Kelet-Magyarország, 1998. október (55. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-24 / 249. szám
1998. október 24., szombat 18. oldal Jóni Gyula versei Taktika Nem lőnek, Nem esik, Nem vakít. Nem éget. Mégis fedezékbe vonulok. A mindenható tábornok, Kezében tartja életünk fegyverét. Jöjj át hozzám erősítésnek! Fantom Valaki tartozik valakihez! Valakihez tartozik valaki! Körben vannak, forognak. — Akkor ki az, akihez tartozom? Aki hozzám tartozik? Ahold Kivirágzott arcán a mosoly. S mivel kérdezett, felelt is egyben. Kacagásával hasadt a hajnal, Szeme fényével a tisztítás vizét feszítette. Álmodott ő is, az eljövő reggelben bízva. (Jóni Gyula, őri, autodidakta poéta verseinek első gyűjteménye Ballagó csillagok (1997) jelent meg.) Kerekes Elek képei C LJzűkebb pátriánk képzőművészet-barát közönsége alaposabban még csak most ismerkedik a nyíregyházi születésű Kerekes Elek (1953) alkotásaival. Első „honi"— megyeszékhelyünk galériájában megrendezett — önálló tárlatát néhány héten át látogathatták az érdeklődők. E rangos bemutatóval párhuzamosan tekinthették meg színekben, érzelmekben és gondolatokban gazdag festményeit a nagykállói Ámos Imre Galériában is. A kompozíciók mindegyike magasfokú technikai tudásról, a „szakma” titkainak alapos ismeretéről tanúskodik. Szerzőjük 1988-ban végzett a Képzőművészeti Főiskolán. Rendszeres szereplője külföldi és országos kiállításoknak. Tavaly megyénk őszi tárlatán Nyíregyháza megyei jogú város díját vehette át. Kerekes Elek: Vége a harcnak Kerekes Elek: Orömzene Elek Emil felvételei bikák Barcognak a gúthi Dámvadásszá avatják a német vendéget A szerző felvételei Balogh Géza Melyik erdő a szebb? A téli, a tavaszi, a nyári...? Vagy az őszi? Ember legyen a talpán, aki meg tudja válaszolni. A Nyírség délnyugati sarkában, Nyíradony határában, a híres gúthi erdőben állunk. Vagyis..., dehogy állunk! Térdelünk, és kapaszkodunk. Az erdő közepén egy dombon hatalmas betontorony, úgynevezett háromszögelési pont. oda másztunk fel az imént. Vagy negyven méter magasan vagyunk, és már percek óta kékek az ujjaink. Nem a hidegtől — bár amilyen kegyetlen szél fúj itt a felhők alatt, az sem volna csoda — hanem a kapaszkodástól. Hogyne kapaszkodnánk, amikor alattunk szédületes a mélység. Jobb is, ha egyenesen, messze előre nézünk. Délről idáig látszanak Debrecen kéményei, s ide látszanak a szabolcsi falvak határában elszórt betontornyok is. Persze mi nem azokat nézzük. Hanem az erdőt. A csodás, gúthi erdőt. A zöld, a sárga, a barna millió árnyalata. Látni már az ősz nyomait, de őrzi még az erdő a nyári pompát, frissességet. Ökörnyál tekeredik az arcunkra, átlibeg fölöttünk egy varjú, s felugat egy kutya. Alattunk a fehérre meszelt erdészházak, az igazgatóság épületei. S két, fűre fektetett dámbika. Lent mozgolódás. Egy öt-hat fős vadászkompánia állja körül a két dámszarvast és kisvártatva megjelenik egy újabb vadász. De ekkor már lentről figyelünk mi is, hiszen ilyet még mi sem láttunk. Dámvadásszá ütnek egy német vadászt. A gúthi erdészet igazgatójának, Bartucz Péternek a kezében ujjnyi vastag pálca. Ránéz az előtte álló vadászra, s int, hogy térdeljen le. A német vadász, Ernst Winkhart hatalmas szál férfi, korosabb is az erdész-igazgatónál, de szó nélkül engedelmeskedik. Letérdel, s áthajol a hajnalban lőtt dámbikán. Bartucz Péter rövid, emelkedett hangú beszédet tart. Hajtsunk fejet e gyönyörű erdő előtt, hogy ilyen fenséges vadat nevelt, és hajtsunk fejet e büszke bika előtt, aki igazi férfiként élt, s halt. Ezzel rásuhint párat a vadász hátsófertályára, és koccannak a pezsgőspoharak. Emst Winkhart, a müncheni fakereskedő egészen elérzékenyült. Nem gondolta, hogy ilyen fenséges vad lesz a zsákmánya. Bekóborolta már Szlovákiát, Ausztriát, Lengyelországot, de sehol sem találkozott még ilyen jól előkészített vadászatokkal, mint a Nyírerdő erdeiben. És ilyen figyelmes kiszolgálással, teszi mosolyogva hozzá. Szemmel láthatóan nem sajnálja a bikáért itt hagyott pénzt. Aranyérmesnek