Kelet Magyarország, 2013. október (70. évfolyam, 229-254. szám)

2013-10-31 / 254. szám

AULA 7 2013 /ŐSZ Városuktól kaptak elismerést Díszpolgárnak lenni felelősség, a múltamra és a jövőmre nézve is Nyíregyháza Megyei Jogú Város 2013. augusztus 20-i díszünnepségén Nyíregyháza Város Díszpolgára címmel tüntették ki dr. Szabó Géza törté­nészt, a Nyíregyházi Fó'iskola nyugdíjas oktatóját, főtitkárát. Hol helyezné el ezt az elismerést életpá­lyáján? Nem könnyű kérdés ez. Természetesen örülök neki, hisz ez a kitüntetés az eddigi, a városért, a főiskoláért végzett tevékenységeim elismerése, de ilyenkor az ember megáll egy pillanatra és végiggondol­ja, hogy valójában az, amit eddig tett a városért, az mit is jelent annak a közösségnek, és mit jelent a számára. Ezt a címet birtokolni felelősség is, a múltamra és a jö­vőmre nézve is. Amíg az emberben van energia, addig ennek a címnek utólag is illik megfelelni. A városért, a közösségért való tevékenységemet mindig is fontosnak tartottam. Az utóbbi időben nyugdíjasként több időm és lehetőségem volt, hogy a város kulturális és tudomá­nyos életében részt vegyek, részben a megyei Honis­mereti Egyesület elnökeként, de azt is fontosnak tartom, hogy a Kárpátaljai Magyar Főiskoláért Alapítványnak a mai napig elnöke vagyok, így abban is aktív szerepet vállalhatok, hogy a magyar állam és a hazai társadalom ezt az intézményt, s rajta keresztül a kárpátaljai magyar közösséget minél több forrásból támogassa. Pályáján meghatározó szerepe volt a Nyíregyházi Főiskolának, illetve elődintézményeinek. Tanárként, főiskolai főtitkárként, a Hungarológiai Intézet vezető­jeként is dolgozott itt, de Ön egyike volt a Bessenyei György Tanárképző Főiskola első hallgatóinak is... [gy van. Akkor meghatározó élmény volt ebbe az intéz­ménybe kerülni. Mivel „egyéb származásúnak' minő­sítettek, nem vettek fel az egyetemre, ahogy mondták „helyhiány miatt" utasítottak el, büszke voltam rá, hogy maximális pontszámmal kerültem be ide, és itt úgy éreztem, hamar befogadnak. Rövid időn belül az újság főszerkesztője, a filmklub elnöke voltam, tanulmányi eredményemmel népköztársasági ösztöndíjas lettem, a főiskola indulása tehát számomra az intézmény siker- története mellett kétszeresen is sikert jelentett. A végzés után én is úgy éreztem, falun lehet megtanulni a szak­mát, annak ellenére, hogy a kezemben volt egy meghí­vó levél, mellyel a tanári fizetésem tíz-tizenötszörösét kaptam volna meg, a Szabad Európa Rádiónál... Akkor ez nem lehetett egyszerű, a politika gondolom nem támogatta... Egyáltalán nem. Ez úgy történt, hogy az egyik barátom kijuttatott 3-3 írásunkat és felajánlották, hogy menjünk ki. Persze erről akkoriban „nem illett" beszélni. E mel­lett volt egy publikusabb lehetőségem is, mehettem volna öt évre a Helsinki Egyetemre tanulni, de marad­tam, vonzott a munka sűrűje, a falu, holott városi ál­lások közt is válogathattam volna. Általános iskolában tanítottam, igazgató-helyettes voltam, mellette a kör­zeti művelődési központ igazgatója, volt egy irodalmi színpadom, amivel járási, megyei versenyeket nyer­tünk. Aztán a járási-, majd a megyei művelődésügyi osztályra kerültem, ahol az intézmények felügyelete tartozott hozzám, közben elvégeztem az egyetemet, a színházrendezői akadémiát. 1970-et írtunk. Ekkor hívott meg Hársfalvi tanár úr a Történelemtudományi Tanszékre óraadónak, és 1971 januártól már kineve­zett oktató voltam. Hallgatói emlékkel, iskolai munkatapasztalattal tért vissza, új kihívás volt? Igen, úgy jöttem vissza, hogy még bennem voltak a fő­iskola hősi időszakának élményei, meg az ezzel járó illúziók is, az a kép, amely hallgatóként élt bennem, jóllehet láttam, hogy a főiskola már ennyi idő alatt is sokat változott. Nagy kihívás volt, sok sikerrel, sok ta­nulással, publikációim tanulságaival, mindenféle újabb tapasztalatokkal. Aztán 1983-ban főigazgatói hivatalve­zető, 1987-ben főiskolai főtitkár lettem. E munkakörben sem szakadtam el teljesen az oktatástól, a tudománytól. Végig tanítottam, publikáltam, több mint száz írásom jelent meg, főként a dualizmus kor társadalom-, gazda­ság-, identitás- és mentalitástörténetből és négy város történetéből. Főtitkárként alapvető feladatomnak azt tekintettem, hogy az oktatási és nem oktatási egységek koordinálásában kell segíteni a vezetést. Úgy érzem, a kollégák a kollégát látták bennem és nem hivatalnokot, ami külön öröm volt számomra. Olyan embernek tar­tottam magam, aki csapatjátékos, aki előre tudja moz­dítani a munkát. Bár többször adódott lehetőség, hogy elmehettem volna máshova tanítani, vagy vezetői be­osztásokba, én itt voltam otthon. Tanár úr egyike volt a beregszászi képzésünk elindító­inak, mint a képzés vezetője. Ez a képzés 1994-ben kezdődött, speciális tantervvel, képzési szerkezettel. Eleve úgy indítottuk, hogy kinőjön belőle az önálló kárpátaljai főiskola. A mai II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola. Kitaposatlan, gö­röngyös úton jutottunk el a megvalósulásáig. Kárpátalja magyarsága nagyon büszke a főiskolájára. Manapság is többször napirenden van a tanárképzés változása, e folyamatban a Nyíregyházi Főiskola sze­repe. Más tanárokat kell képezni a ma iskoláiba, mint évtizedekkel ezelőtt? Minden történelmi időszakban más a tanárok, általában a pedagógusok feladata, mások a társadalmi kihívások, egyúttal az ember a saját pályáján előrehaladva is más­képp látja a saját aktuális helyét, lehetőségeit, korlátáit, sőt a saját pályájának visszamenőleges értékelése is folyamatosan árnyaiódik. Érdekes vizsgálódás lenne az embernek a saját pályáját is periodizálni ebből a szem­pontból. Ha az ember pedagógusnak született, ahogy a szüleim mondták, az helyet követel az egyéniségében, meghatározza a habitusát. Több oka van annak, hogy a mi pályakezdésünkkor miért volt könnyebb pedagó­gusnak lenni. Mi tele voltunk lelkesedéssel, energiával, csapatban gondolkoztunk, tantestületben gondolkod­tunk, érdekelt bennünket a másik, hajnalig vitáztunk, értelmiséginek készültünk, szellemi munkával foglalko­zó emberek szerettünk volna lenni. Amikor a főiskolára visszakerültem, már a katedra másik oldaláról nézve, változott körülmények között, már egy étized múlva érződött, hogy a hallgatók egy része nem akar tanár lenni, csökken a hivatástudat. Nem kellemes felismerés az ilyen, de az is igaz, hogy ez a nemzedék egyúttal realistább is, mint mi voltunk. Igen, a ma iskolájába más tanárokat kell képezni, mint évtizedekkel ezelőtt. Mi a tanárképzés feladata? Kiválasztani a legjobb ta­nárokat vagy megtanítani a hallgatókat, hogy érzéke­nyebbek legyenek a társadalmi változásokra? Számomra ebben a kérdésben az a kiinduló pont, hogy tudomásul kell venni, hogy a modern társadalom össz­hatásrendszerében az iskola hatása fokozatosan csök­ken. Ezt lehet lassítani okos reformokkal, bőkezűbb fi­nanszírozással, gyakorlatorientáltabb képzéssel, kiváló tanárokkal és sokminden egyébbel. Nem kedvez persze az iskola hatékonyságának a globalizáció kultúrszenny áradata, de a globalizáció hatalmas előnyeit is ki kel­lene használni. És nem segít az sem, hogy a politikai ciklusok a rövidtávú érdekek mentén szervezik a tár­sadalmat. És nem segít a sok-sok átgondolatlan reform ittmaradt gondolati, ideológiai hordaléka. Ilyen terjede­lemben természetesen csak közhelyek sorolhatók fel: átfogó nagy átalakulás kell, amelynek azért látszanák az első jelei, ehhez meg kell szerezni a társadalmi bizal­mat, mert az oktatás és benne a tanárképzés is hosszú távú feladat. A tanárképzést pedig alkalmassá kell tenni annak a paradoxonnak a feloldására, hogy a változások között állandó értékrendet (akár értékrendeket) követve rugalmasan fogalmazhassák meg és valósíthassák meg a saját feladatukat, ahol rangja van a hivatástudatnak, felvételi vizsgán pályaalkalmasságot is vizsgálva kivá­laszthatók a legalkalmasabb tanárjelöltek, akikben to­vábbfejleszthető az érzékenység a társadalmi, oktatás- politikai változásokra. Az iskolának, pedig meg kellene adni azt az autonómiát és azokat az eszközöket, amikre a hatékony munkához szükség van. Hogyan látja Nyíregyháza és a főiskola közös szere­pét? Lassan 50 éve látom a főiskola és Nyíregyháza egymás­ra hatását. Sokféle volt ez a kapcsolat az idők során, politika-függő, érdekazonosságok, és vetélkedések, személyi ambíciók által befolyásolt. Az írott források e kapcsolattörténetnek is csak a töredékét tükrözik. Érde­kes kutatási téma lenne egy fiatal kutató számára. Most mindkét fél keresi a helyét a saját szűkebb és tágabb világában és az egymáshoz való viszonyában. A kap­csolat alapja a kölcsönös előnykeresés lehet. És csakis a hosszú távú érdekek mentén. Nyíregyházának a vá­rosok átláthatatlan gazdasági és regionális versenyében egy konszolidált főiskola a szellemi központ jellegével felmérhetetlen versenyelőny. A Főiskolának az orszá­gos intézményi struktúra még sok meglepetést tartogató átalakulása időszakában a várostól érkező sokoldalú és feltétlen támogatás majdnem létkérdés. Mindkét félnek nagy a tét. Beszéljünk végül az Ön jövőbeni terveiről! Milyen cél­kitűzések foglalkoztatják? Öt-hat olyan témám van, amiben évek óta gyűlnek a cédulák, a források; ezekből hármat-négyet illene meg­írnom. Közülük néhány előadássá érett, illetve tovább érik. Vannak olyan témáim, amelyeket hallva úgy tűnik, hogy kilépek a saját szakmám keretei közül, de mégis kapcsolódik hozzá, például a Tisztességtelen haszon a történelemben című kutatásom, amely a gazdaság és er­kölcs képlékeny viszonyával foglalkozik és eléggé inter­diszciplináris, vannak benne például közgazdaságtani és vallástörténeti aspektusok is. Ebből a tanulmányból egy könyv születik majd? Vagy nagyobb tanulmány vagy könyv. Az előadáso­kon úgy látom, ez a téma nagyon érdekli a hallgató­kat. Többeket pedig az még jobban foglalkoztat, hogy a tisztességtelen haszonszerzés fogalma, erkölcsi és jogi megítélése, a különböző kultúrákban, napjainkban mit jelent, és milyen új megjelenési formái jellemzőek. Nyíregyháza történetéből írtam többek között a 19-20. század fordulóján jelen lévő markáns, aktív helyi sza­badkőművességről, a polgári radikális pártról, Popini Albertnek, a Bessenyei kör elnökének munkásságáról, publikáltam a 20. század végi Nyíregyháza regionális­kulturális szerepéről. Ezekből a témákból is kínálkozik néhánynak a tovább kutatása. Három város dualizmus kori történetét írtam meg tanulmányokban. Ezek közül egy talán könyvvé bővül. Már nyugdíjas voltam, amikor Rektor Úr felkért, hogy szervezzem meg a Főiskola szakkollégiumát. És ha va­lakit a régi munkahelye azóta is rendszeresen megtisz­tel, szakmai feladatokat ad, talán nem illúzió azt mon­dani, hogy négy évtizedig tényleg a második otthonom volt. Sokfajta közösségi munkát végzek most is, egye­sületekben, alapítványokban, egyházi gyülekezetben tevékenykedem, például tagja vagyok Szent György Lovagrendnek is, tudományos konferenciákon szerepe­lek, előadásokat, ünnepi beszédeket tartok, kiállításokat nyitok meg, legnagyobb gondom, talán, hogy beosszam az időmet: a jövőben több időt szeretnék kutatásra for­dítani, bevetni magam napokra, hetekre a levéltárba, könyvtárba; a család számomra mindig biztonságot, szi­lárd hátteret jelentett. Remélem, a másfél éves unokám nemsokára el is mondja, nem csak érezteti, hogy rá is több időt szánjak. (Béres Tamás) A nagyvilágban is elismert nyíregyházi kutató Neve ismerősen cseng a nemzetközi tudományos színté­ren, írásai megvan­nak a leghíresebb egyetemek könyv­táraiban, nagy- monográfiáját egy amerikai folyóirat „kultúrdiplomácia bibliájának" nevezte. Sikeres kutatómunkája "mellett iskolate­remtő tevékenysé­ge is hozzájárul, hogy eredményeit a világ tudományos élete ismeri és elismeri. Néhány hete az a város is elismerte munkásságát, amely közel negyven éve folyamatosan színhelye kutatásainak és oktató munkájának. Prof. dr. N. Szabó József Inczédy György Életmű-díjat kapott Nyíregyháza Megyei Jogú Város Közgyűlésétől. Ez az elismerés azt mutatja, hogy egy vidéki városban élve is megvalósítható példaértékű kutatói pálya. Ne­héz volt elindulni ezen a pályán? Nem volt könnyű kapcsolatok nélkül elindulni. Az első nemzetközi szereplésemkor azt sem tudták, honnan ér­kezem, de kis idő elteltével a publikációk révén hamar ismertté vált a nevem. Segítségre sem számíthattam az első cikkeim megírása idején, ám hamar „dolgozni kez­dett a nevem". Az évek alatt hetven folyóiratban két­százhúsz cikkem jelent meg úgy, hogy a szerkesztők kilencven százalékával azelőtt semmilyen viszonyban nem voltam. Az egyetemi tanári kinevezésem teljes támogatottságot kapott, s a „nemzetközi kapcsolatok" szakot is innen, vidékről alapítottam meg, aminek sike­rében azelőtt sokan kételkedek. Mind a négy beadott OTKA pályázatom sikeres elbírálásban részesült, ami pedig a közelmúlt nagy történése és a főiskola elis­merése is, hogy az Akkreditációs Bizottságtól felkérést kaptam doktori iskola minősítésére. Mindezeket össze­gezve nem mondhatom, hogy vidékről indulva és ott is maradva nem lehet sikeres tudományos pályát bejárni. Igazolja ezt számos itt végzett hallgató szép karriere is. Van róluk információja Tanár Úrnak? Több tanítvány került a külügybe, a hadügybe, EU in­tézményekhez, és különböző multi cégekhez magas beosztásba. Brüsszeltől a NATO központig számos he­lyen dolgoznak volt hallgatóink, akik egyszerű vidéki gyerekként indulva később is állták a versenyt. Példájuk igazolja az itteni képzés színvonalát. Meg vagyok győ­ződve, hogy a jobb eredmény nem csak tehetség kér­dése. Egy általam felállított definíció szerint a tehetség az a többlet, amit szorgalommal nem lehet előállítani. Az itteni hallgatók előmenetelét viszont a tehetség és a szorgalom egymásra épülése biztosította. Tanár Úr mit köszönhet a főiskolának? Mivel az egész munkásságom a főiskolához kötődik, így az intézmény számomra nagyon fontos szerepet játszik. Azon kevés ember közé tartozom, aki egyetlen munkahelyen dolgozta le az életét. Mindvégig jól érez­tem magam ezen a munkahelyen, számos sikert értem el, kiváló hallgatókat taníthattam, akik engem is sze­rettek és elismertek. Kezdettől tagja vagyok a főiskola Tudományos Bizottságának, az itt megjelenő Gazdasági és Társadalomtudományi Közlemények című folyóirat főszerkesztőjeként arra törekszem, hogy a fiatalokat is ösztönözzem a publikálásra. A jelentős hallgatói eredmények ellenére az intézmény most szüneteltetni kényszerül azt a szakot, amely a fő­iskolát a kultúrdiplomáciai kutatások egyik nemzetkö­zi