Kelet-Magyarország, 2002. szeptember (62. évfolyam, 204-228. szám)

2002-09-28 / 227. szám

2002. szeptember 28., szombat HÉTVÉGE /8 TÁBLÁT Diplomával hazatért Szabó Károly 1964-ben született Buda­pesten, de gyermekkorát Űköritófülpösön töltötte. A Képzőművészeti Főiskolán Svá- by Lajos volt a mestere. Szinte csak festés­sel foglalkozik, korábban olajfestékkel dol­gozott, mostanában megkedvelte az olaj- paszte'll-technikát. A főiskolai évek alatt több egyéni kiállítása is volt Budapesten. A diploma megszerzése után hazaköltözött Ököritófülpösre. Tizenhét éve tanít Máté­szalkán. Eperkert Fotók: Elek Emil Sakkozók Fasor Olvasó alakok MÚZSA I J ü J J v/j J W Ww'JwWVWwwwwwWwwWWwW - W WWW WWWWW w'w WWW« Reviczky Gyula Szeptember végén Ősz járja megint, hervadt levelek Röpködnek a légben szerte a fákrul. Elvitte a gólya a fényt, meleget. Busuló szivem újra bezárul. Itt vagy szomorúság! lomha ködöd Elfödjön-e minden kék egü tájat?... Csüggedve a gyász érzési között, Ne reméljek-e, fényre ne várjak? Fojtsd vissza, kebel, bús érzetidet! Költő, a lemondást verd ki szivedből! Sárguljon a lomb! Mig hullva zizeg: Te dalolj a jövő kikeletről! Akik számára felértékelődött az idő A képmutatástól az iránymutatáson át a példamutatásig - szemben a rákkal Magyar Béláné és Havacs János önként segítik a klubéletet, fáradoznak a betegek sorsának jobbí­tásán Fotók: a szerző Ladányi Tóth Lajos A rákot sokáig titokzatos­ság övezte. Tabutémát jelen­tett, kettős zárójelentések készültek, ugyanis a beteg­ség egyenlő volt a végzettel, a halállal. Szerencsés embernek vallhat­ja magát az, akinek a családi kö­rében nincs daganatos beteg, de közömbös akkor sem lehet a kór­ral, ugyanis az ördög nem alszik, a veszély folyamatosan fennáll, nem árt tehát résen lenni. Detonáció a fővárosban Ma már természetesen hang­zik, hogy a rákbetegeknek is van országos szövetségük. Egy évti­zede komoly gátakat kellett le­dönteniük a kezdeményezőknek, a veszélyes vizeken evezve szám­talan akadályt leküzdve érték el céljukat. Révbe sosem érhet­nek, hiszen a rák ellen folytatott hadviselés végeláthatatlan, de a nemes cselekedetük révén igen­is csillapíthatják a tengernyi gondot. ff ....................... Az összetartá­sunk üzenet volt az orvosoknak és az egészség­ügyben dolgo­zóknak. Mikéné Bodor Mária ...........................ff- Egy betegtársam 1986-ban, azaz a rendszerváltozás előtt (!) kezdeményezte, hogy a külföldi tapasztalatokat felhasználva ala­kítsunk egy olyan önsegítő cso­portot, amely az életminőség ja­vítását szolgálná. Azon a napon, amikor a nyilvánosság elé tár­tuk a Daganatos betegek és ba­rátaik köre megalakulását, nagy volt a „detonáció” a főváros V. kerületében - idézte fel a kezde­tet Mikéné Bodor Mária szocio­lógus, a Rákbetegek Országos Szövetségének elnöke.- Olyat tettünk, amit koráb­ban tiltottak, tűzzel-vassal üldöz­tek, ugyanis tilos volt arról be­szélni, hogy valaki rákbeteg. Be­vett szokás volt a kettős záróje­lentés elkészítése, a rákbetegsé­get egyenértékűnek tartották a végzettel, a halállal. A legvadabb elképzelések szerint a fertőző be­teget el kellett különíteni, sőt, sok esetben az unokákat eltiltot­ták a rákbeteg nagyszülőtől. A vallásos ember istencsapásként fogta fel a kórt. Nos, mindezen együttvéve akartunk változtatni, amikor „családot alapítottunk”...- Mi, betegek, mindannyian igényeltük azt, hogy valakivel beszélhessünk „róla”, hogy ki­mondhassuk a problémát, hogy együtt legyünk és nyíltan beszél­jük egymással. Megosztottuk egymással a bajunkat, a munka­helyi és a családi nehézségeket, illetve azt, hogy a betegség tuda­tában hogyan kell „képmutató” módon viselkedni. Korábban a személyiségről, mint betegről nem beszéltek, azáltal, hogy az újságban kiírták a nevünk, fel­vállaltuk magunkat, tudományos érdekességnek számítottunk. Az összetartásunk üzenet volt az or­vosoknak és az egészségügyben dolgozóknak, és pontosan a nyil­vánosság segített sokat a kezde­ményezés országossá válásában. Az onkológusok Zalaegerszegtől Pápán át Gyuláig felfigyeltek ar­ra, hogy mennyire jó mindez a betegek számára. Az őszinteség, a nyíltság és a tapintat odáig ve­zetett, hogy megállapítottuk: nem végzetszerű a sors, igenis meg lehet gyógyulni bizonyos esetekben. Rávilágítottunk, hogy krónikus betegként miként élhe­tünk együtt a bajjal. Azok, akik csak hírből ismerik a daganatos betegségeket, óvatosságból, elővi­gyázatosságból jól teszik, ha el­járnak az emlő- vagy éppen a prosztataszűrésre. Addig kell cselekedni, amíg nem késő. Kitörölhetetlen nyom Számszerűleg természetesen képtelenség kimutatni azt, hogy hányán hosszabbították meg éle­tüket a közös gondolkodással, a szuggerálással és a daccal. Tizen­hat önsegítő csoportból nőtte ki magát a kiemelten közhasznú szervezetnek minősített országos szövetség, és ezen belül ma már hetvennyolc szervezet működik hazánkban. A rákbetegek érde­keit képviselik, a betegséggel és a betegek életével kapcsolatos szemléletet formálják. Működ­tetik a Napforduló Szolgálatot, 1991 óta Budapesten, Szegeden, Nyíregyházán, Szolnokon és Szombathelyen alakították meg a missziós célt betöltő szerveze­ti egységeket.- Tíz éve tudtam meg, hogy én is beléptem a daganatos betegek táborába. Akkor 58 éves voltam, és a hír kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkemben. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni az új helyzettel. A lelki folyamatok fá­zisait - a lázadástól a belenyug­vásig - én is átéltem. Akkoriban ez a betegség a köztudatban egyenlő volt a halállal - emlé­kezett vissza Havacs Jánosné, a nyíregyházi Napforduló Szolgá­laton belül működő klub vezető­je. - Mindenki igyekezett eltit­kolni mások előtt a betegségét, és ez az érzés bennem is meg­volt. A műtétet követően a lába­dozás során hosszas vívódás után (nyíltan vállalva a betegsé­gemet) felkerestem a Napfordu­ló Szolgálatot, aminek a léte­zéséről az újságból értesültem. Azóta számomra ez egy otthont jelent, ahol mindig szeretettel várnak, és ahol fontosnak érez­hetjük magunkat. A betegség fogságában- Tíz éve élek a betegség fog­ságában, és szerencsére egy­re többen vagyunk tízévesek: valamennyien küzdünk az éle­tért, a számunkra felértékelődött időért, és ebben a küzdelemben kapunk nagy-nagy segítséget a szolgálattól. Amíg élünk - remélünk... Többet ér a gyógyszereknél- A családon belül lettem érintett közvetve a betegség­gel, a saját bőrömön éreztem a hatását. A klubba olyanok járnak, akik vállalják önma­guk előtt, hogy ezzel a kórral mérkőznek, és ott az a legele­mibb, ha egy független kívül­álló beszélhet velük. Le kell számolni „az addig jó, amíg nem tudok róla” szemlélettel, a megelőzés miatt a nagy ro­hanásban célszerű megállni, és önvizsgálatot kell tartani. Persze, a másik végletbe sem kell átesni, meg kell találni az egészséges egyensúlyt - nyo­matékosította Magyar Béláné.- A feleségem révén az ala­pítása óta ahogy tudom, támo­gatom a klubot, a hozzám ha­sonlókat önkéntes segítőnek hívják - tette hozzá Havacs János.- Ide nemcsak a betegek, hanem a hozzátartozóik is el­járnak, és sok embernek - ál­lítom - ez a közösség mentet­te meg az életét. Feltöltődnek, erőt adnak és kapnak, lelki vigaszt nyújtanak, egymást oltják be az önbizalommal. Az együttlét alatt megfeled­keznek a betegségükről. A lel­ki tartás többet jelent a gyógyszereknél! \ Nevezetességeink Szatmárcseke kora középkori templomáról semmit sem tu­dunk, de a XV. században épült téglatemploma négy­száz éven át fennállt. A re­formáció kálvini iránya Beregből érte el, a Kölcsey és a Kende családok pártfo­gása mellett, s 1594-ben Cseke már a beregi egyház­megye része volt. Később is a nevezetesebb egyházak kö­zött tartották számon, amely­ben egyházmegyei lelkész­avató gyűlést tartottak 1752- ben, majd 1758-ban kerületi gyűlést, 1711-ben újra szente- lési gyűlést. A jelenlegi templom tervét hihetőleg Ko­vács Mózes lelkész készítet­te, s 1869-re épült fel Fotó: Elek Emil

Next

/
Thumbnails
Contents