Kelet-Magyarország, 2000. április (60. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-15 / 89. szám
2000. április 15., szombat 8. oldal Dísztárgyak a múzeumban Látványos kiállítással nyitotta meg a ka- púit április elsején a Sóstói Múzeumfalú. „A Magyar nép zivataros századaiból” elnevezésű tárlat, azokat a történelmi személyeket, eseményeket, szimbólumokat mutatja be, amelyek a paraszti és polgári dísztárgyakon láthatók. A kiállításon látható tárgyi emlékek két, elég jól körülhatárolt csoportot alkotnak: az elsőt a képek, a másodikat a kerámia- és üvegtárgyak adják. Ezeket egészítik ki az I világháború idején készült fém- és fatárgyak. Erzsébet királynő Ferenc József és Vilmos császár Elek Emil felvételei Váci Mihály Semmi az egész Várom, hogy visszatérj, szótlan szemembe nézz, mosolyogj szomorúan: — Semmi az egész! Semmi az egész. Minden volt — ennyi lett! Vezess már haza engem. Szorítsd a kezemet. Éjjelenként majd néha, ha erősek leszünk, amit remélni kellene — arra emlékezünk. Népdal Bocsásd meg, ha bántottalak, sokszor sárba rántottalak, voltam hozzád, mint a dúvad, abban csörtet, mibe búhat. Csillag ballag át a réten, szárnyát húzó vereségem, mezítláb lépdel a havon, bekönyörög ablakodon. Alkonyodik, besötétül,, a madár párja mellé ül, melléd dőlök, avas fejfa, sírdogálsz, virrasztó gyertya. Lelkem nehéz zsíros bunda. Kívül hordom, kifordítva, befelé akkor fordítom, mikor magam elordítom. Gyémántlagzi Zsindelyestanyán Hetvenhat leszármazott • A KSH nem talált hasonlóan nagy családot az országban Györke László Hét éve Pesten jártam, gondoltam, bemegyek a statisztikai hivatalba, megkérem a vezetőt, nézzenek már utána, létezik-e az országban még egy akkora család, mint a miénk. — Egy év múlva kaptam meg a választ, hogy van olyan házaspár, akik sokkal több gyermeket neveltek fel, mint mi, de vagy nincs annyi unoka, meg dédunoka, vagy már nem él mind a két szülő — mondja Pelles Miklós, aki 1940. március 25-én „kötötte be” Annuska fejét Zsindelyestanyán. Ma is az Érpatakhoz tartozó tanyán élnek kettesben. Egymásra találtak — A feleségem itt született — kezdi történetüket Miklós bácsi, aki az idén tölti be a nyolcvanadik életévét. — Én Érpatakon láttam meg a napvilágot, tizennégy éves koromban kerültem a tanyára. Édesapám 1896-ban bevonult katonának, Nagyváradon szolgált, ahol cimboraságba keveredett a későbbi földbirtokossal, aki aztán 1934 tavaszán megkereste, hogy jöjjön el intézőnek a birtokra. így költözött a család a tanyára. Mindenre kapható legény voltam akkoriban, ha kellett lóra pattantam, vittem a postát Baktára, merthogy a földbirtokos ott lakott. Annuska akkor még kislány volt, csak később vette őt észre a legény, amikor már betöltötte a tizenhatot. — Édesanyám korán meghalt — folytatja Miklós bácsi —, apámmal maradtunk hárman fiúk. Tán ezért is nősültem korán, húszéves koromban. Jöttek aztán a gyermekek szép sorjában: negyvenben Miklós, rá egy évre Anna, negyvenháromban pedig Marika. Közben persze történt egy s más. 1941 októberében — amikor a második gyermek még csak kéthetes volt — megkapta a katonai behívó parancsot. Egyszer engedték haza szabadságra, enA gyermekek fele párjával Ezt a csokrot a polgármester hozta A szerző felvétele nek „köszönhető” a harmadik gyermek. Aztán még nehezebb időszak következett: a front, majd az orosz fogság. Öt évig nem láthatta családját. Nincs kedvenc — Fel tudná-e név szerint sorolni az unokákat? — kérdezem Miklós bácsitól. — Hogy fel-é?! Még a dédunokákat is! — Van-e kedvenc, vagy netán feketebárány a családban? — fordulok Annuska nénihez. — Mindegyiket egyformán szeretem. De, tudja, a legkisebbet azért egy kicsit mindig jobban pátyolgat- juk. Nincs feketebárány se. Aztán hirtelen elkomoro- dik, mert eszébe jut, hogy most lenne huszonkét éves az a lányunokája, akit itt, a mostani házuk előtt gázolt halálra egy autóbusz nyolcéves korában. — A brjanszki erdőben kaptam meg az értesítést, hogy megszületett Marika. Akkor még Amatőr felvétel nem gondoltam volna, hogy 1948. július 13-áig kell várni, míg újra láthatom a családomat. Gondolhatja, nem volt könnyű dolga a feleségemnek sem a három csöppséggel. — Sokat köszönhetek a szüleimnek, testvéreimnek — veszi át a szót Annuska néni. — Ha ők nem segítenek, nem is tudom, mi lett volna itt velünk. Negyvenötben kaptam négy hold földet, azon gazdálkodtam édesapám segítségével. Villanytelep Moszkvában — A fogságban is dolgoztam már építkezésen — mondja Miklós bácsi. — Moszkvában villanytelepet építettünk. Megtanultam egy kicsit németül, meg oroszul is. Ma sem lehetne eladni egyik nyelven sem. Na, mikor végre hazajöttem, előbb a Hortobágyra mentem dolgozni, aztán 1950-től Sajóbábonyba jártam munkára. Haza csak szombatonként jöttem, a házimunka, a gyereknevelés, vagyis a nagy strapa csak a feleségem nyakába szakadt. így ment ez később is, mert 1965-től még három évig Debrecenben egy cégnél voltam mélyépítő. — Amikor 1960-ban megalakult a téesz, hát én is beléptem — mondja Annuska néni. — A gyerekekkel jártam kapálni. A tanyán sose volt könnyű az élet, hiszen kenyeret sütöttünk, kapáltunk, arattunk, jószágot tartottunk. Kézzel mostam a sok gyerekre — mosógépről még csak álmodni sem mertünk akkoriban. A gyerekek hamar megtanulták, hogy dolgozni kell. Becsületes, rendes munkásember lett mindegyikből. Hát egy kicsit bele is fáradtam, most már nem nagyon bírok. Pedig holnap kompréültetés. Igaz, jönnek a gyerekek, de ha bírunk, mi is megfogjuk a kapát. A föld már elő van készítve, tessék megnézni. Újra Miklós bácsié a szó: — A kőműves, ács mesterség volt a szakmám, de ha kellett, megjavítottam a traktort is. Na, 1968-ban úgy gondoltam, elég volt már az cigányéletből, hazajöttem maszek építőnek. Érpatakon előbb járdát, utat, majd házakat építettem. Ezt, amiben most lakunk, ezt is én építettem. Az akkori téeszelnök aztán elcsalt, mert nem volt agronómu- sa. Mondom neki, csak' akkor megyek, ha mezőőrnek ír be. Nyolcvanban aztán nyugdíjba mentem. Gyerekek, unokák A Pelles házaspárnak 1940 és 1963 között tíz gyermeke született. A legidősebb (Miklós) és a legfiatalabb (József) között 1951- ben látta meg a napvilágot András. A három fiú mellett hét lányt (Anna, Mária, Júlia, Erzsébet, Katalin, Ibolya, Piroska) neveltek fel. Mindannyian családosak. A gyémántlakodalmon — ha minden egyenesági leszármazott jelen lett volna — összesen hetvennyolcán ültek volna az ünnepi asztalnál. Az unokák száma ugyanis harmincöt, akik közül huszonegynek már van párja — ahogy Miklós bácsi mondja. Dédunoka jelenleg harmincegy van, de nemsorára harminchármán lesznek. Zsindelyestanyán ugyan csak egy lányuk él, ám a nagy család sem került messze a szülőföldtől. A gyerekek közül öten laknak a Vissza az életbe Pelles Miklósról 1992-ben lemondtak az orvosok. — Nagyon komoly operációm volt — mondja. — A műtőből az intenzív osztályra vittek. Mikor magamhoz tértem, le akartam szállni az ágyról, de nem engedték. Négy nap telt el. Egyik nap a jobb, másik nap a bal oldali ágyról vittek el egy-egy halottat. Istenem, hová kerültem? Most már én következek? Mindenáron el akartam innen menni, de még csak felülni sem engedtek. Aztán az ötödik napon megkérdezte az osztályvezető főorvos úr: Miklós bácsi, maga már fel tud ülni? Fel én, mondom, még fel is állok, ha kell, csak adjanak már valamit enni. — Ezen aztán elmosolyodott a főorvos, rögtön telefonált a Szabó főorvos úrnak, annak, aki operált, hogy jöjjön már, nézze meg a betegét. Hát így történt, hogy visszahoztak engem az életbe. közeli Újfehértón, ketten Érpatakon, egy-egy család pedig Nyíregyházán, illetve Nagykállóban. Csak két unoka került mesz- szebbre, a Dunántúlra, a többiek ittmaradtak a megyében. — Hál’ istennek nincs olyan nap, hogy valaki el ne jönne — mondja Miklós bácsi. Nevezetességeink Gyönyörű, héthektáros park közepén fekszik Kislétán a megyei önkormányzat Ápoló és Gondozó Otthona. Hajdan a Gencsy-család kúriája volt, és 1957 óta lát el szociális feladatokat. Az otthon az idők során tovább bővült, bizony a hajdani tulajdonos nehezen ismerne rá, kétszintes épületekéi, pavilonokkal bővült a létesítmény. Ma már 220 sérült gyermek lakik benne. A szép parkban található hajdani kúria a látogatók előtt is nyitott Elek Emil felvétele