ígérkezik, annak pedig egymillió forint körüli az ára! Nézzük hát e királyi vadakat rejtő erdőt! Mehetnénk autóval, terepjárókkal is, de ki az a bolond, aki azokat választaná, amikor lovas fogatok is rendelkezésünkre állnak. Erdészeti igazgatók az újságírók kalauzai. A bak- tai erdészet vezetője, Bíró Imre, a gyarmati igazgató, Hajdú Lajos, a mi parancsnokunk a szomszédos hajdúhadházi igazgató, Fekete ‘ György. Mindannyian hosszú időt töltöttek el Gúthon, úgyhogy órákat tudnának mesélni a hatalmas, több mint tízezer hektáros erdőről. A hadházi igazgatónak annyi az előnye, hogy ő itt van közvetlenül a szomszédban, majdhogynem otthon érezheti magát. Sorba rendeződnek a fogatok, s lassan elhalkul mögöttünk a kakaskukorékolás, kutyaugatás. Csak a szekérnyikorgás, a patacsattogás hallik. Aztán már a paták se csattognak, mert puha homokon fut a kocsi, szép, egészséges szálerdőben kanyarog az út. Mi százévesnek hisszük, de vezetőnk szerint legfeljebb het- ven-nyolcvan évesek. Erőteljes növekedésük a jó talajnak, a szakszerű ápolásnak köszönhetők. Tölgy, akác, nyár, feketedió jön felváltva, és rengeteg gomba. Szürke hátú tölcsérgomba, és hatalmas tányérú őzlábgombák sorakoznak az avarban, de annyi, hogy jóllakna belőlük egy kisebbfajta város. Dombra fel, dombról le, varázsosar szépek az őszi nyírségi buckák. Kiérünk a műútra, mehetnénk innen Nyírábránynak, vagy Nyírlugos- nak is, de mi visszakanyarodunk Gúth felé. Alig teszünk meg ötszáz métert, egy impozáns romtemplom állja az utunkat. Az egykori falunak persze már nyoma sincs, de a régi, Árpád-kori templom falai még állnak. A kutatások szerint az 1600-as években indult romlásnak. Majd' négyszáz éve tető nélküli, de a falak állnak. Micsoda mesterek lehettek azok a régi építők! Megilletődve, némán állunk a téglafalak előtt, mikor jobbról éktelen zaj. Két dámbika csörtet át a bokrokon. De oly erővel, hogy tán egy százéves fát is ki- döntenének, ha útjukba kerülne. Most tudjuk igazán elképzelni, hogy milyen lehet az, amikor két bika összemegy a tehénért. Bartucz Péter szavaival, mintha két, mázsás dinamit csapna össze. És milyen hiábavalónak tűnik! Hiszen itt — ellentétben a gímszarvasokkal — a tehén választja ki a partnerét. Milyen ismerős, morogja a szomszéd kocsiról valamelyikünk, de most meg egy ártatlan őzsuta tűnik elő. Békésen néz ránk. már-már kacsint, amikor akkorát ugrik, hogy kis híján beveri a fejét az ágakba. Észvesztve menekül, háromszáz méterről is hallani a csörtetését. A lovak persze ügyet sem vetnek az őzekre, dámszarvasokra. Sokat látott, sokat megélt lovak ők már. Még akkor sem fintorognak, mikor majd háromórás kocsikázás után visszatérünk a vadászház udvarára. Pedig ott nem akármilyen látvány fogad bennünket. Egy félereszben kampókon lóg a két dámbika. Szakszerűen kizsigerelve. A fejük már egy tekintélyes méretű üstben fő, valamikor délután már csak a fehér koponya, meg a lapát emlékeztet az egykori bikára. De lesz, aki emlékezni fog rá. Ernst Winkhart biztosan. Muskátlik lila papírban ISlyaranta mindig nullásgéppel nyírta kopaszra az apja; ne tetvesedjen, ne koszmósodjon, aztán meg akkor bukhasson víz alá a Keleti csatornában — a „csatiban” —, amikor kedve tartja. A sörtehajról, a felhőtlen vidámságú lubickolásról, úsz- kálásról máig a szikes legelők fanyar, kissé égett növényillata, az elmocsarasodott vízfolyások, laposok mocsárszaga lebeg(ett) felé az emlékek hullámain. A frizurája akkor, azon a júliusi melegségű őszön, ötvenhat októberében is fokozatosan kezdett rendeződni. Huszonharma- dikán, amikor — mint mondogatták a faluban — Pesten kitört a balhé, szóval akkor már nem csúfolták golyófejűnek az iskolában. A langyos szelek szárnyán érkező kósza hírek másnap, harmadnap sem hagyták nyugton az embereket. Mindenki a rádiót bújta, hallgatta a patetikus zenét, a közleményeket, a hivatalos és félhivatalos tájékoztatókat. Persze, mindettől senki sem lett okosabb. A Szabad Európa a legtöbb házban —ha egyáltalán volt készülék—, antennával sem jött, de mégcsak a budapesti adást sem lehetett zavartalanul fogni. Figyelt mindenki, mégsem értett semmit, csupán azt sejtette: baj van, lehet még nagyobb lesz, meghagy felkelés, hogy népharag, aztán meg forradalom, ne adj’ Isten, háború. És a végén a remény: talán mégis jobb lesz, szabadabb, emberibb, világosabb. K. a maga tízesztendős agyával radarozott a zavaros hírka- valkádban. Annyit megállapított: sokan, akik eleddig nagy mellénnyel járták a falut, beültek édesapja istentiszteleteire ,.fülelni”, akik utolsó szemig elvitték a búzát, akik miatt éjnek idején döfték le a hízót a hátsó udvarban, akik miatt, akik miatt... Itt elakadt, majd fonalazta tovább: ők, a nagypo- fájúak, a bicegős párttitkár, a téeszcsések, a DISZ-esek, és a többi éllovas mintha egyszeriben a föld, mintha az nyelte volna el őket. Az iskolában, de otthon sem úgy zajlottak a dolgok, mint annak előtte. Apja többet beszélt, olyanokkal, akiknek régebben köszönni alig mert, nemhogy velük diskurálni. Politizáltak, vitatkoztak, elemeztek, latolgattak. örültek picit, de — és K. ezzel nem tudott mit kezdeni — láthatóan gyanakodtak, féltek: a debreceni első lövöldözések, néhány távoli ágyúrobaj után pedig — leginkább éjszakánként — rettegtek. A hősiesség napjait a laposan elterült, lustán alföldies nagyközség jobbára az ijedelem és szorongás visszatartó bénultságában élte. A száguldó események persze nem engedtek békét senkinek. Na, meg a folyamatok bekeményedésével együttjáró, szaporodó gondok. K. az édesanyja viselkedésén vette észre a legtöbb módosulást. Még takarékosabban por- ciózta a reggelit, komótosabban süllyesztette a merőt a levesbe, a maradékokat nem engedte moslékba dobni. A spájzban, a magtárban összehordott mindent — tanulván a második világégés rémséges éhezéseiből —, ami egy pincébe vonuláshoz szükséges lehet: lisztet, babot, zsírozót, cukrot, sót, kincset érő almát, arannyal vetekedő diót, mogyorót, mákot. A túlélésre taktikázott és stratégiá- zott egyidőben — és mind gyakrabban nyúlt a zsebkendőért, merthogy a távoli városban rekedt nagylányáról csupáncsak egy rádióüzenet tudatta: baja nem esett. Az igazi döbbenet aztán a november 4-i szovjet bevonulás után ereszkedett a falu házaira. Átvonuló terep lett a főutca, árkot vágtak a burkolatba a gigantikus hernyótalpak, a Hangya előtt dobtáras géppisztollyal strázsált a ruszki katona. K. találkozott hátizsákos, halálra sápadt fiatalokkal, akik — nem értette miért — hosszan, gyötrelmesen búcsúzkodtak a kiskapuban, hogy pár hét múlva Bécsből küldjenek néhány sort szüleiknek, a talán többé soha viszont nem látásig. Le kellett operálni a Kossuth- címert a huszársapkáról, elásni a tőrkéseket, a játéknyilakat, riasztópisztolyokat, és volt, nagyon sok minden, amiről a ködlő novemberi reggelt követően halálos ítélettel egyenértékű lett volna beszélni. Emberek semmisültek meg, ha csak a végzetes anonimitás pusztító erejére. Majdnem csend lett... Á rádió azért, ha más tempóban, mint a szabadságremény óráiban, szólt. Üzenetek, keresés, üzenetek, felhívások, slágerek... Bárhogy lesz úgy lesz, Oly távol, messze van hazám...Igaz, e kettőt leindexelték rögvest, nehogy véletlenül bárkiben „bűnös gondolatokat, érzelmeket" ébresszenek. K. nem sokat törődött a tilalmakkal. Tetszettek neki a sorok: Holdfényes májusok, muskátlis ablakok, / Hozzátok száll minden álmom. / Ott ahol él anyám, ott van az én hazám, / Ott lennék boldog csupán... A boldogság azonban, mint lenni szokott, elszökött, hosszú évtizedekre. Hátrahagyva átmenetileg megkóstolt ízeinek bódulatát, a holdfény selymét, a muskátlis ablakokat, melyeket még, jó néhány héttel a bukást követően is vastag, lila, csomagolópapírral kellett elsötétíteni villany- (lámpa-)gyújtás után. Mire kitavaszodott, K. visszazökkent a tanítási napok monotóniájába. Újrafedte a könyveit, a füzeteit, mindent a mélylila rondaságba. Gondosan, pontosan dolgozott. A gyászszín tompájától már semmit sem látott a mályvarózsák szirmaiból. Soksok évig semmit...
