Kelet-Magyarország, 1998. szeptember (55. évfolyam, 204-229. szám)
1998-09-26 / 226. szám
1998. szeptember 26., szombat Huszár István képei .A.Z idős, nyíregyházi festőművész neve nem ismeretlen a képzőművészet kedvelői körében. Festményei, grafikái nemcsak a hivatalos közvetítés útján és csak a közhivatalokba jutottak el, hanem sok családi ház és sok műgyűjtő lakása őrzi alkotásait. Joggal, hiszen öntörvényű szemléletmódja és meg-megújuló színvilága emlékezetessé tette/teszi ismétlődő kiállításait. Most legújabb képeinek bemutatására készülődik. Következő tárlata novemberben lesz a nagykállói városi művelődési központban. Ez alkalommal lesz művésztársa is a tárlaton. A szintén nyíregyházi képzőművész Gál Ludmillával együtt teszik közszemlére alkotásaikat. Huszár István: A víz ura Huszár István: A vágy Elek Emil felvételei Paul Verlaine: Szerenád Tégy Uram engem áldássá! A kéthetes turnus után hazajövő már nem nyúlt pohár után, kerülte a kocsmát A Magyar Kékkereszt Egyesület gávavencsellői csoportja A szerző felvétele Lefler György — Nyolc éve, hogy a teológiát elvégezve Gávavencsellőre jöttem, ebbe a jórészt katolikus és szorgalmas emberek lakta faluba — kezdte a Kékkereszt történetét Pótor László református lelkész. Bő három éve egy idősebb gávai néni azzal keresett meg, hogy próbáljak borzasztó életükön segíteni. A férj italozása pokollá teszi az életüket. Sokáig győzködtem magam, amíg megértettem, e feladatot Isten kéri tőlem. Elmentem hozzájuk reggel, azt gondolva, akkor még józan állapotban találom a férfit. Nem hittem volna, hogy ennyire kitárulkozik: öt és fél órán át beszélgettünk. Elmondta, Kállóban is volt elvonón, s hogy mindent megpróbált már, de eredménytelenül. Éppen akkor tájt a közeli Ti- szanagyfaluban járt Balogh Zoltán református lelkészigazgató és felesége, Margit néni. Ők vezetik a dömösi Református Iszákosmentő Missziót és a Magyar Kékkereszt Egyesületet. A házaspárral felkerekedtünk, s mi is részesei lehettünk a Zoli bácsiék ápolta csodának. Hónapra rá Gá- vavencsellőn is tiszteletüket tették. Innentől aztán felgyorsultak az események, s egyre több, a helyzetüket kilátástalannak tudó. az alkoholtól nyomorúságosán szenvedő házaspár keresett meg. A dömösi gyógyító alkalmakra mind többen jelentkeztek a környező településekről is, fe- lekezetre való tekintet nélkül. Az eredmény engem is meglepett: a kétheti turnus végeztével hazajövő már nem nyúlt pohár után, kerülte a kocsmát. De a falu lakói sem igen értették, mi történhetett ezekkel az emberekkel a Duna-kanyarbam Akik eddig részegségükben az árokban hevertek, a családot űzték, a lakásból a cserépkályhát is eladták, békés, boldog emberekké váltak. De. minderről maguk beszélnek majd az esti csoportfoglalkozáson. Igaz, akadt, akad visszaeső, ám mégis húsz körüli a csoport létszáma, akik kiérdemelték a kékkeresztet. Pótor lelkész ezután istentiszteletre a szomszédos Balsára igyekezett, majd este hét órától az alkohol rabságából szabadultak szokásos csütörtöki foglalkozását vezette. A papiak melletti parasztház szobájában tizennyolcán ültük a hosszú asztalt körül. Többnyire házaspárok, de ott volt a most érettségiző fiú az édesapjával, nővér az öccsével. S nemcsak most, minden csütörtökön. Mert kell az együttlét, a támasz, a közös hit, mert — mint a filmdal mondja — egyedül nem megy! A csoport tagjai előbb a kis füzeteikből maguk választotta szép református énekekből énekeltek, majd az igehirdetés következett. Meglepő volt, mennyire könnyen, ám valami szép mélységből felhozva találnak az igét értelmező szavakra. A szünetben, míg a többiek pingpongoztak, cigarettáztak, beszélgettek, üdítőt készítettek, hatan félrevonultunk: jómagam, két házaspár, s egy úgymond megrögzött agglegény. András 46. a felesége. Ági 43 éves. — Sajnos, nagyon ittam, s emiatt a feleségemnek, s a három gyereknek olykor menekülni kellett a házból. Gyakran külön éltünk, mígnem megpróbálkoztunk együtt Dömössel. A feleségem soha nem ivott, s nagyon jó. hogy felvállalta ezt a valóban utolsó lehetőséget. Azóta, három éve szépen élünk a gyerekeink és a szüléink nagy boldogságára, nap mint nap dolgozom, autóval Miskolcot járom. — Nemcsak én s a gyerekek szenvedtek, de láttam, hogy ő maga is, ám nem tudott soha úrrá lenni az italon. Ügyes kezű révén hamar kikerült neki, s a másoknak csak megmosolyogni való pityókás ember bizony kivetkőzött minden emberségből. Döntősön Zoli bácsiéktól annyi szépet kaptunk, érezni lehetett, hogy a falakban ott lakik az Isten. Amit sajnálok: mindennek hamarabb kellett volna megtörténnie, mert hiába is örülnek a már felnőtt, s felnövő gyermekeink, a megszenvedett félelem örökre beléjük ivódott. — Nálunk inkább az asszony ivott — mondta a 43 éves József. Cudar egy élet volt, már a munkahelyéről is elzavarták. Előbb csak kérleltem, később ütöttem, de mindhiába. Az eredmény: én is elkezdtem nagyobb rössel az ivást. A Wartburgból előbb motorkerékpár lett, abból egy bicikli, aztán az is másfelé kerekezett. Nem maradt semmink. Dömös után két évvel pedig felhúztunk egy gyönyörű házat. Hát nem csoda?! Tizenkilenc évet dolgoztam a munkahelyemen, s elbocsátottak. Ezt is sikerült ital nélkül kibírni, pedig nem volt könnyű. Miként nem könnyű maga az élet sem, de a mindennapi harchoz Isten segítségét kérve, elboldogulunk. Lám, lett munkahelyem is, éppen ma dolgoztam először. Hiányzott már a gép, a sok mész után az olajszag. — Két éve, december elején vágtunk neki Dömösnek — folytatta József 40 éves felesége, aki szintén Ági. Azon studéroztunk. hogy mégiscsak a disznóölés, az ünnepek előtt vagyunk, hogy fog az a hónap ivás nélkül lemenni rólunk. Lement. Nagyon nehéz volt, de megérte. A szüléink is sokat segítenek, s igazán ők és a gyerekeink tudják a kékkereszt erejét becsülni. Mi ezt viseljük a nyakunkban, amit azután kaphatunk meg, ha fél évig nem ittunk alkoholt. — Az első három nap azt sem tudtam, hol vagyok — mondta a 42 éves agglegény Sándor. Őt a lánytestvére kísérte Dömösre, s mint mindannyiukat, Pótor tisz- teletes. — Kegyetlen hét nap volt ital nélkül, de a második héten már jól éreztem magam, s a végén haza se akartam jönni. Én. a kemény ivó, három éve nem ittam alkoholt. Nekem ugyanis már „szabad nem innom”! A nem ivás szabadsága Isten szabadsága, amely más, több mindenféle tiltásnál. Az is előfordult, hogy Dömösről hazafelé menet, már a vonaton berúgott az illető, de igazából ő soha nem is volt „ott”. Nekünk sikerült — mutatott társaira, a két Ágira, férjeikre, no és magára. Az Úr megáldott bennünket. Úgy, mint a hullát, aki még dalol. bár sírjában rohad: Hallgasd, úrnőm, magas tetőd alól recsegő hangomat. Fogadd, add át e mandolin mohó dalának énedet: neked szereztem e siránkozó, kegyetlen éneket. Hadd zengem, hogy szemed tiszta ónix és aranyárnyalat, melled a Létbe árja és a Sztix vize setét hajad. Úgy, mint a hullát, aki még dalol, bár sírjában rohad: hallgasd, úrnőm, magas tetőd alól recsegő hangomat. Hadd dicsérem, mint illik, testedet. áldott, ha élvezem, s dús illata előttem fellebeg álmatlan éjeken. S hadd magasztaljam csókod izeit. a lángot ajkadon, és vágyunkat, mely keresztre feszit, kurtizán! Angyalom! Fogadd s add át mandolinom mohó dalának énedet: néked szereztem e siránkozó, kegyetlen éneket. Faludy György fordítása (A kiváló költőt, műfordítót, Faludy Györgyöt köszöntjük — 88. születésnapja alkalmából — választott szemelvényünkkel.) A fehér csönd alatt 1Benus bácsi is meghumta magát, pedig, szegénykém, életében olyan szorgalmasan fohászkodott (isten tudja be neki), hogy hólyagot tört nyelvén az imádság. Nem használt neki még a pemetetea sem, amit Marcell néni a temető árkában szedegetett még annak idején mint egyedül üdvös háziorvosságot. Hiába szürcsölgette a félliteres cserépbögréből cukorral is, cukor nélkül is, az az átkozott derékfájás csak nem akart elmúlni. Simon napjára virradó hajnalban nyújtózkodott ki belőle a lélek és lebbent el a havas akácfák fölött, ama messzi kékség felé, amelynek sem szélét, sem hosszát nem mérte még meg senki emberfia. Marcell néni éppen a teát hü- tögette. amikor Benus bácsi lecsapott nagy, száraz tenyerével a dunyha tetejére, mintha jelezné, hogy nem köll már többé belőle egy kanálnyival sem. A keze úgy is maradt, ahogy leejtette. — No, nem iszik ke? — állt oda az ágya mellé öreg élete párja, a cserépbögre oldalán kolompolva a kanállal, mert még mindig kavargatta a zöld színű löttyöt. Benus bácsi lehelt még egyet- kettőt, majd végképp megadta magát a csöndnek, amely már beleült a fülébe, a szőrszálak közé. Leejtette válláról az időt, vigye most már valaki más, őneki elég volt ennyi. — No nézd csak, nézd, tán csak nem? Csak tán nem akar ke itthagyni? — teszi le a bögrét Marcell néni, és ijedtében megrázza öreg vállát. — Benus? — hajol közelebb hozzá. — Hallja ke? Héé, kéé! — ci- bálja. — Jézusom, istenem! Szóljék ke, no! Hát nem hallja ke? Az öreg csősz meg sem mozdul, mintha nem is neki beszélnének. Helyette a konyhaajtó melletti szalmáskosárból a kutya szólal meg fájdalmas vonítást nyújtva maga alá, jelezve, hogy nem jók történnek odabenn. Mert tudva van, hogy a kutya megérzi a veszélyt. Ha fölfelé vonít, az tüzet jelent, mert a lángok fölfelé csapnak. Ha a földnek tartja a fejét vonítás közben, akkor meg halál jár a közelben, akivel neki sem tanácsos emelt fővel szállni szembe, mert az úgyis a föld alá visz minden halandót. Elég az hozzá, hogy Benus bácsi elfelejtett válaszolni Marcell néninek, aki szegénykém azt se tudta rémületében, hogy öltözzön vagy vetkőzzön segítséget hívni. Kinn a hideg éjszakában az alacsonyan szálló holdacska su- gárujjával rést kapart az oldalsó ablakra akasztott nagykendő mellett, és bekukucskált a szobába. ahol Marcell néni öltözködött, hogy átmenjen valamelyik szomszédba segítségért. Az öregasszony sirdogálva kapkodta magára a gúnyát, belelépett öreg bocskorába, és megindult a szomszéd tanya felé, amely a kis csőszháztól jó háromszáz lépésnyire lapult, vastag hótakaró alatt. A kutya is vele tántorgott át a hófúvásokon, és a farkával hajtotta magát előre a fehér hótenger fölött. Marcell néni szuszogott, fújt, sírt. Nagy bocskora teleszaladt hóval, s olyan nehéz volt, mintha téglákat kötözött volna a lábaira. Kiabálni szeretett volna, de a fáradság beléfojtotta a szót. Kicsit megpihent, majd tovább törtetett előre. Fele tájára érhetett az útnak, keresztül-ka- sul totyogva a földeken, amikor egyszeriben kiszaladt lába alól a havas világ, és belezuhant valami mélyedésbe. Feje felett összefolyt a hó, és teljesen eltemette. Sipítozott, ordított, kapálózott, de hasztalan volt minden. A puha hóréteg felfalta a hangot. Másnap találtak rá a szomszédok, akik odatévedtek hozzájuk és keresni kezdték. .A. kutya is ott feküdt Marcell néni mellett az öles árok mélyén, és alig lehetett elzargatni megfagyott gazdasszonya mellől, aki követte az urát a havas világok hófehér csöndje alatt. (Csépe Imre 1914-ben született Kishegyesen. Élete során volt kanász, béres, gyári munkás, kubikos. A háború után is többször cserélt munkahelyet. Az ötvenes évek derekától a Magyar Szó munkatársa. 1972-ben hunyt el Szabadkán. Fontosabb művei: Tarisznyás emberek (elbeszélések, 1957), Fehér csönd (elbeszélések, 1959), Fordul a szél (regény, 1965). Szemelvényünket a Különös ajándék — Jugoszláviai magyar elbeszélők — című antológiából választottuk.) 18. oldal
