Kelet-Magyarország, 2001. december (61. évfolyam, 280-303. szám)
2001-12-31 / 303. szám
2001. december 31., hétfő letel«» JUagysnnzáo KULTÚRA /6 Petőfi Sándor arcképe. Orlal Petrlch Soma műve KM-reprodukció Petőfi Sándor Szilveszter éje 1847-ben í Hej, vannnak ma számadások! Háziasszony, házigazda, Mit bevett és kiadott az Év folytában, összeadja. Vizsgálják a pénzes erszényt, < Mennyi volt benn s mennyi van még, S törlik le a verítéket, Mellyel azt a pénzt szerezték. Feleségem, lásd, milyen jó, Hogy minékünk nincsen pénzünk: Nem piszkoljuk be kezünket, S nem csorog a verítékünk. Amazoknak a ládáik, Minekünk szíveink telvék... Az milyen szegény gazdagság! Ez milyen gazdag szegénység! 2 Még csak egymagám valék Tavaly ilyentájban, Az idén már kettecskén Vagyunk a szobában. Furcsa lesz, ha már ez egy Darabig majd így mén: Esztendőre hármacskán, Azután négyecskén. 3 De félre, félre a tréfával, Hisz beteg mellett állunk; Beteg, haldoklik az esztendő, Ez a mi drága kedves jóbarátunk... Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. Ő adta össze kezeinket, Válhatlanúl, örökre, Ű szállitá föl lelkeinket Nem ismert és nem sejtett örömökre... Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. Az a kevés bú, mit koronként Szivünkre rácseppente, Nem keserűé boldogságunk, Sőt azt még sokkal édesebbé tette... Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. Haldoklik ő, már csak nehány halk Szívdobbanás van hátra, S az örök éj borúi e szemre, Mely boldogságunk hajnalfényét látta... Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. 4 Az esztendőnek a halála Oly ünnepélyes egy halál! Ilyenkor minden jobb halandó Elzárkózik, magába száll, 5 nem hogy barátnak, hanem még az Ellenségnek is megbocsát, És ez valóban nagyszerű, szép; De én is így tegyek-e hát? Csak a zsarnok s a szolgalélek, E kettő az én ellenem, S én zsarnokoknak s rabszolgáknak Bocsássák meg?... nem, sohasem! Az isten ítélőszékénél, Még ott sem mondok egyebet: „Hogysem ezeknek megbocsássak, Inkább elkárhozott legyek!” Nem írni, hanem cselekedni akartam Ady Endre gondolatai a forradalmár Petőfiről, a társadalmi átalakulás munkálójárói Ady Endre Még avval se vigasztalhatom magamat, hogy Petőfi Sándor miatt vertek meg, mert Ady Endre miatt és egy könyvkiadó bolt miatt kaptam a verést. A forradalmár Petőfi című könyv dolgáról van tudniillik szó, melyben a Nyugat olvasói méltán követelhetnek tőlem egy kis magyarázatot. Sietek kijelenteni, hogy ártatlan vagyok, de azt is, hogy nincs cudarabb állapot olykor, mint ha az ember nagyon ártatlan. Különben pedig nem a verés fáj, váljék egészségükre, akiknek olyan remek alkalmat adtam az ütésre s én pedig nagyszerűen bírom. De az már fájna keservesen, ha egyetlen jóemberem is eltűnődne egy kicsit, hogy mégis ez az Ady nem csalfáskodott-e evvel a Petőfi-könyvvel? Esztendők óta folyik Magyarországon majdnem büntetlenül egy csúnya komédia Petőfi nevével Petőfi ellen. Petőfibe kapaszkodva ágálnak, ámítnak, sü- rögnek, gyarapodnak olyanok, akiket az a néhai isteni fiatal ember, aki haragudni is jobban tudott, mint mi, ha velük él, okvetlenül véresre ver. Rossz könyvek, farizeus beszédek, lelketlen ünnepek, lelkes üzletek omlanak és ömlenek. És egyszerre csak teljes vakmerőséggel már teljesen a magukénak hirdetik Petőfit éppen azok, akiket Petőfi legjobban utált. Népellenes urak, apáca-telepítő mágnás-asszonyok, cifra reverendás papok, s nagyurak gálád szolgái jönnek elénk - Petőfivel. És azok, akiket Petőfi még jobban utált: a gyávák, az üres, hazug honfi- askodók és mindenek fölött a rossz írók, a tehetségtelenek. Haragos fájdalmamban már régen gondolkoztam, ki tudna le- geslegjobban szétütni e bűnös komédiások között. S már régen láttam, hogy Petőfi meghamisí- tóival igazán, alaposan elbánni csak egy ember tudna: Petőfi. Jöjjön ellenük Petőfi maga, a maga szociális hitvallásával, a maga csillapíthatatlan és határtalan forradalmiságával, a saját verskorbácsaival. Úgy látszott, hogy a körülmények is segítenek e régi háborús tervemben: Petőfivel megfenyíttetni Petőfi ál-ba- rátait. Egy budapesti könyvkiadó cég fölszólított, hogy válogassam össze egy könyvben azokat a Petőfi-verseket, melyek legvilágosabban adnak képet Petőfiről, a nagy nemzeti és társadalmi átalakulás egyik fanatikus munkálójárói, Ferdinánd császár, Kossuth Lajos és Táncsics Mihály kortársáról. Ezek a versek nem a legjobb Petőfi-ver- sek, de Petőfi Sándor polgárnak legemberibb, leghevesebb s a valóságokhoz legragaszkodóbb vallomásai. S ha Petőfit politikailag és társadalmilag éppen a radikális átalakulások gyűlölői foglalják le maguknak, nemes kötelesség Petőfit azoknak visszaadni, akiké volt. Mert a szabadság- mozgalmakra nagyon rossz idők járnak most Magyarországon s Petőfi forradalmár utódjai (Petőfinek, a polgárnak, a politizáló- nak, az agitálónak utódjai) nem engedhetik át az úgyis kegyetlen és hatalmas ellenségnek az ő Petőfijüket. így gondolkoztam, amikor kapva-kaptam a kiadó-vállalat tervén s a többit most már röviden elmondom. Olcsó könyvet gondoltam nagyon olcsót, munkások, diákok zsebeihez szabott árral. Lehet, hogy a kiadó-cég eleinte azt vélte, hogy néhány íves írással teszem majd üzletibbé ezt a könyvet. De én legelső beszélgetésünkkor megmondtam, hogy e könyvben a Petőfi-versek összeseregeltetése a fontos. Párizsban válogattam össze s jelöltem meg a verseket s ott írtam eléjük néhány sort, mely nem akart más lenni, mint egy mutató ujj: nézzétek, lássátok. Két levelemben is magyaráztam a kiadó cégnek, hogy itt Petőfi beszél s én nekem jóformán látszanom se szabad. Itt a könyv ideája, bátorsága és (akkor még azt hittem) dicsősége óhajttatták meg velem, hogy nevemmel helyet álljak rajta és érte. S még inkább az, hogy hátha harc, háború lesz a könyv nyomán s az efféléből gyávaság volna kimaradni. Ami bekövetkezett, arról nem tehetek, mert kétezer kilométerről mindent látni, tudni, megfigyelni nehéz. De ez a könyv Petőfi könyve akart lenni és én nem írni, de cselekedni akartam vele. Plakátokon, üzleti körlevelekben, hírlapi hirdetésekben meghurcoltak s méltatlanul odadobtak martalékul szép számú ellenségeim s szamár iri- gyeim bunkós pennái elé. A Nyugat olvasóinak tartoztam ezt elmondani és még azt, hogy derék gondolat, szép, tiszta, szerető szándék ritkán járt még rosszabbul, pedig az ilyesmik többnyire rosszul járnak. Mindegy: a forradalmár Petőfi él s ő mégis el fog bánni az ő meg- hamisítóival s ez a fontos. (Nyugat, 1910. 11. szám) Juhász Gyula Petőfi szellemének Lejárt egy század... Ó, mi az neked, Kire eónok várnak az öröklét Mély tengerében és kristály egében, Mi az neked, kit most kezd érteni Vak és süket álmából ébredezve Az ember és most kezd hódolni szóval, Szívvel, virággal, zászlókkal, tüzekkel, Koldus-király pompával ünnepelvén. De néked ez szó mind, szellő csupán, Te másra vársz még, tettre, mely teremt És rombol is, ha kell, mint a vihar, Avult odúkat, zsarnokság hodályát, És koronákat tép silány fejekről És az egyetlen, élő, igaz Istent, Kinek te voltál prófétája, költő, A szabadságot áldja s hirdeti! Lejárt egy század! Ó, mi az neked, Ki már e földi élet szűk határán, (Ahol huszonhat esztendőt lobogtál)- Határtalan szárnyakkal szelted át A végtelent és örökkévalót: A föld szívébe szálltál és a Napba, A káoszt láttad és a végítélet Bősz trombitái zengettek füledbe! Huszonhat évvel egy egész világot Teremtettél nekünk s egész világért Mentél halálba megváltó magyar! Sírodnak keskeny és sekély a föld, Te ott csatangolsz az örök körökben, Világokat beszáguldó kométa, Ki megjelensz, ha egy század lejár, Nem csillogásnak, de emlékezetnek, Mint Hamlet apja s szólsz: Esküdjetek! Esküdjetek és cselekedjetek! Lejárt egy század. Most emlékezünk És esküszünk! Országok omladékán Sírokra nézünk és egekre nézünk. A te kis árvád, a koldus magyarság Téged keres, hogy gyújtsál fényt neki! Eperjes és Pozsony, Költő, Kolozsvár, Palota, kunyhó téged tündököl ma! S a te nagy árvád, a szegény, beteg Emberiség is téged ünnepel! Vak és süket álmából ébredezve,- Melyben magát gyilkolta botorul, - Ki a jövendő dalait daloltad Szeráfi szépen és titáni bátran... S ha e romokból lassan majd fölépül Egyenlőség, testvériség, szabadság Nagy szentegyháza: a te énekedre Emelkedik majd mindenik köve És szíved vérétől lesz ronthatatlan, Jövő királya, fönséges, csodás, Örök magyar erő: Petőfi Sándor! Nyíregyháza, Vécsey utca 11 (Hatvan esztendővel ezelőtt halt meg Fehér Gábor író) Vida Lajos Itt lakott Fehér Gábor, a nyíregyházi evangélikus leánygimnázium tanára és felesége Popovits Margit tanárnő. Ide írta levelét Németh László, miután Gulyás Pált kérte, adja meg az író nyíregyházi címét. „Nyíregyházáról őt szeretném mozgósítani terveim megvalósításához” - írta Gulyás Pálnak. Németh László ekkor Móricz megbízásából a Kelet Népe szerkesztője, ismert író. Ha Fehér Gábor akkor mozdul Móricz és Németh irodalmi és szerkesztői tervére, egy ígéretesebb pályaív lehetőségét kapja meg élete utolsó két esztendejére. Ugyanis a levél 1939. december 9-én kelt, két évvel az író halála előtt. Fehér Gábor 1893. április 27- én született Hajdúszoboszlón, apja, Fehér Gábor (1862-1932) Hajdúszoboszlón városi tisztviselő, egykor a Sárospataki Kollégium diákja, a Szoboszló és Vidéke c. hetilap szerkesztője. Egy időben, mint a helyi polgári kaszinó vezérkarának tagja, a helyi fiatalsággal több színdarabot, népszínművet vitt színpadra sikerrel. Több novellája a maga szerkesztette lapban, politikai és gazdasági témájú írásai pedig a Debreceni Ellenőrben, a Debrecenben, a Városok Lapjában jelentek meg. Gábor fiához hasonlóan, leánya, Klára ugyancsak tanári pályát választott, németfrancia és magyar szakos tanár volt, szoros barátságot ápolt Gulyás Pál debreceni költővel és annak családjával. Debreceni diákévek Az ifjú Fehér Gábor diákéveit Debrecenben, Budapesten és a németországi Halléban töltötte. Egy évig Szatmárnémetiben, rövid ideig Debrecenben és Miskolcon tanított, 1917-től katona, 1919 szeptemberétől tanít a már említett evangélikus leánygimnáziumban 1941 december 1-jén bekövetkezett haláláig. Fiatalon halt meg a keleti harctéren szerzett betegségben. Nem hagyott hátra terjedelmes irodalmi munkásságot, melynek feltárása, elemzése máig várat magára... ...Rövid írói munkásságának nincsenek korszakai, prózaírói tehetségét Németh László fedezte fel, ő volt bírálója a Napkelet folyóirat novellapályázatának 1928-ban, ahol Fehér Gábor A Jenéi csodálatos históriája c. novellájával tűnt fel. A Napkelet verspályázatán indult József Attila, Debrecenből Juhász Géza és Gulyás Pál, Erdélyből Dsida Jenő. A novellapályázaton indulók közül ma Dallos Sándor neve ismerős. Mindez jelzi a folyóirat pályázatának rangját. A Napkelet konzervatív lap volt, 1923-ban hívták életre a Nyugat ellensúlyaként. Fehér Gábor egyetlen regénye 1929. október 20-a és december 20-a között jelent meg folytatásokban, a Nyírvidékben, és ugyanebben az évben, könyvalakban is, majd 1947-ben Budapesten az Exodus Kiadó gondozásában. A regény témája egy naiv szerelmi történet, mely az író jellemábrázoló tehetségéről árulkodik. Novelláinak két forrása van a szoboszlói gyermekkor; Jeneiné Konyárra készül, Történetek a szoboszlói strandról, Kakucsit végképp leberheli a sors a piaccrul, valamint a diákévek; Pongor és tünde, Dájcse Cunge svére Cunge, és a halála előtt 1940-ben, az Exodus kiadásában megjelent két kötete Az utolsó nagybotos és az Obsidio Patakiana tanúsítja. Sokoldalú munkásság írásművészete Vas Gereben, Móra, Tömörkény István elbeszélő művészetéhez, emberábrázolása pedig Németh Lászlóhoz áll közelebb, irodalom felfogása, Fehér Gábor feleségével és fiával szemlélete Móriczhoz és Adyhoz kötik. Érezte és értette a kortárs irodalom reformer irányzatait a lírában és a prózában egyaránt, de nem tudta ezt művészetébe konvertálni. Könyvismertetései, kritikái a Protestáns Szemlében, pedagógiai cikkei a Protestáns Tanügyi Szemlében, a Mi Utunkban, a Magyar Ifjúságban és Az Erőben jelentek meg, de publikált a Magyarságban is. Baráti szálak kötötték a reformer pedagógus Karácsony Sándorhoz, Gulyás Pál debreceni költőhöz, a néprajztudós, múzeumigazgató Kiss Lajoshoz, a festőművész Rudnay Gyulához. Ma már az irodalom értők egy kis csoportja őrzi szépírói, szakírói és kritikai munkásságának emlékét. (Megjelent a hajdúszoboszlói Szókimondó című folyóirat 2001. decemberi számában.)
