Kelet-Magyarország, 1998. október (55. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-03 / 232. szám
17. oldal 1998. október 3., szombat Kovács Éva Amióta láttam a képeket, a látvány alapján átéltem az eseményeket, nehezen tudom felejteni: az egyik nyugati ország budapesti nagykövetségének lépcsőjéről magyar rendőrök távolítják el azokat az albán menekülteket, akik ki tudja honnan, ki tudja milyen úton-módon jutottak hazánkba. Férfiakat, nőket, különböző korú gyermekeket nyalábolnak a hónuk alá, s a tanúsított ellenállás mértékéhez igazodva durvább, vagy éppen szelídebb módszerekkel igyekeznek a várakozó autókba zsuppolni az el- fogottakat. A menekülteket, akik most nem menekülhetnek. Tetszik nekik vagy sem, visszaviszik őket a táborba, ahol tovább várhatják sorsuk jobbra fordulását. Szülőföldjüket azért hagyták el, mert háborútól félnek, üldöztetéstől, nélkülözéstől tartanak, s mindent odahagyva és mindent kockáztatva útnak indultak. Azt remélték, egy más, egy idegen országban végre nyugalomra lelnek. Nyugalomra, no meg gazdagságra — tehetjük rögvest hozzá, hiszen tudjuk: az ember gyarló, s éljen bármely pontján a világnak, előbb „csak" testi-lelki biztonságra, rögtön azután a korábbinál jóval jobb életre törekszik. Az albánoknak még sokáig kell várakozniuk mindezekre. Mint ahogyan azoknak a menekülteknek is, akik naponta érkeznek hazánk területére a legváltozatosabb illegális utakon, anélkül, hogy akár azt tudnák, éppen merre járnak. Hazájuk politikája mellett a lelketlen embercsempészek áldozatai ők, olyan embereké, akik az utolsót is elveszik, hogy ők gazdagodjanak, míg mások a szó minden értelmében földönfutóvá lesznek. Megyénk különösen kedvelt helye a menekülőknek, hiszen a szegény keletről a gazdag nyugat felé tartó út rajtunk vezet keresztül. — Ugorjatok, ez már Ausztriai — mondta az embercsempész, amikor a vonat Ukrajna felől a záhonyi vasúti hídra ért. Azok szót fogadtak, s pár nap múlva ott voltak, ahonnan elindultak. A határőrök együttérzően, sajnálkozva nézték, ahogyan az életerős férfiak mezítláb topogtak a hideg beregi földeken. Nemrég hazánkban adtak egymásnak randevút a világ leggazdagabb emberei, legtekintélyesebb politikusai. A pénzről, a tőkéről, a gazdagságról, illetve a meggazdagodásról beszéltek, így természetesen nem kerülhették ki, mondhatni egyetlen percre sem feledhették a szegénységet, no meg a politikát. A Fortune Global Fórum, a budapesti multicsúcs vendége volt Henry Kisinger volt amerikai külügyminiszter is. Ő mondta egy előadásában: mielőtt a világ ítélkezne egyes országok felett, próbálja megtudni és átérezni, mit, miért gondolnak a világról ők. IVIagyarán: mielőtt másokról akarsz dönteni, képzeld magad a mások helyébe. Követhető, s főképp igen tanulságos módszer lehet... Méltán lehetne a természet egyik alkotóművésze a pók. Az ember beleszédül a szabályos körökbe. Lehet, hogy így vannak ezzel a rovarok is, ezért maradnak fogva Elek Emil felvétele CSERVENYÁK KATALIN Hát persze, hogy felépül! Legalábbis ebben bízik minden építkező, amikor a tervek fölé hajolva álmodozik majdani házáról. Aztán... Akár tipikusnak is mondhatnánk a 26 éves Péter (nevezzük így) esetét. Az újsághirdetésben ez állt: befejezés előtt álló ház sürgősen eladó. Mobiltelefonon hívtam: — Válunk — mondta. — Tönkrement a házasságunk. Közvetlenül nem maga az építkezés okozta, mert nagyon jó csapatot fogtunk ki. Igazán szépen dolgoztak. Egy év alatt fel is épült a ház, szerintem ennyiben szerencsések vagyunk. Csak hát, az az igazság, hogy ilyenkor az ember sokat vállal magára. Hajtja a pénzt, húzza az igát, keveset van otthon. Ez jelentette a problémát. Bár lehet, ha a volt feleségemmel beszélne, mást mondana. — Egy évig voltunk házasok — folytatja. — Igaz, előtte sokáig jártunk együtt, de az egészen más, mint amikor az ember a másik mellett alszik, reggel mellőle kel fel. Azt hiszem, nem gondoltuk végig, jó lesz-e, ha összeházasodunk. El kell adnunk a lakást, mert egyikünknek sincs annyi pénze, hogy a másikat kifizesse. Ráadásul elég nagy, egyedül bármelyikünknek luxus volna fenntartani. Annyiban fáj a szívem, hogy ezt a házat mi magunknak, ketten terveztük. Az udvart is úgy alakítottuk ki, ahogy a mi életmódunknak megfelelt volna... Egyelőre nem gondolok új házasságra. Befejezem az egyetemet, aztán majd alakulnak valahogy a dolgok. ♦♦♦ Mindannyiszor megcsodáltam, ahányszor elmentem a ház előtt. Nincs benne semmi extra, semmi luxus, kifejezetten középpolgári ízlésnek és igénynek megfelelő épület. Alig fejezték be, máris hozzáláttak a zsebkendőnyi telek parkosításához. S miután az utolsó dézsa piros muskátlit is kitették az udvarra, egy táblát szögeztek a kerítésre: Ez a ház eladó. — Amikor elkezdtük az építkezést, azt hittük, van elég pénzünk. Aztán úgy megemelkedtek az építőanyagárak, hogy a telek felét el kellett adnunk, hogy be tudjuk fejezni — sorolja a háziasszony, Zsuzsa. — Közben megszűnt a munkahelyem, hát elkezdtünk vásározni a férjemmel. Éjjel-nappal dolgoztunk. Hajnali egykor keltünk. Mínusz húsz fokban, plusz harmincban állandóan úton voltunk, mentünk, cipe- kedtünk. Mindketten belerokkantunk. Alkalmazottat nem tudtunk felvenni, hát kénytelenek voltunk abbahagyni. Drága volt a telek, de azért építettünk ide, mert arra gondoltunk: ha velünk valami történik az úton, legalább a ház értéke megmarad, a gyerekeink legyenek biztonságban. Először ikerházat akartunk, hogy ha majd családot alapítanak, itt maradhassanak mellettünk. De el kellett adnunk a telek másik felét, hogy a házat be tudjuk fejezni. Negyvenkét éves vagyok, ebben a korban egy nő már sehová nem kell. Tartalékunk nincs, mindent felemésztett a ház. A férjem 39 ezer forintot hoz haza, ebből élünk négyen. Rettegek, mi lesz, ha jön a fűtési szezon. Leszedhetnék mindennap egy cserepet a tetőről, de azért nem adnak kenyeret. Cifra nyomorúság ez. Itt ülök a gyönyörű házban, és töröm a fejem, mi lesz holnap. Féláron lett volna vevő a házra, de elkótyavetyélni nem akarjuk. Járt itt egy ingatlanközvetítő, azt mondta, sokkal többet ér, mint amennyit kérünk érte. De így se kell! Van néhány nagyon gazdag, akinek könnyen lett százMartyn Péter felvétele milliója, és vannak a szegények, akik másfél milliós lakást keresnek. A középréteg elszegényedett. Valaki kikiabált a múltkor egy kocsiból: — Miből van neked ez a ház? — Miből?! Húsz évig güriztünk érte. Nem is éltünk. Egyetlen szórakozóhelyet sem láttunk még belülről. Most, hogy elkészült, élvezhetnénk. A fiunkat — egyedül az országból — nyolcvanszoros túljelentkezés mellett felvették Franciaországba, egyetemre, ahonnan nemzetközi munkaügyi jogászként térhetett volna haza. A felvételi értesítővel együtt kaptuk meg a tájékoztatót: nyolcmillióba kerül az öt év, plusz bojtárkodás. Próbáltunk itthon ösztöndíjat kérni, de nem sikerült, hát maradt itthoni egyetemen. Most köztársasági ösztöndíjra pályázik — kitűnő tanuló. Kollégiumot viszont nem kapott, mert vállalkozók voltunk. Az albérlet 13 ezer forint. Lányunk másodszor próbál meg halasztani a főiskolán. Az ő taníttatását már végképp nem tudjuk fizetni. Értük csináltuk az egészet, s most ott tartunk: ha nem sikerül eladni a házat, még diplomát sem tudunk adni a kezükbe... ♦♦♦ Istvánnak ideális kis legénylakása volt a belvárosban, közel mindenhez. Eljárt moziba, színházba, társaságba. Aztán kialakult egy kapcsolata, amelynek gyerek lett a vége. — Nem magunk, a gyerek miatt választottuk azt a konzervatív megoldást, hogy összeházasodunk. S mert addigra már volt egy kutyánk is, kinőttük az egy szobás lakást. Klári amolyan pályakezdő volt, nekem meg a pénz mindig kifolyt a kezem közül. Nem volt más lehetőségünk, mint elcserélni a lakást egy komfort nélküli tanácsira. Régi polgári házra gondolj. Egyik részében idős asszony lakott (csak egy helyiséget használt), másik fele meg szükséglakás volt. Az egész teljesen lepukkanva, az udvar gazos. Beszereztük a szükséges engedélyeket a komfortosításhoz, s mert pénzünk nem volt, amit lehetett, magam csináltam. Az ember nem is gondolná, mi mindenhez ért, ha a kényszer ráviszi. (Bár fanglival még mindig nem tudom felcsapni a maltert.) Eleinte Klári testvérénél laktunk, majd albérletben. Én reggelente elrohantam a házba, munkakezdésig festettem, aztán futás visz- sza, folytatni. Százezreket takarítottunk meg. Viszont állandóan fáradt voltam, türelmetlen, idegesített, lesz-e anyag, vagy sem. Ez megmérgezte a házasságunkat. Még folyt az átalakítás, mikor beköltöztünk. Kapcsolatunk nem biztos, hogy az építkezés miatt ment tönkre, de az katalizálta. Egészen másként alakult volna a helyzet, ha egy kész lakásba költözhetünk. Többet foglalkozhattam volna a terhes feleségemmel, aki ugyan gyakran mondta, hogy beszélgetnünk kellene. Utólag látom — főleg a gyerek miatt —: semmi nem ér annyit, mint a család. És ezt már nem lehet visszacsinálni soha. Igen erősnek kell lennie egy házasságnak ahhoz, hogy egy ilyen építke- zés-jellegú átalakítást kibírjon. Ráment a házasságom, az egészségem, és nem jutottam előrébb. Erre csak ráfizetni lehet, ebből győztesen nem jöhetsz ki. Ha most választani lehetne: azt az energiát, amit a felújításba öltem, inkább az anyagiak megteremtésére fordítanám. Több diplomám van, akkoriban az átlagtól talán jobban is kerestem. Nem ittam, semmi extrára nem költöttem. Ha még egyszer építkeznék, már csak úgy: elmondom, mit akarok, és időnként ellenőrzőm. Máshoz már nem lenne erőm. A fal kapcsolatokat fal Jól indult házasságok, amelyeket a lakásépítés tett tönkre Mások, s magunk... Képünk csak illusztráció, nem a riport helyszínén készült Értékeink Nyíregyházán a görögkatolikus templommal szemben áll a püspöki palota. A jó arányú, szecessziós domborművekkel díszített palota a múlt század végén épült bérlakásként. A Görög Katolikus Püspökség a nevezetes debreceni bombamerénylet után, 1914-ben költözött Ide, ahol a mai napig is székel. Jóval később, 1950-ben itt nyílt meg a Papnevelő Intézet Is. Az épületet a pápalátogatás előtt, 1990-91-ben az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség újította fel, és eredeti rajzok alapján ekkor rekonstruálták a díszítéseket és domborműveket is. így ma a régi pompájában láthatjuk Elek Emil felvétele \
