Kelet-Magyarország, 2003. február (63. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-15 / 39. szám

2003. február 15., szombat HÉTVÉGE /8 TARLAT Szemfény Hiába a megörökített tükröződés pil­lantásunkban. A fénykép sohasem jelen, mindig múlt. Emlékezet a jelenben a múlt­ban, s hasztalan figyelmeztet a jövőre. Éle­tünk darabjai és egyben nyomai is. Fény­képeink valószínűleg a mi számunkra a legfontosabbak, mert jelen voltunk a múlt­ban, részei voltunk a folyamatnak, ami­kor készültek. Mi vagyunk, kiknek e viszo­nya is befagyott a képidőbe, és kik a vi­szony mentén legkönnyebben visszakapasz­kodhatnak a múltba - gondolatban. így vall e képek alkotója, a nyíregyházi Nagy Tamás - harmincnégy éves mérnök aki 1995-től tagja a Magyar Fotóművé­szek Szövetségének. Mintegy harminc kiál­lításon láthatták már munkáit az érdek­lődők itthon és külföldön. Válogatásunk a januári nyíregyázi tárlatából valók. A fo­tográfiák a szemben tükröződő képek mó­dosítatlan fényképei, melyek hagyományos, ezüstalapú fényrögzítéssel születtek. Szemfény I. Szemfény II. Szemfény III. Szemfény IV. Főtök: Eredeti felvételek Csokonai Vitéz Mihály Búcsúzás egy lyánkától Virágozzál, szép rózsaszál, Jó szüléid kertébe! S kikeletkor plántáltassál Egy jó ifjú ölébe. Teremj édes magzatokat, Tőlts sok vidám tavaszokat, Végre a mennyországba Élj hervadatlanságba. És ha majd e pacsirtának, Ki most nálad énekel, Tavasszal a kék Tiszának Partjain túl menni kell: Emlékezz rá jó szívedből, Ejts egy sóhajtást mellyedből, És az, mint rózsaillat, A szellőn házamig hat. 1802. február 12. Sihederek maradtak a doni dédapák Sokaknak a viszontlátás egyre halványuló reménysugarába való tétova kapaszkodás jutott Katonatemetés a Don-kanyarban Kovács Bertalan „Mélységes fájdalommal ér­tesítjük, hogy ... honvéd, aki az .... évben .... született (szülőanyja leánykori neve ...), a szovjet ellen vívott ke­resztes hadjárat alkalmával, Hazája védelmezésében .... harcokban hősi halált halt.” Ennyit, s még néhány sablon­szerű, ám mégiscsak humánumot sugalló, részvétet nyilvánító mon­datot olvashattak a feleségek és gyermekek a .Magyar Vöröske­reszt tudósító irodája által küldött biankó értesítéseken a H. világhá­ború éveiben. „Szerencsés” szerencsétlenek És bármilyen furcsán is hang­zik, talán mégis ők voltak a sze­rencsétlenek között a szerencsé­sebbek, ők legalább biztosat tud­tak szeretteikről. Sokaknak az évekig való bizonytalanság, s a vi­szontlátás egyre halványuló re­ménysugarába való tétova kapasz­kodás jutott osztályrészül.- Évtizedeken át - bár semmi­lyen írott törvény nem tiltotta, hogy beszéljünk róluk - még szűk családi körben is szinte csak sut­togva emlegették az odamaradt katonákat. Ehhez képest óriási át­törést jelentett, amikor néhány doni hős hozzátartozójával 1990- ben megszerveztem az első zarán­dokutat - jelenti ki Mártha Tibor, akit sokan a Don menti hadisírok legelső és legigazibb kutatójának tartanak. Ő akkoriban nagybáty­ja sírját kereste, s később sikerült is - mégha csupán hozzávetőlege­sen is, de - megtalálnia. A doni katonasírok gondozását vállaló alapítvány gondolata egy 1991-es autóbuszos oroszországi zarán­doklaton vetődött fel. A szerve­zet égisze alatt 1997-ig 25 orosz- országi magyar temetőben állítot­tunk kereszteket, s tettük rendbe a több mint 125 ezer magyar hon­véd végső nyughelyéül szolgáló kegyeleti helyek egy részét. Mindehhez persze igen jó kap­csolatot kellett kialakítani a pra­voszláv egyház ottani képviselői­vel, az orosz föderáció debreceni konzulátusával, az ukrán nagykö­vetséggel, s nem utolsósorban a helyiekkel, közöttük számos egy­szerű emberrel. Tibor határozot­tan cáfolja a doni évforduló, s a rudkinói temető kapcsán a honi média egy részében megjelent cik­kekben megjelenő állítást, mely szerint az orosz emberek többsé­gének fenntartásai lennének a magyar katonatemetők gondozá­sával és megnyitásával. - Jóma­gam tavaly voltam huszadik alka­lommal a Donnál, s elmondha­tom: az ottaniak segítőkészsége és jóindulata nélkül nem jutott vol­na a honvédsírok ügye a jelenle­gi szintre. Úgy vélem, aki csupán két-három napot tölt el ott, csak felszínes élményeket szerezhet - vélekedik Mártha Tibor. Könyvek és koporsók Mérföldkő volt, s egy fontos fe­jezet lezárását jelentette a doni magyar katonasírok ügyében, amikor Göncz Árpád a voronye­zsi vikárius, Péter atya erőfeszí­téseit állami kitüntetéssel ismer­te el. (A litkei székhelyű alapít­vány a megyeszékhellyel közösen a kegyeleti együttműködés jegyé­ben szinte az államfői elismerés­sel egy időben a nyíregyházi te­metőben lévő szovjet-orosz kato­nasíroknál pravoszláv keresztet állított.) Azóta sok víz folyt le a Tiszán és a Donon is, s időközben napvilágot látott két vaskos könyv is. Az emlékköteteket - amelyek a Béke poraikra címet viselik borítójukon - szerzőként Bús János és Szabó Péter jegyzik. Az elsőben a keleti hadműveletek során elesett magyar katonákat és munkaszolgálatosokat gyűjtik lajtsromba számos eredeti hadi­dokumentumot, térképet, levelet és fotográfiát felhasználva illuszt­rációként. A második kötet pedig - az előzőhöz hasonló szerkezet­ben - a történelmi Magyarország területén elesettekről tartalmaz fontos adatokat. S jóllehet, az év­tizedekkel korábbi helyzet gyöke­resen megváltozott az oroszorszá­gi magyar hadisírok ügyében, né­hány momentum azért több mint elgondolkodtató. Csak két példa! Megesett, hogy a sírok feltárását teljesítményben(l) végző, helyből toborzott munkaerő a földi ma­radványok elhelyezésére rendel­kezésükre bocsátott fekete, tehát nem átlátszó nejlonzsákokba „megfelezett” csontmennyiséget rakott, a hiányzó súlyt pedig föld­del pótolták. (Később aztán sike­rült elérni, hogy legalább átlátszó zsákokban tárolják a honvédek maradványait az újratemetésig.) Nem annyira az odafigyelés, sok­kal inkább a hiányzó anyagiakkal magyarázható, hogy a magyar ba­kák csontjainak az újratemetés­kor csak kartonpapírból gyártott koporsók jutnak, amelyek hamar az enyészeté lesznek, lehetetlenné téve egy újbóli azonosítást. Mind­eközben mondjuk a német kato­nasírokat gondozók fémkoporsók­ba helyezhetik örök nyugalomra egykori honfitársaikat. Az anyaországtól több ezer ki­lométernyire lévő frontról elcsi­gázottan hazatért csont és bőr ka­tonák közül sokan voltak, akik a szó legszorosabb értelmében ha­lálra ették(!) magukat. S