Kelet-Magyarország, 1999. április (56. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-03 / 78. szám
1999. április 3., szombat 7. oldal ____I A gazdász éneke Galambos Béla Szinte elillant 43 munkában eltöltött év. Rövidesen nyugdíjba vonul, ám azután is aktív életet tervez a dalos kedvéről mind közismertebb vásáros- naményi körzeti növényvédelmi felügyelő. A mindig emberibb életre törekvő Vincze György (61) most is bizakodó. Reméli, nyugdíjasként is lesz igény a körzetébe tartozó 32 településen mezőgazdasági szaktanácsaira épp úgy, mint a környék műsoros összejöveteleinek közönsége részéről kellemes hangján szárnyló nótaestjeire. Csarodai paraszt családból indulva kézenfekvő volt, hogy az agrár pályát választja. Mátészalkán a mezőgazdasági technikumi évek kettővel hosszabbra nyúltak a kelleténél, mert abban az időben bizony nem nélkülözhette a héttagú Vincze család, fiuk fizikai munkával előteremtett keresetét. Technikusként aztán előbb állattenyésztési felügyelő, majd járási agronó- mus Naményban. Már a Debreceni Agrár- tudományi Egyetemet végzi, amikor 1968- ban a megyei növényvédő állomás felügyelője lesz. 1972-re a növényvédelmi szakmérnökit is meg kellett szereznie. Ekkor hívják haza Csarodára a termelő szövetkezetbe főmérnöknek. Hét eredményes évet tölt a termelésben. Erre az időszakra, mint az elméleti tudását teljessé tévő iskolára emlékszik vissza. Az 1978. esztendő azonban már ismét mint növényvédelmi körzeti felügyelőt találja szokott helyén, Vásá- rosnaményban. Vincze György Martyn Péter felvétele Hogy nótás családból származik, arról írásos bizonyítékokkal is szolgál, mégpedig apai nagybátyja kézzel írott kottáival (belőlük kettőt már meg is jelentetett egy nótásfüzetbe). Néhai Bállá Gyula ugyanis pénzügyőr létére nótaszerző, és Beregszászból Fedák Sárit is jól ismerő műkedvelő színész is volt, aki „45 után a csarodai tanács hivatalnokaként hobbiból szervezte haláláig a község kulturális életét — meséli a hallását, előadói késztetését innen eredeztető éneklő gazdász. A hajdani csarodai esték nótázásainak egyenes folytatásaként lett, s 35 év óta kisebb megszakításokkal maradt is tagja a naményi pedagógus kórusnak, akikkel boldogan énekelve jutott el a hazaiakon kívül jó néhány külföldi vendégszereplésre. A kórista három évvel ezelőtt, amikor a rádió — általa soha ki nem hagyott — „Jó ebédhez szól a nóta” műsorában meghallotta a felhívást, elhatározta részt vesz a Zamárdiban rendezett nóta-táborban. Számára „csodálatos dalos környezetben” meg is nyerte a tábor háziversenyét. A szakértők biztatására megjött a hiányzó önbizalom is, amellyel 1997-ben már letette a fővárosban az „énekes előadói” vizsgát, sőt belépett a Magyar Nótaszerzők és Énekesek Országos Egyesületébe is. Azóta vállal fellépéseket. Kétezer kottából álló nótagyűjteményéből tanulta meg, állította ösz- sze 300 darabos repertoárját, amelyből minden fellépésére — legyen az nyugdíjas klubest, területi borverseny, vagy bál valahol a Beregben — összeállítja félórás aktuális műsorát. Jelenleg első önálló nótás kazettájának kiadását készíti elő. „Mindig is élt bennem, hogy valahogy ki kellene teljesítenem ezt a lelkemből fakadó nóta szeretetet, hogy mások örömére is énekelhessek. Nos, ez most 60 évesen sikerült és boldoggá tesz. Ám bennem a dal és a természet szeretete kéz a kézben jár. Tudom, hogy a legjobb lóra tettem, amikor az agrár-, s benne a növényvédelmi pályát választottam. Ez a munka a nap minden órájában más feladatot ad más emberekkel és ami számomra nagyon fontos, sokat kell kinn lennem a szeretett szabad természetben, amiről egyebek között például a Lehullott a rezgő nyárfa kezdetű nóta is szól.” Az utazó irodalomtörténész A mű a nemzet lelkiismerete • Czine Mihály emlékére • Tudatos értékválasztás Karádi Zsolt Arany János-i pillanat volt. Álltunk a Farkasréti temetőben, dideregtünk a sir körül, s éppen Görömbei András meghatott szavait hallgattuk, amikor elkezdett szállingózni a hó. Előbb csak lassan, tétován, rit- kásan, majd egyre erősebben, sűrűbben, később pedig, este felé, már átláthatatlanul, makacsul, dühödten zuhogott. „S elborítá a sírt új havával az ég” — írta Arany a Toldi estéje záró sorában. Az ég elborította Czine Mihály sírját is. Mintha a természet is érezte volna: valami rendkívüli történt. Mintha a megbolydult elemek tánca, a kavargó orkán, később pedig a falakká épülő hó valós értelemben is azt idézte volna, amit Czine Farkas Árpáddal együtt vallott: az irodalomnak az a küldétése, hogy vájjon „alagutakat a hóba”. Amíg élt, ezt tette. írásban, szóban, könyvben, esszében, itthon és külföldön, mindenütt, ahol magyarok laknak. Ma lenne hetven esztendős. Születésnapi köszöntés helyett már csak emlékezhetünk rá. Emléke azonban romolhatatlan azok számára, akik ismerhették személyesen. És azok számára is, akik „csak” műveit forgatták, s lettek korszakok, folyamatok, alkotások értői általa. Tanár volt, tudós, „igehirdető”: az irodalom „vándorprédikátora” — ahogy hívei nevezték. Ifjú szívekben él. Maga is örök-ifjan. Látom, amint széttárja karját: elfér benne az ország. Mert Czine Mihály az irodalmat sohasem tekintette csak szóművészetnek. Hitt abban, hogy az irodalmi műben a nemzet lelkiismerete szólal meg. Misszióban nagy szerepet tulajdonított az írónak; 1983-ban mondta, egyetértve Veres Péterrel: „Az író (...) egy személyben lehet művész, tudós és politikus; még próféta is. S az írás egyszerre lehet Czine Mihály művészet, tudomány és társadalmi tett, s az írásban fogalmazott szépség—igazság: örök. Az író a maga testben, lélekben vállalt közösségének legtermészetesebben vállalt kifejezője lehet, a politikának távlatot adhat; meglátásaiból történelem lesz”. Sorsa népmesehősökére emlékeztet: tízgyermekes nyírmeggyesi juhász-család legkisebbik fiának született 1929. április 5-én. Innen indult, s a hodászi elemi, a nyírbátori polgári iskola s a nyíregyházi tanítóképző után jutott el az Eötvös Kollégiumba. Tíz évvel ezelőtt, amikor interjút készítettem vele, meghatódott kedves tanítóiról — tanárairól szólva: a Nyírő-novel- lát olvasó Liszkay tanító úrról, a hodászi Fóris tiszteletes úrról, s a hodászi Siketh Mihály tanító úrról, aki először fedezte fel növendéke képességeit. Hálás szavakkal emlegette a „képző” nevelőit: a Dosztojevszkijt tanulmányozó Diószegi Balázst, a Bartók és Kodály muzsikáját közvetítő Bolvári Zoltánt, s mindenekelőtt Sárdi Bélát. Ő irányította figyelmét Adyra, Móriczra, Szabó Dezsőre, s a népi irodalomra. Az ő tanácsára jelentkezett az Eötvös Kollégiumba is. A kiemelkedő adottságú ifjút KM-reprodukció a „fényes szellők” lendülete sodorta a fővárosba, ahol később nagy hatású tudós, szuggesztív pedagógus, remek előadó: egyszóval „intézmény” lett. AÍig harmincesztendős volt, amikor megírta hatszáz oldalas nagy könyvét, a Móricz Zsigmond útja a forradalmakig címmel (1960). Már ebben a — máig nélkülözhetetlen — nagymonográfiában kialakította alkotói eszményét, a lefegyverzően gazdag ismeret- anyagot szépiróra jellemző élményszerűséggel közvetítő irodalomtörténet-írás eszményét valósítva meg. A Móricz-kötet tudatos érték- választás eredménye volt; Czine Mihály azokról a szerzőkről értekezett szívesen, akiknek munkáiban saját meggyőződését, az „életérdekű” irodalom elvét látta megnyilvánulni. így aztán Szabó Pálról 1972-ben publikált kismonográfiát, míg a többi számára fontos alkotóról tanulmányköteteiben (Nép és irodalom, 1981, Kisebbség és irodalom, 1992, Németh László eklézsiájában, 1997, beszélt. E könyveiben nemcsak Illyés Gyuláról, Veres Péterről, Tamási Áronról, Nagy Lászlóról, Juhász Ferencről, Váci Mihály- ról, Csoóri Sándorról, Sarkad! Imréről, Németh Lászlóról közölt kisebb-nagyobb esszéket, hanem ezekben adta közre a határainkon túli magyar irodalmakról született munkáit is. Czine Mihály elévülhetetlen érdeme, hogy akkor kezdett el gondolkodni az erdélyi, a csehszlovákiai, a vajdasági Írókról (a kárpátaljai magyar irodalomról festett portréja 1991-ben jelent meg), amikor ez még bűnnek számított. Gáncsolták is érte elégszer. A hatvanas évektől kezdve, a hivatalos internacionalista kultúrpolitikával szemben rajzolta meg kitűnő arcképeit Egri Viktorról, Áprily Lajosról, Balogh Edgárról, Tamási Áronról, Kós Károlyról, Remé- nyik Sándorról, Dsida Jenőről, Sütő Andrásról, Bözödi Györgyről, Farkas Árpádról, Horváth Istvánról, Herceg Jánosról, Fábry Zoltánról, Kacsó Sándorról stb. Czine Mihály „utazó” irodalomtörténész volt, aki megszámlálhatatlan előadást tartott itthon és külföldön egyaránt. „Kül- detéses” emberként vallotta Ady meggyőződését: „A magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.”. Álltunk az Arany János-i télben, az egyre sűrűsödő hóesésben, de a koporsóra hulló göröngyök dübörgéséből is hallani véltük, tanítványainak, barátainak, tisztelőinek sok száz fős gyülekezetében, ízes szavait; azokat, amelyekkel Farkas Árpádot jellemezte: „A pusztulással, az iszonyúval szemben (...) fölmagasodik az ember. Farkas Árpád nemcsak az omlást, nemcsak a szivárgást érzékelteti. De azt is, hogy az ember a lehetetlen ellenében is felszegi a fejét: újratermeli a reményt, az elszivárgót! álmokat. Felénekel még a sírból is”. ® Czine Mihály most lenne hetvenéves. A népmesebeli legkisebbik fiú legyőzte a sárkányokat, s immár a csihagok közül tekint le ránk. Vajon méltók vagyunk-e figyelmére? Svájci cukrászlegények Nyíregyházán Krúdy Gyula édességipari mesternek nevezte • A Nyírvidék első fényképes reklámja Margócsy József Krúdy Gyula emlegeti így azokat az édességipari mesterembereket, akik a múlt század második felében a város legnépszerűbb üzletében dolgoztak. 1850-ben telepedett le Nyíregyházán a svájci Gredig Jeromos, aki egymás után érkezett rokonaival biztosította a polgári családok életéhez szinte kötelezően hozzátartozó szolgáltatást: a cukrászdái termékek elkészítését. Idejövetelüknek prózai okai vannak: szülőföldjükön annyi cukrász működött, hogy nem tudtak egymástól megélni. Gredig (1824-1900) próbált először szerencsét, majd hamarosan a Hősig és a Tester név is rákerült a társas cégtáblára. Másfél évtized elmúltával már megépültetett a családok és az üzem háza: a mai Rákóczi utca 4. szám alatti 15 ablakos emeletes családi otthon, majd néhány év múlva a Hősök terére néző kilenc ablakos folytatás. A sarkon nyílik a cukrászda: több más üzlet mellett, az emeleten intézmények bérelnek helyiségeket. A bejárat fölött ma is látható az 1866-i zárókő. Megjegyzendő, hogy ezt a dufart kaput évtizedeken át pusztították az odahelyezett cégek, tizenegy évvel ezelőtt hozták rendbe a kovácsolt vas kapuzatot. Manapság tatarozás folyik, első lépésként kiverték a két kerékvetőt, remélhetőleg nem véglegesen! A rokon üzlettársak közül Hősig halt meg korán, rokonai visszamentek Svájcba, a Testerek éltek legtovább, 1908-ban adták el az üzemet. Ezentúl már a képen is látható cukrászati táblán Hohe Vilmos neve szerepel 1917-ig. A tulajdonos (1858-1934) iparkodását a háború tette lehetetlenné. Majd későbbi utóda Lengyel Nándor következett, akinek emléke még él Nyíregyházán. Ugyanis az ő, hosszabb bérleti ajánlatára készült el az a kioszk, a Benczúr téri egykori csinos pavilon, amelyik 1926-tól éveken át kellemes, elegáns fagy- laltozó hely a gondozott, árnyékos parkban, katona-zenekari műsorok kíséretében. A nagy gazdasági válság sodorta el Lengyel vállalkozását; a kioszk gazdátlan maradt — lényegében máig, amikor már a kocsmai jelleg uralkodik környékén. Mostani cikksorozatunk végén vegyünk szemügyre egy kivételes technikával készült érdekes hirdetést a Nylrvidék 1908. évi tavaszi számaiból. Ekkor tűnt fel először lapelődünk oldalán olyan reklám, amelyik fényképekről készített klisék segítségével jelentkezett. Ez az eljárás hosszadalmasabb előkészületet igényelt, így jóval drágább is, mint az egyszerű szöveges hírverés vagy valamely vonalas-rajzos reklám. Ez az ifjabb Balczár István apjának üzemét folytatta: modernizálásának eredményei jól mutatkoznak meg a hirdetés képein. 1901-ben építtette azt az üzletházat a Szent István utca elején, amelyiket nemrég újítottak fel: megőrizve az eredeti gipsz díszítéseket, a mostanában divatossá lett rózsaszínre festették a homlokzatot. A dufartos, hatalmas pinceraktárakkal épített házban külön üzlethelyiségben Balczár Hohe Vilmos cukrászata falatozót is nyitott, borkiméréssel együtt. Sajnos a vállalkozó szellemű drága reklámra is költő húsiparos 45 éves korában, 1912- ben meghalt. Cégének nem volt igazi folytatója, a modernebb reklámozás terén is csak sokára lett igényes követője. Manapság az elektronikus nyomda, képszerkesztés, finom színezésre képes kivitelezés korában, ahogy újságunkban is láthatjuk, már sokkal magasabbra jutott a reklámozás technikája. Éppen ezért érdemes és szükséges emlékezni az üyen téren is lépésenként modernebbül gondolkodó, úttörő nyomdára és költségeket is vállaló megrendelőjére. A Balczár-cég hirdetése a Nyírvidékben, 1908 KM-reprodukciók b ^ HÉTVÉGE ______
