Kelet-Magyarország, 1998. október (55. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-17 / 244. szám

1998. október 17., szombat 18. oldal Simonyi Imre A végén Úgy hírlik hogy a végén József Attila már csak sírt. Nem is sírt, nem is 6 sírt: folytak a könnyei. A könnyei sírtak. Ó már nem. A végén már nem ő: a könnyei. ... hogy Krúdy a végén már csak hallgatott. Bár igaz ő már korábban is hallgatott, az ágyúcső hallgat úgy a lövés előtti pillanatban. Korábban úgy hallgatott. Később úgy miként az ágyúcső a lövés utáni pillanatban. Később úgy hallgatott. A végén a végén már úgy hallgatott mint a csend két robbanás között ha szétfeszíti vállát asztalra könyököl háttal a világnak s egy üveg rizlingbe bámul. ... hogy Bartók a végén tiszta gyolcsinget öltött magára s volt aki látni vélte amiként egy szárnyaló pentaton emelte a felhők fölé túl a csillagokon egészen fel a pokolig... Palatínus-könyvek Krúdy Gyulát vagy nagyon szereti az olva­só, vagy pedig nem ismeri. Ez a kettősség jellemzi a Krúdy által írott művek megjele­nését is. Életének delén rajongtak érte az olvasók, főleg a nők, akik olykor titkon, a szalonok eldugott, homályos sarkaiban ol­vasták a lapokban folytatásban megjelenő történeteit, a kiadók pedig versengtek a re­gényeiért, novelláiért. Mégis szegényen, filléres, napi gondokkal küszködve, szinte elhagyatottan ment el ebből az ámyékvi- lágból ötvenöt évesen. Negyedszázaddal később, a méltatlan mellőzések hosszú évei után az ötvenes évek végétől néhány esztendő alatt szinte egy teljes életművet vehettek kezükbe a Krúdy-rajongók a Magvető Kiadó jóvoltá­ból. Aztán hosszú csend, itt-ott megjelent egy-egy Krúdy-regény, s csak 1976-tól in­dult ismét egy átfogó, de közel sem olyan nagyszabású vállalkozás, mint a Magvetőé. A Szépirodalmi Kiadó tizenhárom év alatt húsz kötetben jelentette meg a Krúdy-élét- művet. Most egy üde színfolt a palettán: a fővá­rosi Palatínus Kiadó gondolt egy nagyot és 7+1 kötetben jelenteti meg Krúdy Szindbád könyveit. A kötetek az első megjelenés idő­rendjét követik, a plusz egy kötet azokat az írásokat taratalmazza, amelyek kimarad­tak a korabeli kiadásokból. A szerkesztés során a szerző eredeti szándékát követték szerkezetben és stílusban egyaránt, csak a helyesírásban korszerűsítettek. A Szind- bád-sorozat egy igazi szenzáció, hiszen a legendás próza most nyolcvan év után elő­ször eredeti formájában kerül az olvasókö­zönség elé. Krúdy, a magános gordonkás Százhúsz éve, 1878. október 21-én született Nyíregyháza nagy író fia Szilvas) Csaba Krúdy Gyula, az élet szerelmese, irodalmunk egyik legsajátosabb hangú egyénisége. „Tehet arról a fa, hogy élni szeret, meg a virág, meg a fű? Az ember is csak amolyan útszéli akác, amelyik kitárja lombos gallyait az örökkévaló napocska felé” — írja magáról a Nyírség akácos kis falvait, tanyáit is feli­dézve. Móricznak köszönhetően szinte halljuk kedves, dörmögő hangját, szomorúfüz-fehér fejét, látjuk, ahogy egy karosszékben ülve keresztbe veti hosszú lába­it, ölében összerakja karjait, s nyíri pajkos mosolyával ránk ve­ti fényes, nagy, gömbölyű szemé­nek ragyogó pillantását. Krúdy kedvenc évszaka a ká­nikulában, halk lombok alatt