Kelet-Magyarország, 2000. augusztus (60. évfolyam, 178-204. szám)

2000-08-19 / 194. szám

2000. augusztus 19., szombat Kdét# ÜNNEPI OLDAL 8. oldal ISTVÁN KIRÁLY VERSES HISTÓRIÁJA (Officium S. Stephani Regis Hungáriáé) Népköltésrészlet íme eljött az áldott új nap: zengő üdvös ünnepe szent királyunk-Istvánunknak! Míg tart e világ heve, örvendjen, ki őáltala lön Urunk örököse s érdeméből nyeri vala, hogy a mennynek részese. E szent volt a magyar népnek első hithirdetője és a keresztény törvénynek Isten-küldte szerzője. Két tálentom helyett négyet, megkettőzve megadott, ötért tízet Istenének kamatosán juttatott. A királyok, ha meghalnak, bevégzik uralmukat, meg nem őrzik a hatalmat s felséget a hant alatt. Ám e szent, mihelyt bevégzé a földi uralkodást, örök dicsőségben kezdé újfent a királykodást. Weöres Sándor fordítása Juhászné Albert Rozália: Szent István megkoronázása Szabolcsi István: Üdvözlégy kegyelmes Elek Emil felvételei Szent László világa A, első Kisvárdal Képzőművészeti Műhely kezdeményezése nyomán Szent László világa címmel kiállítást nyitottak a közelmúltban a Várgalériában. Az eddig el­hanyagolt helyiséget társadalmi összefo­gással helyreállították, kiállítások megren­dezésére alkalmassá tették. így kerülhetett sor a helyi alkotó közösség olaj-, akvarell- és famunkáinak bemutatására. Petykó Péter: Szent László az országvé­dő KM-TÁRLAT Szent István érdemei Ma és holnap az ország minden településén ünnepi megemlékezé­sek zajlanak. A szónokok az ezer­éves magyar államiság jelen­tőségét méltatják, kiemelve az ál­lamalapító szent király, Szent Ist­ván ország- és egyházszervezés­ben szerzett elévülhetetlen érde­meit. Európa részeként A 2000. év ünnepi szónokai meg­kerülhetetlennek érezhetik azt a párhuzamot, mely a szent király „integrációs” törekvései és az Eu­rópai Unióba igyekvő mai Magyar- ország erőfeszitései között húzó­dik. Alaposabb átgondolás után azonban előbukkannak a párhu­zam gyenge pontjai: a magyar ke­resztények igazából sohasem érezhették azt, hogy kikerültek volna abból az Európából, ahová Szent István vezette őket. Még az elmúlt évtizedekben sem, mikor a leginkább érezhető volt a politi­kai és a gazdasági elszakadás a fejlettebb európai régióktól. A magyar keresztények - katoliku­sok és protestánsok egyaránt - az üldözés és a hátrányos megkülön­böztetés éveiben is mindvégig megtapasztalták a keresztény Eu­rópa egységét. Szent István érdemeit számba véve az első helyen kell megemlí­tenünk tehát azt, hogy a magyar nép kereszténnyé tételével olyan maradandó értékrendet és szilárd alapot adott a nemzetnek, mely megmentette attól, hogy a Kárpát­medencében előtte megtelepedett népek sorsára jusson és lehetővé tette, hogy a nagy európai nemze­tek egyenrangú partnere legyen. Nemzetmentö szerep A kereszténység felvétele és az egyházszervezet kiépítése - tekin­tettel történelmi jelentőségükre - sajátos fényben világítja meg a keresztény vallás szerepét a ma­gyar nemzet életében. A mai em­ber, aki szinte természetes tény­ként kezeli a vallás magánügy, sokat hangoztatott tételét, könnyedén átsiklik azon történel­mi tény felett, miszerint a keresz­tény vallás hosszú évszázadokon át igenis közügy volt a magyar nemzet életében. Különösen is ér­vényes ez. Szent István korára, mikor az egyházi intézményrend­szer kiépítése és megszüárdítása párhuzamosan zajlott a nyugati típusú királyság - a kor egyetlen életképes államformája - intézmé­nyeinek megszervezésével, s an­nak tulajdonképpen szerves ré­szét képezte. Hasonló, az egész nemzetet érintő közügy az is, hogy a kereszténység felvételével a magyarság a kor legmagasabb színvonalú műveltségével került kapcsolatba, mely végérvényesen meghatározta későbbi kulturális fejlődését. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a kereszténységnek Szent István korában nemzetmen­tő szerep jutott, mely a későbbiek során átalakult nemzetet megtar­tó szereppé. Ez mindenképpen egy olyan szempont, mely segít­het a vallás szerepének átértéke­lésében a mai magyar társada­lomban. A szent király személyét tár­gyalva az egyházi szónokok a mai napon elsősorban életszentségét emelik ki. Napjainkban az élet­szentséget általában olyan szemé­lyiségekhez kapcsoljuk, mint Kal­kuttái Teréz anya, vagy Szent Ma- ximilián Kolbe, akik a krisztusi szeretetet hősi fokon - mondjuk így: könnyen mérhetően - gyako­rolták. Úgy gondoljuk, hogy az uralkodók és államférfiak szent­téavatása - a hivatásukkal kap­csolatos, könnyen kritizálható po­litikai döntések miatt - inkább csak a középkori egyház sajátos szemléletének eredménye. Szent István valóban a középkori egy­ház szentje (1083 óta tiszteli szent­ként az egyház), de ez közel sem jelenti azt, hogy ne felelne meg napjaink szent ideáljának. Élet­rajzírója, Hartvik püspök találó rövidséggel jellemzi; „Úgy jelent meg mindig, mintha Isten ítélőszéke előtt állna. Benső te­kintetével az Isten jelenlétét szemlélte, áhitatos arckifejezés­sel. Minden tettével arról tett bi­Az államalapító szobra Tóth Sándor alkotása zonyságot, hogy Krisztust hordoz­za ajkán, Krisztust szivében, Krisztust cselekedeteiben”. Ebből a jellemzésből világosan kitűnik, hogy Szent István a kormányzás terheit hordozva meg tudott küz­deni az uralkodással együttjáró kísértésekkel is. Békeszeretö király A rex iustus, pius et pacificus, azaz az igazságos, kegyes és békeszerető király keresztényi erényeit és történelmi érdemeit hosszasan lehetne elemezni. Az ünnepléshez, az ünnepi hangulat­hoz azonban inkább az érzelmek illenek, s nem a tények. A mai na­pon, mikor egy egész nemzet ün­nepel, s emlékezik hálával Szent Istvánra, akkor az ünnep lénye­gét talán így fogalmazhatjuk meg: Szent István művének legfonto­sabb eredménye az, hogy ma, au­gusztus 20-án van, aki ünnepel­jen, fennmaradt az a nemzet, melynek a szent király adott álla­mot és a megmaradásra szilárd alapot. Véghseö Tamás egyháztörténész A korona Dombrádi örökségem (Részlet egy visszaemlékezésből) Apai ágon kötődött a családunk Dombrádhoz. A 18. sz. közepéig visszavezethető családfa alapján bizonyítható a dombrádi szárma­zás, bár feleséget mindig a kör­nyező községekből hoztak: Kék­ese, Kanyár, Veresmart adta a lá­nyait a dombrádi fiúkhoz. Apám, aki Cigándon született 1908-ban, (de csak született!), mindig domb- rádinak vallotta magát, hiszen eszmélésétől kezdve minden Dombrádhoz kötötte. Édesanyám, aki 11 évvel volt fi­atalabb apámnál, apámat, mint a kereskedelmi iskolában is órát adó tanárt ismerte meg, s 21 éves korában feleségül ment korábbi tanárához, apámhoz. Három gyer­mek, két fiú és egy lány született e házasságban, köztük én, a legidősebb gyermek itt Dombrá- don. A háború után is még egy­két évig állandóan Dombrádon él­tünk. Apánk visszament tanítani Debrecenbe, de nem volt laká­sunk. Csak 1948 nyarán költözött az egész család Debrecenbe, ami­kor apánkat az egyházkerület püspöke kinevezte a gimnázium igazgatójává. De Dombrád to­vábbra is gyermekkorom köz­pontja maradt. Itt jártam óvodá­ba, itt voltam Veress Ilonka taní­tó néni első elemistája, itt láttam először betlehemest, itt játszot­tunk először a Balatonnak neve­zett falurész ősdzsungelében, itt voltam először templomban, itt ért az első gyerekkori szerelem, itt táncoltam először falusi lagzi- ban, itt játszottam először színhá­zat, itt szégyenültem meg, itt vert meg nagyanyám és minden, min­den fontos dolog, ami velem tör­tént ide kapaszkodik gyökerei­vel... A Tisza-part, a folyó szeszélyes­sége mindig nagyon tetszett, de mindig félelmet is ébresztett ben­nem. Nagyon gyakran - már na­gyobb gyerekként - el-el csava­rogtunk a folyó mentén egészen Tiszakanyárig, különösen szede­rérés idején. Már nagyobb fiúcska voltam, amikor Borika nénénk férje, Gyurka egy gyönyörű nyári na­pon elvitt bennünket tiszavirágot gyűjteni a horgászáshoz. Ilyet sem az előtt, sem azóta nem lát­tam. A késő délutáni nap ragyo­gott a víz felett, mi térdig bent áll­tunk a vízben, s egyszercsak ezré­vel jelentek meg a víz fölött a röp­ködő kis rovarok. Nem győztük őket a lepkehálóval elkapdosni. Csodálatos élményt jelentett... A két dombrádi malomnak is gyakori látogatói voltunk. Olaj­ütővel is rendelkezett a Papp-féle malom, s az itt készített olajpogá­csa egyik kedvelt csemegénk volt. De nagyapa, aki munkaképes ko­rában molnárember volt, több­ször magával vitt bennünket lisz­tet őrölni. Rácsodálkoztam a za­katoló malomkövekre, a hatalmas gerendákra, a forgószíjas villany- motorokra éppen úgy, mint ami­kor a nyári forróságban megje­lent az udvaron a körmös traktor, a cséplőgép, az elevátor és hozzá­kezdtek a kévék csépléséhez. Nagyapa csodálatosan ügyes ember volt. Amikor én megismer­tem, már nem dolgozott állandó munkahelyen, de mint minden fa­munkához értő ember ennek is, annak is vállalt kisebb-nagyobb asztalos és kerékgyártó munká­kat. A legszebbet azonban mi, a három unokája kaptuk tőle: egy, az igazihoz tökéletesen hasonlító, vasalt kisszekeret, amiben mind a hárman elfértünk. Nagyon büszkék voltunk nagyapánkra ezért a munkájáért. Ő pedig bol­dogan húzta a kis remekművet végig a falun, benne a három uno­kájával... Nagymama természete­sen a finom főztjeivel írta be ma­gát a szívünkbe. Azóta sem lát­tam, hallottam, ettem olyan házi­lag készített, túróból készült saj­tot, mint amilyet ő tudott készíte­ni. Nagybácsink volt Tóth Zoltán fodrász. (Az ő üzletének berende­zési tárgyai láthatók a dombrádi helytörténeti gyűjteményben.) Nagyon sok embert ismertem a dombrádiak közül, túl a rokonsá­gon is. A Baross utcában szinte mindenkit: Szabó Józseféket, Tóth Sándort, Tóth Jánosékat, Bodorékat, s látásból a többieket is. De még alkalmam volt megis­merni Horváth József igazgató úrat, aki a harmincas években megírta Dombrád történetét. Ta­lálkoztam többször is Porzsolt Kálmán református pap bácsival, Dóczy bácsival, a boltossal, a „Kis-doktor-bácsival”, majd Har- sányi Nándor doktor bácsival és sokakkal még, akiket emlékeim­ben őrzök. Mindig áhítattal néztem a dombrádi templom hatalmas épü­letére. Gyerekként is többször voltam az istentiszteleteken, gye- rekhittan-órákon a templom csar­nokában, s mindig lenyűgözött a nyugalom, az ablakokon beáram­ló fény, a kórus, a zengő orgona, a számforgató tábla misztikuma. Apánk, több más e korszakban élt apával egyetemben azt vallot­ta, hogy a fiú gyermek, ha elérte a 13-14 éves kort, ismerkedjen meg a fizikai munka szépségeivel, nehézségeivel egyaránt. Ennek megfelelően nyaranta egy-egy hó­napra beadott inasnak egy cse­répkályhás mester ismerőséhez, aki mellett szép lassan ki is tanul­tam a mesterséget. Dombrád számomra egyike volt az emberré nevelő helyszí­neknek. Itt szereztem az első is­mereteket az emberekről, az em­beri közösségekről, a család ösz- szetartó szerepéről, a szerétéről, a sajnálatról, a félelemről és az örömről. Ezeknek az ismeretek­nek egy része biztos, hogy ma is meghatározza minden döntése­met, cselekedetemet, és szerepet játszanak abban, hogy olyan em­ber lettem, amilyen. Tóth Béla, a Magyar Országos Levéltár főigazgató-helyettese

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents