Kelet-Magyarország, 1998. augusztus (55. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-22 / 196. szám
17. oldal 1998. augusztus 22., szombat Szikrázó műcsillagok Angyal Sándor Jzeretem az ünnepeket. Különösen ebben a rohanós világban, ahol élünk; ahol kutyafuttában vetünk csak oda egy-két szót ismerősnek, rokonnak: („hogy vagy, mizújs, ésa- család..."), de a választ már meg sem várva rohanunk tovább hivatalos és magánügyeink után. Reggel kávéval serkentjük magunkat, este kis sárga dilibogyóval nyugtatjuk szervezetünket. Mint a sakkozó, 2-3 lépéssel előre kalkulálunk, ha ezt vagy azt hozza a holnap, erre mi legyen a válaszunk. Kiszámíthatatlanná vált korunkban gyorsabban kopik az ember, különösen az, akit sorsa nem ajándékozott meg biztos családi háttérrel, váratlan szerencsével, s aki káeftéből kiesik a bétébe, szorít, nehogy ő legyen az elküldendők következő listáján s ezt a szorongást nem tudja este levetni magáról, mint a ruhát, amelybe beizzadt. Szeretem az ünnepeket, mert akkor legalább rákényszerülünk egy kis „áramszünetre", az óra sem cseng oly korán, s nem kell munkába menet azon évődni, hogy vajon milyen lábbal kelt fel a főnök. Másért is szerethetjük az ünnepeket, talán fontosabb dolgokért is. Elsősorban azért, mert ezzel kifejezzük a közösséghez tartozásunkat, identitásunkat, meg azért is: ilyenkor valamilyen formában felmutatjuk önmagunknak, a városnak, országnak, világnak, kik vagyunk, mit tudunk, minek örülünk felszabadultan. Ezért is tud a szerkesztő örülni, ha a bőség zavarával küzd az ünnepi program közzétételében. Bizony, utóbb a bőség zavara is megfigyelhető, hiszen valósággal összecsúsznak a programok. Politikusok félóránként jelennek meg különböző településeken, amolyan ünnepi vizit gyanánt, s az ünneplő sokaság többször nem tudja, melyiket válassza a kikapcsolódási programokból. Különösen igaz ez utóbb megyénk székhelyén, ahol az idén például a fellobogózott városban nagyon sok külföldi táncos, zenész sürög, forog. Néptánc-fesztiváltól mazsorettbemutatóig, ünnepi szónoklattól kenyérszentelésig, őszi karneváltól tűzijátékig, sok minden teszi még vonzóbbá a szűkebb pátriát, nyújt élményt tízezreknek. Igaz, van ennek némi üzleti oldala is, (akár ezer forintot is elkérnek egy léggömbért s az alkalmi vidámpark sem tartozik az olcsóbb mulatságok közé), de aki a főtéren, településünk újkori Fórumán megáll néhány percre ezekben a napokban, külön fizetség nélkül is megismerkedhet távoli népek folklórjával éppúgy, mint a hazai legjobb együttesek frijs produkciójával. Idáig jutván töprengésemben, legfeljebb azon meditálok, hogy immáron lépten-nyo- mon tűzijátékkal világosítják ki az ég alját. Égett már görög tűz egy szűkebb kör bálján, ropogtak a „pirotechnikai" eszközök színházi előadás végén, de érkeznek hírek kisebb településekről is, hogy tűzoltó-biztosítást kérnek ilyen fényes játékhoz. Megnéztem a lexikont, amely szerint a tűzijáték „ünnepélyes alkalmakkor szórakoztatás és látványosság nyújtása", ami Európában a XVI. századtól terjedt el. Magam is megnézem az erkélyről a szivárvány minden színében szétröppenő műcsillagokat s akkor tudom, hogy ünnep van. De, ha minden második, harmadik este hullanak a szikrázó csillagok, nem biztos, hogy állandóan emelkedett lesz a hangulatunk. (Arról most ne essék szó, hogy egy- egy ilyen látványosság bizony nem tartozik az olcsó mulatságok