be­köszöntő ősz. írásaiban akkor is októberi, novemberi szél csörög, amikor egyébként a tavasz re- zegteti szitakötő-szárnyait a lige­tek „aranypénzes sétaútjain” kedvenc hőse, második énje, az álmok vizén helyette bolyongó Szindbád kalandjai lírába, han­gulatba olvadnak, az idő síkján felolvadnak bennünk. Nemcsak regényei, az Őszi utazás a vörös postakocsin, az Asszonyságok díja, a Naprafor­gó, a Hét bagoly, a Boldogult úr- ftkoromban, hanem novellái is remekművek. Ezt a hivatalos el­ismerés, az 1930-ban Krúdynak ítélt Baumgarten-díj is tanúsítja. Akárcsak Ady, ő sem tudott, nem is akart „a szürkék hegedő­se” lenni. Mindvégig magános gordonkás maradt. „A Horto­bágy poétája” rokona, ő is harcol „a magyar ugar” ellen. Ady ha­lálra, borra, nőre gondol, Krúdy nyomában az asszony, az elmú­lás és az ital ordasain kívül a kártya farkasa is settenkedik. A „tegnapok ködlovagja” ember­ről, világról szinte mindent, illú­ziót és csömört egyaránt a fér­fi-nő kapcsolaton keresztül mond el. írásaiban ott vannak az anyák, akik „fájdalmasak, mint a szomorúfüz”, a feleségek, „a mindig csepegő őszi felhők”, és a jegyesek, „a hervadó nyár virá­gai.” Rájuk gondol mindig szent .írom ezt negyvenedik évem felé..." Archív felvétel áhítattal. A nőkre, akik szeretik a szép szavakat, a zenét, a virá­got, az érzékeny sétákat, a köny- nyes órákat, a búcsúzásokat De a magyar Casanovának hiába a százhét asszonyi csoda, ha neki is „minden láng csak részekben lobban”, ha „minden szerelem darabokban” van abban a világ­ban, ahová a vörös postakocsi repíti hőseit. Illatok, ízek, színek, egyszeri és megismételhetetlen csodák kavarognak írásaiban, amelyek leginkább egy halott világot a bazsalikomos és mályvás teme­tőket idézik. Ő maga a szíverősí­tő pálinkákat gondtalanul poha- razgató, egy agárfejű pipából füstkarikákat fújó öregedő em­berre hasonlít, akinek önfeledt mulatsága visszaálmodni az el­múlt időket, s kortyonként ízlel­getni az eltűnt esztendők zama- tait. Tündérlepke hátán lovagló fantáziáját megérintette az Ezeregyéjszaka és a magyar me­se- és mondavilág. Hősei — áb­rándosságukkal, magányossá­gukkal, elvonultságukkal — Tur- genyev, Goncsarov, Puskin és Lermontov alakjait idézik, de ro­kona Dickens, aki az árva gyer­mekről először írt mint égi jelen­ségről, és Andersen is, aki meg­szólaltatta a mogorva szélkaka­sokat és a hallgatag esőcsatorná­kat. Műveiben a régi pesti asztal- társaságnál találkozhatunk a Pickwick-club vendégeivel. Gori- ot apó a Józsefvárosban sétál, Dosztojevszkij diákja a pesti egyetemre jár. Anyegin Eugénja is feljár Pestre vidéki magányá­ból, mert nem élhet lóverseny nélkül. Mégsem fővárosi író ő, mert tudja és vallja, hogy „csak falusi csendben, elhagyatottság- ban lehetséges megírni azokat a dolgokat, amelyeket szeretnénk, felfeszíteni a lélek elzárt szekré­nyét, vajon mi van odabenn, ahová senki sem lát.” Csak vidé­ken érezte jól magát igazán, ahol „darazsak dongnék a vadszőlő pirosló levelei között.” Novelláinak cselekménye gyakran kimerül egy étkezés, mint a csonthús elkészítése és tálalása leírásában. A disznóból a legízletesebb húst, az orját fő­zette a levesbe, a marhából a bifszteknek való került az aszta­lára, a bárányból a gerinc, a bor­júból a comb, a pulykából és a kappanból a mell, a libából a máj, a vizából az ikra volt az, amiért érdemes volt az asztal­kendőt a gallérjába dugni. Regényei, novellái sajátos álomvilágának ellentéte publi­cisztikája, epikai műveivel vitat­kozó írásainak sora. Ezekben be­mutatja a bethleni rendszer jog- tiprásait, a munkanélküliek, a hírlapírók és a pedagógusok nyomorát. Érzékenyen reagál a Monarchia válságára, a nagy vi­lágégésre, a gazdasági megráz­kódtatásokra. Belélegzi a forra­dalmak kábító füstjét, szívébe zárja lángjaikat, követi tekinte­tével felszálló röppentyűiket. Ér­zi, hogy az új történelem a lelep­lezések ideje, hogy a legszebb ha­zugságokról végre le kell monda­ni. „Jussom van ahhoz, hogy a hazugságok országában kimond­jam az igazságot” — fogalmazza meg közírói munkásságának mottójaként az Alföldi levelek­ben. Művészi hitvallásaként a következőket írja: „A gyenge kis rügy áttör a legerősebb fa kér­gén, a fűszál vékony gyökerei megrepesztik a sziklát.” Napjainkban, amikor hangya­harcaink közepette kevesebb időnk van arra, hogy elgyönyör­ködjünk az élet apró csodáiban, amelyeket Krúdy Gyula oly szuggesztíven ábrázolt, még na­gyobb szükségünk van a nagy író alkotásaira, regényeinek, el­beszéléseinek zenei, ritmikai fo- gantatású stílusára, nosztalgi­kus, édes prózájára, amelyben „a csodaszarvas rázza le agancsáról az erdő ékszereit, a piros bogyó­kat, hogy szép magyar szavak le­gyenek belőlük.” Gyönyörködjünk el Krúdy- ban, a nyírségi akácban, ahogy kitárja karjait az örökkévaló na­pocska felé. a pipázgató töröktől és a könyv­Az útitárs (részlet) T ■y kkor kezdődött egy új fe- W jezete életemnek, amelyet JLJ sohasem bántam meg, amint általában sem bűnt, sem erényt, semmit se bántam meg, amit tettem. Némely emberrel nehezen bírnak el a papok, nincs meggyónni valójuk a ha­lálos ágyukon. De, hogy folytassam Hartvig- né történetét: a vele való isme­retségem akkor kezdődött, mi­dőn más nőkkel vége felé jár a regény. Amikor elmentem tőle, in­kább vágyakoztam utána, mint akkor, midőn mellette voltam... Ah, uram, ismeretlen férfiba­rátom, ez a legrosszabb és leg­ritkább érzések közül való. El­menni egy nőtől, s azután csak­nem eltikkadni a szomjúhozás- tól! Inni egy kortyot egy forrás­ból, amely nyomtalanul eltűnik, és mindig a forrás vizére áhítoz­ni. Az ördögbe, negyven eszten­dős voltam, mindenfele tapasz­talataim voltak az életben, ke­rültem rókalyukba és hálóba, bolonddá tettem nőket, és ácso- rogtam kis utcák kanyarulatai­nál petróleumlámpások alatt, amíg odalent a város villamos­fényben fürdőit. Sablon férfi voltam, disznókereskedő vagy a régi divat szerint sántikáló gi- gerli, nem nagy gondot okozott egy nő elcsábítása. Néhány na­pig tűnődtem, szótlan voltam, magányos helyekre jártam va­csorázni, hosszasan nézegettem a vörösbor színét a kristálypo­hárban, elgondolkozva mende- géltem hazafelé éjfélkor, ok nél­kül a holdba néztem, de soha­sem, azaz nagyon ritkán tettem fel az életemet egy blattra. De Hartvigné után vágyakoz­tam még abból az időből, midőn gyermek voltam, s az első öröm­hölggyel megismerkedtem — egy őszi délután, rossz illatú házban, kövérek és soványok között választhatva, és én a her­vadt, de megtermett Elvirát sze­melvén ki, akinek félhomályos szobájában csendőrbajuszú al­tisztek, keseképű civilek tekin­gettek alá a fotográfiákról — s akihez még aznap este újra visszaszöktem a második áldo­zásra, hogy tisztában legyek élettel és halállal. Ő volt a Hart­vigné, az első csók szende szem­érme, szégyenkező szava, tudat­lan ügyefogyottsága után vágy­va vágyott második csók a nyi­tott szemmel, a fül és a tapintás felkészültségével. Ifjúság volt. A kakas és a bika tánca volt. Az Arany Csillagnál, ahol ebédemet elköltöttem, oly regé­nyesen üldögéltem, mint valami asszonyszöktető, aki mostaná­ban még csak azért tartózkodik a városban, hogy félig nyitott ablak mellett a nő profilját lese­gesse. A nő varr vagy harisnyát foltoz — mindig ezt csinálják —, a regény pedig halad megál­lás nélkül, mint a füst. Nem em­lékszem, hogy mit ebédeltem, pe­dig vidéki fogadók nevének em­lítésére eszembe jutnak a kolbá­szoknak, káposztáknak, rosté­lyosoknak az ízei, a bor és a ser színe, az óramutató ketyegése. Egy foltos ruházatú, nagybaju­sztí, alacsony pincér szolgált ki, aki emlékezetem szerint azzal dicsekedett, hogy korábban márkőr volt e helybeli úrikaszi­nóban. Szimpatikus volt nekem ez a tömör bajuszú, fehér mellé- nyes, alázatoskodó legény, mert abban a városban lakott, ahol Hartvigné. Az ételek ízlettek, a hó gyönyörűen fehérlett az abla­kon át, kékes fény borongott a háztetők felett, boldog embe­rek ropogtatták a havat a gya­logjárón, fiatalnak éreztem ma­gam. Ha imitt-amott felmerült va­lamely kétségem, hogy nem a város legtisztességesebb hölgyé­vel volt szerencsém megismer­kedni, elég volt egy pillantást vetni a piactéri házakra, ame­lyek úgy bezárkóztak, s oly mé­lyen hallgatnak, mint az utazó nő a postakocsi sarkában. A legény minduntalan azt mondta: kisztihand. Megval­lom, jólesett ez nékem, akkori lelkiállapotomban. Délután újabb szenzáció várt rám. A piac sarkán, nem messzire kereskedő aranypiros kalendá- riomaitól, megtaláltam a hely­beli fényképész kirakatát. Az üveggel födött ládán szórako­zottan siklott el a szemem. Na­gyon befűzött, kövér asszonyok, vajképű menyasszonyok, kakas- taréjos gavallérok és bámészko­dó gyermekek csoportjában megtaláltam Hartvigné képét. Egyszerű nyári ruhában ült egy széken, és az ölében tartott kis barna legyezőre szegezte szórakozott, elmélázó tekintetét. Hosszan elálldogáltam a ki­rakat előtt. Mindenféle dolgok jutottak eszembe az asszony eddigi elha- gyatottságáról. Bizonyosan tel­ve volt a szíve illúziókkal, ame­lyek az évek folyamán elhervad­tak. Esténként a kályha tüzébe bámult, s egy-egy ábrándot do­bott a lángok közé, mint egy megunt fátyolt. Szomorú voltam — érte. A z estémet egy városalji /\ kocsmában töltöttem, jL i. ahol hivatalnokok élet- re-halálra kugliztak a petróle­umlámpásokkal megvilágított pályán. Disznótor volt itt, gyer­mekkori szagok úsztak a levegő­ben, a falon a tizenhárom vérta­nú, és a vendégek derülten, csen­desen üldögéltek. Senki sem tud­ta, mi történt a Hartvig-házban ma délelőtt. A végén sajnáltam minden asszonyt, akit elhagytam.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents