Kelet-Magyarország, 1998. október (55. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-10 / 238. szám
1998. október 10., szombat 18. oldal Nagy Lajos Imre szobrai Nagy Lajos Imre: Réteges torzó (bronz- plasztika) Elek Emil felvételei JTX Nagykállói Napok rendezvénysorozat keretében volt látható Nagy Lajos Imre nyíregyházi szobrászművész (Kerekes Elek festőművésszel közös) tárlata a káliói Ámos Imre Galériában. A jeles alkotó a kamarabemutatóra bronzszobrait, kisplasztikáit és papírkompozícióit vitte el. Ez utóbbiak azért érdemelnek különösebb figyelmet, mert megmunkálójuk a papírszobrokkal, domborművekkel a művészi kifejezésmód új lehetőségeit, matériáit, technikáit kutatja. Nóvumkereső szándékának bizonyítékai legújabb, színes üvegszobrai, melyekkel a közeljövőben megnyíló Őszi Tárlaton áll majd a közönség elé. Nagy Lajos Imre: Sárga angyal (papírszobor) Tornai József Vágy, földalatti „Mit kívánok leginkább? Kérek még egy maszkot. ” (Nietzsche) Kit ilyen gyorsan elkapartál, ilyen hirtelen visszaadtál a seholse-létnek, csöndnek, most megáll egy-két szavadnál s fejet hajt és nem döbbent. Fejet hajtani a sors előtt: ez a szép, hát gyűjtök erőt, s az a csúf, ha beletaposnak a sárba szavak és gonosz jövők: teljesülnek, hiszen te mondtad. Ha kedvem volna újra élni vagy még egy maszkot kérni, hold-virággal a kezemben kísértenélek, mint a régi mezítlábas, nászos időkben. De nem nő szöllö a vesszőn, jól dolgoztál, elvesztőm: lettem vágy, földalatti. Vad, halhatatlan ösztön bújni, lüktetni, föllobogni. (Szemelvényünket Tornai József A szerelem szürealizmusa című, 1991-ben megjelent kötetéből választottuk.) Parasztlóca, rohamsisak eladó Örömök, bánatok, luxus és nyomorúság — sorsok az apróhirdetések sorai között Drága és filléres emlékeink Elek Emil felvétele Szőke Judit Van az úgy, hogy hasztalan keresünk valakit. Vagy valamit. Aztán persze úgy is van, hogy hiába próbálunk eladni. Valamit, ami már számunkra értéktelen, lommá, kacattá vált, láb alatti lett. Értékesítenénk hát. Esetleg elcserélnénk. Mint ahogy az egyik hirdetésben fogalmaztak: Szibériai husky eladó vagy bármire cserélhető. Szegény kék szemű, fekete-fehér rajzos emberbarát. vajon mit vétett? Sokaknak pénzre van szükségük, nem jószántukból, hanem muszájból, sírással küszködve árulnak. Apróhirdetéseket böngészgettem. Csak úgy, céltalanul. De telén nem hiába. Feltárulkozott belőle bánatunk, örömünk, nyomorúságunk, kirajzolódott a társadalom egy sajátos metszete. Közös volt a vonal végén reménykedve megszólalókban, hogy szívesen beszélgettek. Alig várják az emberek, hogy valaki rájuk nyissa az ajtót, megcsörrentse a telefont, megpörgesse a kuktafedö szelepét. Éhe érződik az őszinte szónak. A sorsok megnyíltak, a gőz kiszállt. Kis és nagy dolgok, filléresek és milliós értékek, üzletberendezés, testépítő szalon, marmon- kanna, szódásüveg („mert mi már csak vizet iszunk”), kombájn, sertés, bútor, autó, szőlőhegy, tufakőbánya, régi pénz, távcső az adás vétel tárgya. Vagy asztrológiai program feleáron, pedig originál. A közgazdasági végzettségű hölgy elmesélte, társával egyszerre vették meg a szoftvert. Az egyiket eladnák, kell a pénz nyomtatóra. Ő, a vidéki városi negyvenes, már túl öreg a munkaadóknak, mit tehet, vállalkozásba fog. Most tanul, s ha végzett, tudományos alapon múltat elemez, személyiségrajzot, horoszkópot készít. Reménykedik, a piac érdeklődik. A férfi rózsaszín fürdőszobagarnitúrájától szabadulna (a felsége választotta), de nem a pénzszűke miatt. Modernizálták a lakást. álmukat, a halványzöld pezsgőfürdőt már napok óta élvezik. Ó, ég és föld! — válaszolja az összehasonlítást firtató, tudja fene, talán egy kicsit irigykedő, kérdésemre. Ég és föld... Luxus és nélkülözés. A garzonházban lakó néni fali kapaszkodót, kádülőkét hirdetett. Hangja pityer- gős, nagybeteg a 30 éves lánya. Nélkülözhetők már ezek a rehabilitációs kiegészítők. Nem, sajnos, nem azért, mert a gyerek meggyógyult volna, hanem mert most már ő is rokkantnyugdíjas lett, otthon van, tud segíteni a mozgásban. Kompletten ezerötszáz. Soha nem kellett ennyire a pénz. A fiatal pár elégedett egyébként az életével, most költöztek be faluról, albérletben laknak, életük legnagyobb problémája jelenleg, hogy a bizonsági őr férfi „munkaeszközének”, a kiképzett, vad, de imádott német juhásznak kényelmes, biztonságos, közeli kennelt keressenek. Mások szolgáltatnának, mosni, vasalni, takarítani járnának, sírgondozást vállalnának, van, aki már ott tart, hogy a testét, van, aki még csak a szaktudását bocsátja áruba. A szociális motívumú eladni vágyók rendre és szomorú szigorúan kijavítanak: á, nem, nem hónapról hónapra, napról napra élnek... Már nincs tartalék. „Parasztlóca, háború előtti tálalószekrény és eredeti rohamsisak eladó.” A kuncogós kíváncsiságra kiábrándult, komoly, de végtelenül csalódott, egyre zak- latottabbá váló férfihang reagál. Örökség? Az. A nagyapától maradt az eredeti, egykor félelmetes Wermacht-fejfedő. A többi múltidézőt, a mozsarat, a gramofont már eladták. Arra gondoltak, hátha akad most is egy gyűjtő. A szekrényből legfeljebb kipakolnak a földre... A rohamsisak ürügyén 32 év munkában töltött év mindennapjai bontakoznak ki. A villanyszerelő mestersége veszélyes, beszélgető- partneremet kétszer ütötte meg az áram. Nem maradt nyom nélkül. A megyében az elsők között lett munkanélküli. — Elájultam, de egy óra múlva felkeltem és szolgáltam tovább a kapitalistákat. Megszorultunk, de most kössem fel magam vagy menjek koldulni? A fiam köztársasági ösztöndíjas volt, a Dunántúlon dolgozik. Mondtam, menjen a megyéből, vissza se nézzen. A lányok gimnazisták. Az egyiknek most lesz a szalagavatója. Az a 12 ezer forint, amit a német sisakért kérnék, arra el is menne. De lenne más helye is, kifizetném mondjuk az elmaradt számlák egy részét. Negyvenezerből (ezt két rokkantnyugdíj és a családi pótlék teszi ki) élnek négyen. — A mozielőadás végét várom, de ez a film nem fog hepi- enddel végződni. Ha valaki fizetne azért, hogy valakit tegyek el láb alól, azt is megtenném. Kormányok jönnek, mennek, a kutya változik, a lánc marad. Nyel egyet és megígéri, nem tesz kárt magában. Hisz a halál utáni örök életben. Lehet, hogy a következő életében németjuhász kutya lesz, aki fontos valakinek. Ha olvasnak egy apróhirdetést, miszerint rohamsisakot viselő kutyánknak kennelt keresünk, gondoljanak majd rá! Platina Talán tudod, hogy három évvel ezelőtt súlyos autóbaleset ért engem — mondja külkeres ismerősöm. — Hivatalos kiküldetésben utaztam le Debrecenbe a Szerszámgépgyárba, mikor a Kerepesi úton leállt a kocsim. Előre akartam menni, hogy megvizsgáljam a motort, és vagy én nem néztem körül, vagy a mögöttem jövő Volga sofőré nem figyelt, mindenesetre úgy megcsapott, hogy a levegőbe repültem, és átestem az ellenkező oldalra, épp egy teherautó elé. Mit mondjak?! Életben maradtam, de csipesszel rakták össze a csontjaimat, már amit sikerült, mert az egyik sípcsontom és a vállamban egy forgó szilánkokra zúzódott, csak úgy lehetett összeállítani, hogy platinalemezeket építettek bele — összesen valami hét-nyolc grammot. Egy évig kezeltek a kórházban, még egy év ráment a lábadozásra, fél évvel ezelőtt végre visszatérhettem a munkahelyemre. Bejelentettem, hogy tökéletesen munkaképesnek érzem magam, szeretném visszakapni régi beosztásomat: utazó üzletkötőként magyar szerszámgépeket adtam el Olaszországban. Főnökeim nem válaszoltak nyíltan, mindenki bólogatott: persze, természetesen, de teltek a hónapok, és én csak belső ügyek intézésével foglalkoztam Pesten, a vállalati központban. Mikor megkérdeztem az igazgatót, a párttitkárt, a szakszervezeti megbízottat, hogy mikor utazhatom végre, egymáshoz küldözgettek, mígnem egy nagy nemzeti és munkásmozgalmi ünnep előestéjén végre egy asztalnál találtam az üzemi háromszöget, vagy ahogy a vállalatnál hívták, az „Isten szemét". Nem tudtak kitérni a válasz elől. — Nézze, Sanyikám — mondja a titkár —, ne számítson kiküldetésre kapitalista országokba. — Egyelőre — tette hozzá a szakszervezetis, aki nem szerette kiélezni a dolgokat. — Miért nem? Elfelejtettem volna a szakmámat? — Nem, ezt senki sem mondta, de egy kiküldetésnél minden körülményt számításba kell vennünk, és az a helyzet, hogy magába rendkívül értékes platinalemezeket építettek be — nem is keveset. Ez a platina a Magyar Népköztársaság tulajdona, és mi lesz akkor, ha maga kint Rómában kap egy csábító ajánlatot, megszédül és nem tér haza, ki fogja megtéríteni az országnak a platina árát? — Beláthatja — vette át a szót az igazgató nem vállalhatjuk a felelősséget. Mi volna, ha átvenné a bolgár piacot? Szófiába akár minden héten kimehet. Szédelegve tértem haza. az olaszországi munkakör számomra többet jelentett egyszerű hivatásnál — buli volt, a napidíjakból meg tudtam venni a gyerekek ruháit, játékait és a baráti társaság teljes italszükségletét —, semmiképp sem akartam lemondani róla. A legközelebbi nemzeti és munkásmozgalmi ünnep előestéjén újra együtt láttam az „Isten szemét", odamentem hozzájuk. — Szóval semmiképpen sem utazhatok el Olaszországba? — Ez idő szerint — tette hozzá a szakszervezeti megbízott, aki nem szerette kiélezni a dolgokat. — Akkor egy bejelentést szeretnék tenni: az én életem így már úgy sem élet, öngyilkos leszek. Ez. tudom, magánügy, de az állami platina éppúgy el fog veszni, mintha disszidáltam volna. — Nono! Kétségkívül van mód és lehetőség, hogy a boncolásnál biztosítani lehessen a társadalmi tulajdon megfelelő védelmét. — Attól tartok, hogy nem lesz mód, lehetőség még kevésbé. Nem fogom sokallni a fáradságot, elmegyek egy öntödébe és fejest ugrok egy üst olvasztott acélba, aztán nehéz lesz majd kiválogatni hét-nyolc gramm platinát. „Isten szeme” összenézett. — A kérdésre majd visszatérünk. Egy hét múlva hívatnak. — Milyen biztosítékokat tud felajánlani arra az esetre, ha mégis javasolnánk a kiutazását? — Kifizetem a platina árát. A szakszervezetis a fejét rázta. — A maga balesete hivatalos kiküldetésben történt, tehát üzemi balesetnek minősül. Ha a gyógyulásához szükséges eszközök árát megtéríttetnénk magával, ez ellentétben állana egész jogrendünk humanizmusával. — És ha minden kiutazásnál letétbe tennék annyi platinát, amennyi belém van építve? Ezt elfogadták. Indulás előtt két nappal mindig be szoktam menni a Nemzeti Bankba, leadom a feleségem platinagyűrűjét, amit kiküldetésem befejeztével visszakapok — rövid orvosi vizsgálat után. (A kiváló magyar író legújabb. Ég a Duna című könyve a közelmúltban jelent meg.)