közé.) ÍVlégse legyünk ünneprontók, gyönyörködjünk a karnevál harsány színeiben és ajándékként raktározzuk el magunkban a résztvevők arcáról felénk áradó derűt. A rozoga konvoj Aprópénzt hoznak a Mercedes-matuzsálemek Galambos Béla Vállalva az órákon át tartó idegölő araszolgatást, olykor az embert szűkölő kutyává alázó kiszolgáltatottság gyötrelmeit, naponta százával kelnek át személyautók a magyar-ukrán határon. A gépkocsisorokban, amelyek Szabolcs-Szatmár-Bereg megye öt átkelőhelyén kígyóznak a sorompók mindkét oldalán, feltűnően sok matuzsálemi korú Mercedest és Audit figyelhet meg az arra járó. Nem véletlen, hogy éppen ezek az autótípusok közkedveltek errefelé. Először is, néhány még tőlük is termetesebb furgonfélét leszámítva, nekik van a legnagyobb, általában legalább 80 literes gyári üzemanyagtartályuk, amely ráadásul — más típusokhoz viszonyítva — elég magasan helyezkedik el ahhoz, hogy tartalma viszonylag hamar leereszthető legyen a mellé állított kannába egy gumicső segítségével. A másik nem elhanyagolható szempont: ezek a gyakran már a második ixük végét taposó járgányok még elfogadható, úgy négyszázezer forint körüli áron szerezhetők be (no nem az ebből a szempontból már kifosztott környékbeli, hanem a fővár rósi, dunántúli autópiacokon). A keleti végek határ közeli részeinek — becsületes munkalehetőség híján inkább vegetálásra ítélt — családfenntartói számára dák, az évek óta szinte mozdulatlan, vagy egyes termékeknél kiszámíthatatlanul ingadozó felvásárlási árak mellett, nem győzik a folyamatosan növekvő költségeiket farigcsálni. Újabban nehézkesebbé tették számukra a kutaknál legálisan — literenként közel 140 forintért — beszerezhető gázolaj áfájának a visszatérítését is. így aztán nem sokat gondolkodnak beletöltsék-e a kényes mostani autókhoz képest ilyen szempontból összehasonlíthatatlanul strapabíróbb traktorjaikba a hazaitól 30-40 százalékkal olcsóbb ukrajnai gázolajat”, tárja föl önérzetesen az egyik nyírségi gazdálkodó (nevét, miként a témában megnyilatkozó többi „szakértő”, érthető okokból ő sem engedte közölni), miként is gondolkodik az ukrán üzemanyag egyik legjelentősebb piacát jelentő magyar gazdatársadalom ilyen trükkökre is vállalkozó része a tulajdonképpeni törvényáthágásról. „Egy fordulón úgy kétezer forint a haszon”, árulja el bizalmasan az egyik határátkelőhöz vezető országút melletti ivóban magát kávéval élesztgető, meglehetősen nyúzott arcú férfi. A családját ilyen módszerrel — ne szépítsük a dolgot: gázolaj-csempészéssel — felszínen tartani próbáló egykori munkásévén Merci- jével reggel indult át a túloldalra. Meséli, odafelé még csak-csak átjutott röpke két óra alatt. Ám visszajövet már akkora volt a sor, meg annyi a sorakozó „szürAttöltik az üzemanyagot éppen e meghatározó tulajdonságok miatt váltak első számú kenyérkereső munkaeszközzé ezek a kocsik. Segítségükkel ugyanis gázolajat vagy benzint lehet — még mindig meglehetősen jövedelmezően — behozni a határ túloldaláról. „Nagy a kereslet idehaza az olcsó üzemanyagra, hiszen a gazÉrtékeink Tiszavasváriban, a budi rész központjában csodálható meg a Kornis-kastély, amely ma a Liptay Elza Szociális Otthonnak ad helyet. Kornis Ferenc az 1870-es években került Bűdre, ő építette az ízléses kúriát szecessziós stílusban. Bejárati kapuja kovácsoltvas remekmű, érdemes megtekinteni. A Kornis házaspárnak öt gyermeke született. Ferenc maradt később a kastélyban, aki a Jékén élő Liptay Elzát vette feleségül. A szociális gondoskodás ötlete is az asszonyé, Kornisné Liptay Elzáé volt, aki az egyik végrendeletében is megfogalmazott, szegényeket, elesetteket segítő kívánságán alapult Elek Emil felvétele gányt”, folytatja a kávétól s a hozzá szippantott cigarettafüsttől kissé lehiggadva a mercis. „Hazatérve, a kannába leszívott gázolajat eladom nyolcvanért. raktározzák, illetve akik tőlük az ország belseje felé továbbítják a lobbanékony csempészárut. „Minél messzebb viszi valaki a határátkelők (Záhony, Lónya, Martyn Péter illusztrációja ke verebeket” kielőző, a határállomáson valamilyen titokzatos oknál fogva(?!) szinte csak átsuhanó „nagy sas”, hogy tíz órájába tellett, míg megint magyar földön volt. „Odaát ötvenöt, vagy ha a határtól beljebb megyek húsz kilométerrel, ötvenkét forintos egységáron megtankolom a járGázolajos Merci — rendőrrel Amit a magamfajták csinálnak, abban nem nagy a rizikó. Ha ugyanis nincs megberhelve az autó utólag beépített második, netán harmadik üzemanyagtartállyal, nem kötnek belénk. Esetleg az ukránok akkor, ha valaki mohó és a többedik fuvarját próbálja meg egy napon belül. Hamar kialakult ott is az a réteg, amelyik rátelepült erre a „nafta” üzletágra, s szedi a maga sápját. A Magyarország felé történő határátkelésre fél napokat várakozókat gyilkos áraikkal fejik az odatelepült büfések. A vámosok nehezen megszerezhető nagyvonalúságát ajánlatos bizonyos időközönként némi újabb kedves kis meglepetéssel fenntartani. Az ottani rendőrökről pedig csupán annyit, hogy a három-négy évvel ezelőtti poros Ladájuk helyett ma már forintban is sok milliós, flancos kocsikkal furikáznak.” A söntés melletti beszélgetésbe bekapcsolódó többi jólértesült abban egyetért, hogy a valódi rizikót nem a határon oda-vissza járók vállalják. A Szabolcs megyei országutakon, a Tisza hídjain mind többször tapasztalható szigorú közúti ellenőrzések, a határ menti települések magánportáin tett rajtaütésszerű pénzügyőr-rendőr együttes razziák azokra hozzák a „frászt”, lebukás esetén pedig a sok százezres büntetést, akik Balázs Attila archív felvétele Barabás, Beregsurány, Tisza- becs) körzetéből az üzemanyagot, egyliterenkénti száztíz forintos plafonnal számolva, annál magasabb áron passzolhatja el. Az országszéli depóhelyeken nyolcvan forint a gázolaj, amiért már Nyíregyházán a százötöt is megadják, ha kisebb mennyiségről van szó. De aki például hordós tételben szállít a megyeszékhely vidékére, az sokszor kénytelen megelégedni a kilencven forintos viszonteladói árral. A literenként elérhető tíz-tizenöt forintos haszon mellett azonban csak akkor gazdaságos ez a belföldi seft, ha a fuvareszközként használt autónak — kis túlzással — még a kerekébe is üzemanyagot töltenek. Az utóbbi idők bekeményedő közúti ellenőrzései egyre jobban megkeserítik a kannáktól roskadozó járgányos, országúti vándorok sorsát. Éppen ezért a „mesterséget” hosszabb ideje űzők közül a nagyhalak már korábban áteveztek más zavaros vizekre, s a kisebbek közül is mind többen hagynak fel a szakmával. A lebukástól való rettegést, az állandó stresszt egyre inkább csak azok a kisemberek vállalják, akiknek nincs más lehetőségük családjuk fenntartására. Ők azok, akik rohamosan autójukhoz öregedve, a végsőkig kitartanak majd az utakon Kelet és Nyugat között ingázó, rozoga konvojban.