akik ezt a végső - immáron itthoni - meg­próbáltatást is ki tudták védeni? Nos, közülük sokan évtizedekig őrizték emlékezetükben azon tár­saik homályos, reményteli tekin­tetét, akik utolsó kétségbeesésük­ben nyújtották a hóban fekve fe­léjük karjukat. Ám mindhiába, hiszen tisztában voltak vele, aki egyszer bajtársi jobbot nyújt, töb­bé nem tud majd felállni. Veteránok emlékei A tuzséri Klicsu Ferenc évek óta gyűjti a még élő veteránok há­borús történeteit és relikviáit. Ed­dig közel másfélszáz egykori ka­tona visszaemlékezéseit őrzi. A kisvárdai Ferenc Endre tüzér zászlósként tért haza: - Egy al­kalommal betértünk egy temp­lomba, ami tele volt téli felszere­léssel és élelemmel. A tiszttársa­immal úgy döntöttünk, hogy a meleg holmit és az élelmet kioszt­juk a sorállománynak, ugyanis csak nyári ruházatunk volt. A raktárparancsnok azonban maga­sabb szintű parancsra várt, sőt a hadbírósággal fenyegetőzött. Az­tán mégiscsak lekerült a lakat az ajtóról, s hamarosan az is kide­rült, hogy nemcsak ruhát és élel­met, hanem több hordónyi rumot és pálinkát is rejtett a templom. D. Gyüre András Fényeseké­ről tartalékos honvédként vonult a frontra, miután tényleges kato­nai szolgálatát 1934-35 között „le­tudta”. Tartalékosként részt vett a Felvidék visszacsatolásában, s az erdélyi hadszíntérről csak azért engedték haza, mert egy­szerre négy fivér frontszolgálata már az előírásokba ütközött vol­na: - ...két távbeszélő katona is velünk volt Alekszejevkánál, ahol úgy 2-3 kilométerre megláttunk egy erdőt és egy házsort. A ve­lünk tartó távbeszélők, a papi Czill János és az ibrányi Czurik József javasolták, hogy menjünk be oda. Én azonban azt mondtam, jobb a hosszabb, de járható úton tovább haladni, mintsem a tapo- satlan hóban vánszorogni. Ők azonban nekivágtak. Nem is lát­tuk őket soha többé! Személyes kötődéseim Sokáig vívódtam magam­ban, hozakodjam-e elő azzal, hogy az én nagyapám is doni hősi halott. Igaz, emiatt soha nem éreztem büszkeséget, bár nem is szégyenkeztem. Aztán - mivel úgy vélem, lehetünk jó néhányan hason­ló sorsúak széles e hazában - mégis úgy döntöttem, a ma­gam módján emléket állítok Barkaszi Pálnak, anyai nagy­apámnak és bajtársainak. Fiatal férjként vonult be ka­tonának. Jól tudta, hogy nagy­anyám már szíve alatt hord­ja első - s mint kiderült, utol­só - gyermeküket. Azonban soha nem simogathatta, sőt nem is láthatta meg kislá­nyát, ugyanis 1943. február 2- án, mindössze 29 éves korá­ban halálra sebezte egy pus­kagolyó. Nevezetességeink Apagy Nyíregyházától keletre a 41. sz. főközlekedési út mentén fekszik, 2390-an lakják. 1993-ban 12-vel kevesebben születtek (23),mint ahányan meghaltak. A lakásállomány 809, ami a megyei átlaghoz hasonló lak­sűrűséget eredményez. A laká­sok megyei átlagnál nagyobb százalékát (65%) kapcsolták rá a közüzemű vízvezetékre. A be nem kapcsolt lakásokban élők egészséges ivóvízellátását 32 közkifolyó biztosítja. A telepü­lésen a közelmúltban szentelték föl az új katolikus templomot Fotó: Elek Emil Magyar és német hadlsírgondozók közösen munkálkodnak a hantok megtisztításán Főtök: magánarchfvum

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents