrában, hasonlóan más európai országokhoz és az USA-hoz is, a teljesítményt elsősorban a képességekkel kötjük össze, sokkal inkább, mint az erőfeszítéssel, kemény munkával és szorgalommal, mint ahogyan azt a nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő eredményeket elérő kelet-ázsiai iskolarendszerekben teszik. Pedig a képességeket kevésbé tudjuk befolyásolni. Ami fölött kontroliunk van, az a munka, tehát hogy mennyi munkát fektettünk be a jó eredmény elérésébe. Mondok egy példát. Ha én azt gondolom, hogy „hülye” vagyok matematikából - ahogyan azt sok diák megfogalmazza -, mert ilyennek születtem, akkor logikusan nem teszek különösebb erőfeszítéseket ezen a téren, mert azt gondolom, hogy ezen úgysem tudok változtatni. Egyébként az amerikai pedagógiai pszichológia most nagyon erősen erre megy rá: ki kell alakítani a pedagógusban és a diákban is azt a szemlélet- módot, hogy a képességek nem'adottak és fixek, hanem befolyásolhatók, fejleszthetők és változtathatók. Azaz legyen becsülete az erőfeszítésnek! A magyar iskolai kultúrában, ha valaki kitűnő, de nagyon sokat tanult ezért, az lebecsülendő dolog. Tehát a magas teljesítmény, ha a mögött nem azt feltételezzük, hogy pikk-pakk csinálta, Fontos, hogy a média a tisztességes és érdemeken alapuló teljesítmény megbecsülését tükrözze. HEGYI ERIKA erika.hegyi@eszak.hu FÜLÖP MÁRTA mert ő úgy született, hogy okos, hanem azt kemény munkával érte el, akkor azt le kell nézni. Nálunk az kap nagyobb megbecsülést, aki azt mondja, „nem is tanultam rá, mégis ötöst kaptam”. Pedig nagyon kevés olyan ember van, aki nem is tanul, és mégis ötöst kap. De ha nálunk mégis csak azok kapnak elismerést, akik kevés ráfordítással sikeresek, akkor ebből nem lehet kihozni egy társadalomban a teljesítményemelkedést, vagy a képességek teljes kibontakoztatását. Ezeket a fontos tudnivalókat nem tanítják a pedagógusképző intézményekben? fülöp MÁRTA: Szerintem ezekre a problémákra nagyon kevéssé világít rá a magyar pedagógusképzés. Talán nincsenek benne a tankönyvekben. Akik engem itt hallgattak, nyilván a felsőoktatásban, pedagógusképző intézményekben és iskolákban dolgozó gyakorló pedagógusok. Talán őket kellene megkérdezni, hogy mennyit tanulnak és tanítanak ezekről a kérdésekről, és főleg arról, hogy miként alakítsanak ki megfelelő szemléletmódot. Azt persze nem tudom, hogy kérdéseire ezek-e „A” válaszok, vagy hogy ezek-e a kizárólagos válaszok. Nyilván, ha egy másik előadót kérdez, mindenki a saját szakterületéről tud ehhez hozzátenni. Sokféle út vezet egy kérdés megválaszolásához. Én azt látom, hogy a „képesség kontra erőfeszítés” felfogás problémája, a kiemelkedő teljesítménnyel kapcsolatos ambivalencia, az elmaradó teljesítménnyel kapcsolatos passzív beletörődés, valamint a küzdeni nem tudás és feladás, ez mind hozzájárul ahhoz, hogy ne tudja mindenki a maximális teljesítményt hozni. Akik Nyugat-Európában élnek, azt mondják, ott azt mérik az iskolákban, hogy mit tud a gyerek, és ezt erősítik benne, nálunk pedig pont fordítva, azt mérik, mit nem tud. fülöp MÁRTA: Amikor azt mérjük, hogy mit tud, az kihívást jelent a gyerekek számára. Amikor viszont azt mérjük, hogy mit nem tud, az neki fenyegetés. És ez bizony más teljesítményt eredményez. Mert ennek világos, lekövethető különbségei vannak az agyi, idegélettani folyamatokban. Tehát egészen más agyi struktúrák működnek a fenyegető kontextusban mint a kihívás-kontextusban, és bizonyítottan más lesz az intellektuális teljesítmény. Ha ezt tudjuk és bizonyított, nálunk miért nincs lépés a „kihívás” irányába? fülöp MÁRTA: Azért, mert ennek a kognitív tudásnak szocializációval kellene társulnia: szülői neveléssel, iskolai neveléssel, tehát a mindennapi élet gyakorlatával. Például az is meghatározó, hogy mi jelenik meg a médiában. Ha egy híres színész az interjújában arról mesél, hogy annak idején az iskolában így vagy úgy csalt, és ez egy jópofa, összekacsintó dolog, ha egy üdülési csomagot úgy akar eladni nekem valaki, hogy miközben hibázik a számolásban, azt azzal magyarázza, annyit csalt korábbi vendéglátós múltjában, hogy már nem is tud rendesen számolni, és minderről úgy gondolja, hogy ez jópofa és ezzel teremti meg számomra az eladandó áruja és a saját hitelét, az nem erősíti az erőfeszítéssel elért teljesítmény becsületét. A magyar társadalomban talán a mértékén túl is inkább az a nézet, hogy a kiemelkedő teljesítmény általában nem tisztességes módon jön létre. Amennyiben így gondolkodunk a kiemelkedő teljesítményről, akkor megvonjuk attól is a moralitást, aki tényleg becsületesen érte el az eredményt. Amikor viszont az immoralitásba nem megadóan vagy cinikusan beletörődünk, hanem üldözzük - ami adekvátabb válasz, mint az előző kettő -, akkor az energiánk erre megy el. Ha egy társadalomban az a nézet, hogy az emberek tisztességtelen módon érik el azt, amit elérnek, akkor egy üldöző-üldözött szisztéma alakul ki, amelyben az emberek nem a saját önfejlődésükre fordítják a figyelmet, mert annak nincs is sok értelme. Ha egy társadalomban gyakori az, hogy nem a tényleges erőfeszítésen alapul a teljesítmény, akkor az aláássa az erőfeszítésnek, a kemény munkának, az önfejlődésnek a szerepét. Amelyek amúgy a tényleges fejlődéshez vezethetnének. Mert ha én valakivel szemben csalok, nem leszek jobb, legfeljebb sikeresebb. És amikor engem valaki kívülről, tisztességesen megmér, egyértelműen bebizonyosodik, hogy én nem fejlődtem. Fzek szerint az egész társadalomnak kellene megváltoznia? A magyar oktatás jobbá tételéhez nem elég oktatáspolitikai döntéseket hozni? FÜLÖP MÁRTA: Nyilvánvalóan nagyon fontos, hogy a pedagógusképzésben ezek a szemléletek benne legyenek, mert hatékonyabbá tehetik az oktatást. Fontos, hogy a média a tisztességes és érdemeken alapuló teljesítmény megbecsülését tükrözze. Mindenkinek a saját területén van felelőssége ezzel kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy az oktatáspolitika, ha nincs hozzá kultúra, ha a társadalom személetmódja nem változik meg, nem tud igazán hatékony lenni. Hogy „a vesztésből állj talpra!”, azt az oktatáspolitika nem tudja programba adva megteremteni. A magyar oktatás meglehetősen szelektív. A különböző szociális háttérből érkező gyerekeket külön oktatják. Jó ez így? fülöp MÁRTA: Ez teljesen attól függ, hogy mi történik ezekben az iskolákban. Én nem vagyok a szelektív iskola- rendszer ellen, mert azt gondolom, hogy az összehasonlításnak a saját szinten van inspirativ értéke. Hogyha én egy sokkal gyengébbel vagy egy sokkal jobbal hasonlítom össze magam, akkor az nem motiváló erő számomra. A pszichológia azt mondja, hogy az optimális különbség a fejlődés optimális zónája. Tehát, ha valaki nálam jobb, de nem sokkal jobb. Éppen ezért nem gondolom, hogy jót tesz egy hátrányos helyzetű vagy gyengébb képességű gyereknek, ha olyan diákokkal van „összekeverve”, akik viszont kiemelkedő képességűek. És nem tesz jót a kiemelkedőnek sem, ha állandóan arra kell várnia, hogy valaki, aki nála sokkal gyengébb, utána kullogjon. Azt gondolom, ilyen szempontból mindenkinek járna, hogy az összehasonlítást a saját szintjén tegye meg, de az inspirativ legyen, abból fejlődni tudjon. Tehát önmagában nem tartom rossznak a szelektív oktatást, de azt, hogy ennek milyen üzenete van, az lényeges. Az-e az üzenete, hogy „öregem, te ott maradtál a hátrányos helyzetű iskolában, hát sajnos, akkor te lemaradtál, ezzel már nincs is mit csinálni. Te be vagy téve a kukába.” Vagy az az üzenete, hogy „te nem vagy olyan jó, mint ők, de mindent megtehetsz azért, hogy a lehető legtöbbet kihozzuk. És az a dolgunk, hogy ezt megtegyük.- Erre van mód, van erő és képesség benned, hogy te a lehető legtöbbet hozhasd ki magadból.” A szakember szerint a magyar iskolai kultúrában, ha valaki kitűnő, de nagyon sokat tanult ezért, az lebecsülendő FOTÓ: KOZMA ISTVÁN KELET imgvarorszAg
