Kelet-Magyarország, 1998. augusztus (55. évfolyam, 179-203. szám)

1998-08-15 / 191. szám

1998. augusztus 15., szombat

18. oldal

Boross Géza képei

A kilencven évvel ezelőtt született Boross Géza, Munkácsy-díjas festőművész emlékét idézi az a tárlat, melyet a napokban nyitottak meg a nyíregyházi Városi Galériában. Boross — a Leány Kálvineum egykori tanára (1937-től 1948-ig) — Rudnay Gyula festőművész tanítványaként jutott először a sóstói művésztelepre századunk harmincas éveiben. Jobbára a fővárosban élte le életét, de mindvégig megőrizte az alföldi táj iránti vonzódását. Nagy művészi érzékkel adta vissza annak különféle jeleneteit, mozzanatait Képeit a fények és árnyékok, az erős színkontrasztok jellemzik. A galériában közszemlére tett művek a kisvárdai Rétközi Múzeum és a nyíregyházi Jósa András Múzeum gyűjteményének darabjai. A kiállítás — melynek anyagából szemelvényeket közlünk — augusztus 28-ig látogatható.

Csendélet Martyn Péter felvételei

Paul Verlaine verse

Már szinte félek

Már szinte félek, meglehet, hogy szerelemmel így beteltem az eszmétől, melynek a lelkem az elmúlt nyáron rabja lett;

csak az ön arca, Végzetes-szép, tölti be szívem: birtokát; s benne csak egyet félt a vágy: hogy önt szeresse, önnek tessék;

s reszketek, nézze el nekem, hogy így bevallom, nem tagadva; tudja meg: egy mosolya, hangja mostantól fogva végzetem.

s elég volna egy mozdulása, egy szócska, egy szemrezzenés, hogy égi álmom vesszen, és egész valómat döntse gyászba.

Inkább ne lássam meg soha, bármily sötét jövő ijesszen, s ezernyi bánat, mérhetetlen, csak egy remény legyen, hogy a

véget nem érő üdvösségnek taván mondhassam szüntelen, s kétely se bírhasson velem, szeretem önt, szeretlek téged!

Molnár Imre fordítása

A süllyedő utca panasza

Gyürke LAszló

Hosszas keresgélés után találom csak meg Farkasék házát. A Bercsényi utca Nagykállóban — nem egészen szokványos módon

— keresztezi önmagát. A parkolás sem volt könnyű a ház előtt, mert az utca mélyen, a porta előtti négyméteres sáv pedig magasan fekszik. A Krúdy Gyula utca, mely ezen a részen keresztezi a Bercsényit, pedig ezen a szakaszon egészen mélyen fekszik, a ház falától alig néhány méterre, mintha csak egy szakadékban lenne a földút.

— Hát éppen ez a mi nagy gondunk — mondja Farkas József- né. — Azért fekszik ilyen mélyen az utca, mert ez itt valamikor domb volt. nem volt kijárat a temető utcába. Elhordták a domb egy részét, az utcának meg néhány háznak csináltak helyet, így került a mi házunk ilyen magasba. Ez önmagában nem lenne baj, csakhogy itt rendkívül laza a talaj, hiszen homok. Befüvesítettem a domboldalt, partot, vagy minek nevezzem. Talicskával hordtuk oda a földet. Ha ezt megbolygatják, megcsúszhat a föld a ház alatt.

A Krúdy utca Farkasék házától lényegében egy völgykatlanban folytatódik. A víz már árkot ásott magának a homokban. A legmélyebb szakaszán — ahol több mint negyven lakóház van

— nem könnyű az élet. Volt, aki

— mint például Mányák László

— el is költözött onnan.

— Eladtam bagóért a szép nagy házat, inkább fenn építettem, mert ha esik, minden víz itt gyűlik össze.

Gargya István csaknem kész családi háza eddig már kétmillióban van.

— Nézze, ide ástak egy árkot vagy három hete, hogy elnyelje a dombról lezúduló vizet. Ide, az ablakunk alá. Azt mondták, be ne merjem temetni, mert megbírságolnak. De vajon kit bírságolnak meg, ha a víz a hordalékkal betemeti? Látja, már nem sok kell, hiszen félig már megtelt. Addig is félünk, a gyerek bele ne essen.

Lejjebb egy hosszabb árok húzódik. Ennek az alján még áll a víz.

— Szedtünk mi már ebből ki macskát, meg sündisznót is — mondja Erdei Sándorné.

Diószegi Béla lakása egyike a legmélyebb ponton fekvő házaknak. Alatta süllyesztett garázs, melynek oldalhelyiségében van a gázkazán.

— A szerelöaknát már félig- meddig betemettem — mondja —, mert úgysem tudtam használni. Minden kis eső után megtelt vízzel. A legjobban azonban a kazánt féltem. Pedagógusok vagyunk, esőzéskor bizony komoly gondot jelent, miként jutunk ki a sártengerből, hogyan állunk a katedrára.

Az aljban lévő portákat folyamatosan töltik, hogy ne az udvaron, a kertben álljon a víz. De mindhiába, mert egy-egy kiadós eső után újabb szintemelkedés következik be. Kocsis Mi- hályné:

— Tessék nézni, eltűnt a ház alapja. Vagy tessék nézni a villanyoszlopot: legalább hetvennyolcvan centivel már lejjebb van.

Van olyan ház, ahol a vakolat dudorodik, a falak nyirkosak. A biztosító ilyesmiért — természetesen — nem fizet.

Özv. Mátyás Györgyné. akinek az utca lakói szerint a legmélyebben fekszik a háza, szintén a nyirkosodásra panaszkodik.

— Még szerencse, hogy nincs pincém — mondja —, mert biztos tele lenne vízzel.

Benke Mihály kézbesítő:

— Tizenegy olyan utca van itt a környéken, ahol esős időben bizony igen komoly nehézségekben ütközik teljesíteni a feladatomat. Előfordult már nem egyszer, hogy az éppen arra járó fo- gatost kértem meg, vigye a címzetthez a küldeményt. Amúgy szeretem ezt a környéket, mert nagyon rendes emberek laknak itt de úgy félünk az esőtől, mint a fűztől.

— Mondja — fordul felém Kí- gyósi Mihály —, ezek közművesített telkek? Mert húsz-huszonöt éve üyenként vásároltuk meg.

Harsányiék háza előtt is árkot ástak.

— Éppen nyaralásból jöttünk

haza. majdnem belehajtottunk —- mondja Harsányi Lászlóné, mert ott szoktunk parkolni, az ablak alatt. Nem tudom, megoldja-e a problémát az árok, nekünk biztos, hogy bosszúságot okoz.

▼ ♦ T

Fodor János, Nagykálló polgár- mestere:

— Ha nem ásattunk volna árkokat, akkor valószínűleg azért panaszkodtak volna. Azt mi is nagyon jól tudjuk, hogy nem ez az igazi megoldás, viszont komolyabb átmeneti beruházásnak nem sok értelme lenne. Arról van ugyanis szó, hogy a szennyvízberuházásra idén benyújtott pályázatunk nyert, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a hároméves program megvalósításához jövőre hozzálátunk. Természetesen az érintett utcákban is lesz csatorna, majd mikor a program befejeződik, szilárd burkolatú út is épül. Azt most még nem tudom megmondani pontosan, hogy a program mely szakaszában, de az biztos, hogy a Krúdy útca lakóinak valóban nem csekély problémája is megoldódik.

A napok maradéka

(Részlet)

/l barátom állítja, hogy esendők vagyunk. Ragaszkodik hozzá. Lebeszélném róla, de nem lehet.

— Rendben, adom meg magam, akkor legyünk esendők. Az leszek. Mindent ki lehet bírni.

— Nem lehet — tiltakozik barátom — esendők vagyunk, és kész.

Egyazon lányt ketten sosem szerettünk. De mindig volt, akit mindketten imádtunk. Ha egyikünk volt szerelmes, a másik a tüzet óvta. S ha apadt a láng csiholta, ha perzselt, eloltotta. Egy lányt ketten sohasem szerettünk. És egymás után sem. Úgy hiszem.

Barátságunk forog kockán. Külön utakon járunk, egyiké sem különb. De a másét elkívánni, egyazon lányt szeretni? Rójuk külön útjaink, azt a fránya külön utat tovább!

Egy lányról sokat meséltem neked. Emlékszel barátom? Meleg barna szeméről, ábrándos tekintetéről, hogy mást most ne is említsek. Bevackolva magad az ágyba, hátadat a falnak döntve,

felhúzott térdeid átkulcsolva szóltál.

— Kezdheted!

— Mit?

— Ezt ne csináld! Folytasd, ahol tegnap abbahagytad!

— Ma.

— Tegnap.

— Ma. Éjfél bőven elmúlt. A Taknyosvarjú régen bezárt. Aztán kergetőztünk a várfalakon. Angol szavakat ugattunk a holdra. Akkor meséltem neked, hogy ismertem egy lányt. Tüske haja volt. Harapdálni való pici fülei. Meglestem minden este egy ablakon át Ült a nappaliban, olvasott, vagy tanult. A nagy távolság miatt ez nem derülhetett ki. Egy este sötét volt nála. Sokáig járkáltam az utca túloldalán. Szemem le sem vettem az ablakáról. Az utcai lámpáktól nagyra nőtt az árnyam. Megijedtem tőle.

Félbeszakítottál, mert már hallottál tőlem valami hasonlót.

— Mit számít az, kérdeztem? A hosszú árnyak, a remény, hogy kigyullad a fény ott az ablak mögött, a csendes este — ez a lényeg.

— S akkor kiugrott valaki az ablakon — vetted át a szót az én történetemben. Ezt a fordulatot szeretted a legjobban. Meg azt, hogy én halálra rémültem.

— Álltam az utca túloldalán.

A falhoz lapulva, levegővétel nélkül. Egy fiú futott el mellettem. Kellemes kölni illata csapta meg az orrom. Felvillant a fény a szemközti ablakon. A lány meztelenül állt és integetett a fiú után. Másik kezével maga elé húzta a sötétítő függönyt.

— Porcelán füle volt. Rövid szőke haja. Pillék a nyakán — ugrottál megint egyet a történetemben, mert untad hallgatni hosszú tirádáimat a sötét, elhagyatott utca csendjéről, a kerítések hézagain átütő gyom fojtogató szagáról. A torkomban doboló szívverést sem hallhattad, s ha megpróbáltam körülírni, közbeszóltál.

— Porcelán fülű, na és?

— Porcelán füle volt. Nem mertem a szemébe nézni. Rövid szőke haját, pihés nyakát bámultam. Ültünk az asztalnál, ahol olvasni, vagy tanulni szokott. Ö szemben velem, lapozgatott egy könyvben. Szüléink a szoba másik végében beszélgettek. Mi hallgattunk. A csipketerítő mintáit rajzolgattam. Ujja- imra fagyott a csend. Lopva fürkésztem arcát, orra vonulatát, szemöldökívét, magas homlokát, szőke tüskehaját. De a szemébe nem mertem belenézni.

— Tüskehajú.

— Ne szakíts félbe! — kértelek. Ide varázsolom a csillagos éjszakába meztelen testét. Kivetítem a Hilton üvegfalára, fel a Mátyás templom tornyára. Mint szélkakas forog az árnya, forog velünk a világ.

— Az sok sör, öregem. A Taknyosvarjú finom sörei. Söröcs- kék, finom kis söröcskék. Az forog ám velünk — mondtad.

— Menjünk haza! Mesélek neked. Mesélek egy lányról, a meleg tekintetéről, ábrándos szemeiről. Hosszút a történet. Kitart a kezdetektől máig, ki az idők végezetéig. Végtelen és valóságos. Szép történet egy lányról s valakiről, aki te is lehetsz, barátom, ha türelemmel hallgatsz. Tanulságul, tapasztalásul. A mesebeli lányról szólok s a vándorról, kik összefutnak a hétágú útnál s együtt mennek tovább. Mígnem elérnek egy rettenetes nagy erdőt, amiről nem tudhatják, hogy az maga az élet. Sötét, átlátszatlan, veszéllyel teli. Édes, bús, gyötrelmes és gyönyörűséges. A sűrű elnyeli őket szemem elől, de ettől még élnek, élnek, még sokáig élnek.

Ha

.át így volt barátom?Éjfél is elmúlt. Vagyis ma volt az, hogy végtelen kérdésedre végtelen egy válaszom volt. Igen. Egy lányról. Akit nem én, de te szerettél. A tüzet vigyáztam, ki ne aludjon, s a lángok se csapjanak az égbe. Melegedj barátom a tűznél, melegedjetek, az álmok vigyázzanak rátok.

(A Norvégiában élő szerző így dedikálta új kötetét: Szülővárosomnak, Nyíregyházának ajánlom 1998. Oslo)

Farkas Józsefné és „magasba szökött" háza A szerző felvételei