központjává tette. Hogyan éli ezt meg Tanár Úr? Ez nagyon nehéz dolog, hiszen a szak illetve a tanszék oktatói életem értelme volt, öt évig tartott, amíg megala­pítottam. Ami vígasztal, hogy a színvonalas oktatás meU lett a tudományos munka a másik, s talán a még inkább maradandó dolog. A hallgatók nagyon szerettek, és ez csodálatos érzés, de ők nem maradnak az intézmény­ben, s egy idő után talán elfelejtik az embert. A színvo­nalas tudományos munka viszont maradandó, azt száz év múlva is vissza lehet keresni. Nagy felelősséggel jár, hogy a publikáció később is helyt álló legyen, mert a cikk és a könyv megmarad, azt bármikor le lehet venni a polcról. Az élvonalbeli folyóiratok ügyelnek is a mi­nőségre, ezért is elismerő, ha az embert ebben a körben elfogadják. A hallgatók elismerése mellett számomra a másik nagy elismerést a megjelenő publikációk jelen­tették. Hogyan lehetne visszatéríteni a szakot a régi pályájára, hogy újra teljes legyen az összhang? Tantárgyfelelősként minden elkövetek ezért, amiben se­gítségemre lehet, hogy a különböző tudományos szer­vezetek nyilván tartanak, s az itteni képzés kiválóságát a szakmában mindenütt elismerték. Nagyon bízom ben­ne, hogy újra lesz nemzetközi kapcsolatok szak, hiszen a vidéki gyerekek szempontjából ez különösen fontos lenne. Nem jó, ha csak Budapestről választódik ki az a néhány hallgató a diplomáciai pályára. A homogén kiválasztódás súlyos káderpolitikai problémákhoz ve­zethet. Milyen érzés volt átvenni az Inczédy György Életmű­díjat? Meglepetésként ért a híre, hiszen túlzottan nem vagyok elhalmozva kitüntetésekkel. Megörültem, hogy a lakó­helyem is elismeri a munkámat, különös tekintettel a szakmai-tudományos tevékenységemre. Jól esik, hogy értékelik, amit eddig csináltam. A tevékenységének milyen része kapcsolódott szoro­sabban a városhoz? Alapító tagja voltam a város tudományos közalapítvá­nyának, s egy ideig Nyíregyháza nemzetközi kapcso­latainak alakításában is részt vállaltam. Szintén alapító illetve elnökségi tagja voltam a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudományos Testületnek, amely által sikerült megjelentetni a megyéhez kötődő emberek munkáit. Nyolcvan kötetnek lehettem ily módon a sorozatszer­kesztője, amiért korábban a megye részéről kaptam el­ismerést. Részt vettem a városhoz, a megyéhez kötődő rendezvényeken, az itteni közéletben. Számos előadást tartottam, időnként publikáltam a Szabolcs-Szatmár- Beregi Szemlében. A régióhoz kapcsolódóan is folytatott kutatásokat? Kifejezetten helytörténettel nem foglalkoztam, a kuta­tásaim a kultúra és a politika viszonyának 1945 utáni történeti szempontú vizsgálatára koncentrálnak. Olyan témára találtam, amivel Magyarországon azelőtt senki nem foglalkozott. Ebből a témából írtam meg a kan­didátusi disszertációmat, amit 1987-ben fejeztem be Öt kismonográfiát írtam, miközben a kultúra nemze' közi összefüggéseit is vizsgáltam. így született meg kultúrdiplomácia területe, s válhattam a tudománysz nemzetközi megteremtőjévé. Ez szolgáltatott témá későbbi nagymonográfiámhoz, ami az Akadémiai adónál jelent meg először magyarul, majd angol ami külön elismerés, hogy az 1999-es Frankfurti K vásáron a Magyarországot reprezentáló harr tudományos könyv között szerepelhetett. A még 60-70 jelentős bel- és külföldi folyóiratok' nyelven megjelent tanulmány követte, ameh itt írtam Nyíregyházán. Közben résztvevője mos világkongresszusnak és sok kisebb kor Ebbéli tevékenységemben a város is töbl tott, s természetesen köszönettel tartóz nak, illetve az itt működő Tudományos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents