Kelet-Magyarország, 1999. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-23 / 19. szám

1999. január 23., szombat Kelet«* hétvégi 8. oldal Kertészvéna Nyéki Zsolt Kemény, országos elismerésnek Ör­vendő munka is nyújthat kikapcsoló­dást, pihenést. Meghökkentő állítás, még akkor is, ha tudjuk, a kertészke­dés a felüdülés forrása. Polgármester, mezőgazdasági szövetkezet elnöke, gyümölcsnemesítő — akár indul­hatna is az ulti, hiszen adott a három part­ner. Megyénkben mégis van egy település, ahol leosztatlanul maradnának a lapok, ha az említett urak egymásra várnának: Lö- vőpetriben ugyanis csak egy ember, Szőke Ferenc ülne az asztalhoz. Igazi kertészcsa­ládba születve már gyermekként barátsá­got kötött a fákkal, bokrokkal, így a szak­mai berkekbe vezető útja is töretlen volt. Szőlő a házban A szerző felvételei Előbb a nyíregyházi kertészeti techni­kum (ma szakközépiskola) padjait koptat­ta, majd a szomszédban, a mezőgazdasági főiskola gyümölcstermesztési szakán szer­zett diplomát. Kutatói vénájának és érdek­lődésének köszönhetően több intézménytől is kecsegtető állásajánlatot kapott, de visszatért szülőfalujába. Ma sem tudnék másképp dönteni — tesz őszinte vallomást. Pályakezdőként a helyi termelő szövetke­zethez került, ez lett első s mindmáig utol­só munkahelye, csak a cég neve változott meg olykor. Átalakítások, összevonások során előbb Pap, később Szabolcsbáka gesztorsága mellett dolgoztak, míg hat éve már önálló egységként, Új Március Szövet­kezet néven a maguk urai. A jeles pillanatban választotta meg a tagság elnöknek, de a közéleti szereplése még korábbi keletű. Lassan húsz éve fog­lalkozik közügyekkel, a rendszerváltás ide­jén községi elöljáró címet kapott, majd a második helyhatósági választásokon a Lö- vőpetriben élő emberek bizalma polgár- mesteri székbe juttatta. Tavaly újabb négy évre erősítették meg posztján a szavazók, akik vele együtt tudják: az önállóságnak olykor nagy ára van, gyakran kell számol­ni a közös kassza pénzét. Szőke Ferenc ennyi elfoglaltság mellett sem lett hűtlen eredeti hivatásához, aktivi­tása szó szerint gyümölcsöző. Meggyel és szilvával végez hosszú évek óta kísérlete­ket, utóbbi fajon belül a Besztercei musko- tályos (Lövőpetri) fajta már ideiglenes elis­mertséget nyert. Másik kedvence a dió, eb­ből is szeretne kedvezőbb tulajdonságok­Saját termesztésű citrom kai bíró egyedeket nevelni. Ha az országot járva megpillant egy szép, betegségeknek ellenálló fát egy udvarban, bekopog és ol­tóvesszőt kér. Eddigi munkájának elisme­rése, hogy tavaly felkerült a magánnemesí- tők országos listájára - elit csapat, ahová az elmúlt ötven év alatt húsznál alig több ember nevét vésték fel. S hogy igazi ker­tészvér csörgedezik ereiben, arról otthona is bárkit meggyőz. A lakás fedett előterében, a betonalap szabadon hagyott részén elültetve szőlőtő­kén akad meg a látogató szeme, mig a szo­bákban citrom, narancs és mandarinfák árasztanak mediterrán hangulatot. A ga­lambtojásnál alig nagyobb termést hozó törpe mandarintól a négy kilogrammos gyümölcsöt nevelő pomeloig a citrusfélék szinte valamennyi faja megtalálható itt. Ezek nem díszek, többek között a téltűrő képességüket vizsgálja a szakember. Van olyan fa, amelybe négy-öt fajt oltott, s mindegyik hozza szépen a termését. Nekem a kertészkedés a hobbi, a kikapcsolódás, ez teszi könnyebbé a munkámat — árulja el a szakmájához fűződő, már-már érzelmi kö­tődését a polgármester-elnök-nemesítő. Vadkacsák Balogh Géza Január 31. —. az esztendő egyik legközönségesebb napja. Ez az a nap, Hajnalban Fokozatosan nyűik ki a táj, már a nap is ki-kisüt, és mind messzebbre látni. Szürkésbarna meg rozsda­barna a táj. Balról a Sza­most kísérő galériaerdő, jobbra pedig a határ. So­vány, víz borította vetések, zörgő kukoricatáblák, faso­rok, magányos bokrok, fák. A távolban Győrtelek, Da- róc, Ököritó tornya, ha ma­gasabb volna, látnánk a tá­voli Rápolt templomát is. Szamos hátán E:z: igaz, morgom, de a szél is. Ráadásul délről fúj, neki a sze- % műnknek. Panasznak azonban nincs helye, mert van azért a szélnek előnye is. Szép fokozatosan elűzi a felhőket, s ahogy megyünk bele a délutánba, úgy lesz egyre világosabb. Majd nyolcezer hektáros a tunyogi társulat területe, s ha erdeje nincs is, vize annál több. Kettészeli a Szamos, és a Holt-Számos. Húsz-huszonöt ki­lométeres vízi sáv a terület köze­pén, hol másutt lenne vadkacsa, ha nem itt? Hiába azonban a lelkesedés, meg a meleg, már-már tavaszi langymeleg. A mélyebb vizeket, árkokat még mindig jég borítja. Igaz, a jég fölött arasznyi víz, ami óvatosságra inti az em­bert. Mégis megtörténik kis híján a baj. Méternyi széles árokban acélkeménységűnek tű­vad nálunk is, mint korábban — mondják a vendéglátók. — Ren­geteg az orvvadász, a tavalyi idő­járás pedig, rettenetesen megne­hezítette a vad életét. A borzasz­tó sok esőben nagyon sok fészek­alj elpusztult. Most is, van ugyan fácán, de nem repülnek fel ebben az esőben. Elsurran­nak a bokrok alatt, azért nem látjuk őket. A beszélgetésnek itt vége, fel­tűnik a Szamos tükre. Tegnap ment el a jég, s talán szeren­csénk lesz. Senki sem találja a magyarázatot, de a vadkacsák e szakaszon gyülekeznek. Mehet­nének délnek, északnak, de nem. Pedig itt is ugyanolyan egyenes a meder, mint másfél kilométer­rel lejjebb, vagy feljebb, a kacsá­kat azonban ez nem érdekli. Ezen a jellegtelennek tűnő, öreg fáktól megszabadított, kétszáz méteres szakaszon telelnek. S ha szerencsénk van, mind­járt kezdődik a húzás. A gáton túl még nagy kukori­De azok bolondok lennének jönni. Helyettük mi indulunk el, mielőtt még besötétedne. A vas­úti hídról talán még elkapjuk a húzást... A vadászok arcán azonban már látom, ma aligha lövünk ka­csát. Pedig loholunk rendesen, de mire elérjük a hídfőt, már nem is szürke, hanem kék in­kább az este. Azért mi elfoglal­juk helyünket a hídon. Látunk is pár kései kacsát, amint messze szárnyalnak a terített mezők fe­lé, de lövésről szó sem lehet. Nem is baj. Hiszen olyan cso­dás ez a januári este. Tavaszi il­latok úsznak a folyó fölött, és te­lihold ragyog, mintha csak kár­pótolni akarná az embert a lucs­kos, szürke napért. És a vadá­szok se bánkódnak. Hiszen nem a puskalövés a fontos, hanem a hold, a folyó, ez a csend. Amit nem is érdemes magya­rázni. Úgyse érti meg csak az, aki állt már januári alkonyatban kint, a mezőn, ég és föld között. A kacsák már ismerik ezt a tar­tást amire alig figyel valaki, amikor Gergely pápa óta nem történt semmi. Legalábbis így okoskodik a többség. Mert január 31. igenis jeles nap, még ha mi nem is tart­juk számon. Annál inkább a va­dászok: ez a yadkacsaidény vége. Most azonban még csak ja­nuár 13-át írjuk, vígan lehet vár­ni, lesni, cserkelni a kacsákat. Már ha vígnek lehet mondani az esőt, a felhőt, a ködöt. Tunyog- matolcs határában a Szamos gát­ján ballagunk. Négyen. Három puskás, meg a krónikás. Itt még reménykedtünk a kacsákban A szerző felvételei A tunyogi vadászegyesület el­nöke, Mikes Zoltán, a vadász- mester, Széles Vilmos, s a társuk, Liszák Gábor persze nem fázik. Megértek ők már különb időt is, ez a mostani nekik csak egy gyenge, tavaszi zápor. Biztatnak. Olyan helyre me­gyünk, ahol biztosan látunk ka­csát. Hogy lövünk-e — pontosab­ban, lőnek-e — az bizonytalan. De nem is a kacsa a fontos. Ha­nem a friss levegő, a mozgás, az, hogy itt szabadon szaladhat a te­kintet. nő jégre lépünk, de a;j elkezd re­csegni... — Gyorsan...! — mondják a vendéglátók, s mire észbe ka­punk már majdnem a Szamos partján találjuk magunkat. A Szamost eddig sű rű galéria­erdő kisérte, itt azonban eltűn­nek az öreg fák, áthatolhatatlan- nak látszó bokrok, gyalogakácok állják az utunkat. Itt a töltés is szélesebb a szokottnál, pedig ar­rébb sem volt éppen papírvé­kony. — Ezen a ponton szakította át hetvenben a Szamos a gátat — magyarázzák a vadászok, — meg itt jön át a Szamos alatt a gázve­zeték. A gázcsőből persze nem látni semmit, aminek csak örülhe­tünk, de annak már nemigen, hogy eddig vadat se nagyon lát­tunk. Pedig megtettünk már vagy másfél kilométert. Igaz, jobbára a gát tetején, ott pedig elvétve találkozni velük, de nem csak ez a magyarázat. — Sok más társulathoz képest mi még nem is nagyon bosszan­kodhatunk, de tény, kevesebb a catáblák állnak bokáig a víz- ben-jégben, betakarítatlanul. A kacsák, ha olyan a kedvük, oda fognak majd kihúzni szürkület­kor. November végén már megér­keztek az északról jött kacsák, s most, hogy elment a jég, vissza­tértek kedvenc helyükre. Csak legyen kedvük „húzni", hajlítga- tom orrom elől óvatosan a gya­logakác ágait. Már csak tíz-tizen­öt méter a víz, a vadászok inte­nek, hogy egy lépést se tovább, amikor éktelen hápogás, robaj- lás, és tőlünk vagy harminc mé­terrel lejjebb, de még a mi olda­lunkon felrebben egy tisztes vad- kacsacsapat. A túloldalt is mintha ostorral vertek volna a folyó hátára, leg­alább ezer kacsa rugaszkodik a víznek, suhog szárnycsapásaik nyomán a levegő. A vadászok bosszankodnak. Óvatosabbnak kellett volna len­nünk, ezek ide már aligha tér­nek vissza. De azért reményked­jünk! Hátunkat egy-egy vasko­sabb fűzfa törzsének vetjük, s várjuk a kacsák jöttét. Akkor nézzük a puskát! Értékeink Múlik az idő! Nehezen hisszük, hogy öt évvel ezelőtt épült fel Nyíregyháza belvárosának, ponto­sabban a Vay Ádám körútnak egyik meghatározó épülete, az Uni­verzum Áruház. Modern korunk építészetének egyik remekműve, mondhatni a huszonegyedik szá­zad megelőlegezett alkotása. Az öt­szintes épület hétezer négyzetmé­ter alapterületű, és külsejét mint­egy kétezer négyzetméter nagysá­gú üvegfelület takarja. Az épületre még ma is jártunkban, keltünkben rácsodálkozunk, de talán kevesen tudják, hogy Szilágyi Miklós épí­tész-tervező álmodta meg Elek Emil felvétele

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents