Kelet-Magyarország, 1998. augusztus (55. évfolyam, 179-203. szám)

1998-08-01 / 179. szám

1998. augusztus 1., szombat 18. oldal Dúsa Lajos A Szamos partján A folyó — mintha sorsom lenne: némán sodródik benne gondom, s a part, hogy szemem megsebezze lepkét vergódtet tüskebokron. Meztelen fekszem a kiégett fü közt. Most sárga, nagy aszály van. Szép vagyok így is. De mit érhet sorsom e lassú pusztulásban? A szükség énrám visszahárul akárhogy nincsen benne bűnöm. Ki megölel, az majd elárul egy új sodrással messzetűnőn... A folyón törött fénydarabok, s nézzük egymást: én és a Szamos Petrőczi Éva A tákosi templom A szél-tapasztotta paticsfalat belülről feszíti még a fűzfonadék, a hívő akarat: „Megtartod, Uram, az igazakat..." A szemöldökfa éppen szemöldököd veri, s az út mentén teremtek a mennyezet virágai. Idén hiánycikk a homok Van helyette iszap, némi mocsár és sártenger • Nem túl sok örömet szerzett a Tisza ezen a nyáron Bodnár István Nem túl sok örömet szerzett a Tisza ezen a nyáron. Fü­rödni jószerével csak néhány alkalommal lehetett, s rá­adásul még a sütkérezés is többnyire nehéz ügynek szá­mított az iszapos part miatt. Ki hitte volna, hiánycikk lett ezen a nyáron a homok, amelyre némi nosztalgiával gondolunk Gergelyiugornyán is ezen a hét­köznapi délelőtt. Van helyette vi­szont iszap bőven, némi mocsár és sártenger. No, és szúnyog gar­madával. Csúf dolog, mondha­tom, szaporázza is a lábát az em­ber csapkodva magát a fák alatt, a bokrok közelében a szúnyogin­vázió miatt. Pedig az időjárással ma sincs semmi baj. Hétágra süt a nap, s a hőmérséklet is harminc fok kö­rül van. Tíz óra elmúlt, s strand jegyszedője bánatosan közli, ed­dig még csak egy belépőjegyet adott el. Herczeg András, a fürdőtelep gondnoka is inkább csak panasz­kodik: — Már legalább 15 éve nem volt hasonló nyarunk. Június 20- án jött az első ár, amely közel két hétig tartott. Alig visszako­zott a víz, s takarítottuk el az iszapot, július 9-én újra itt volt az árvíz. Eddig ért a víz — mu­tatja elérhetetlen magasságban a központi épület oszlopán a csú­csot. Talán nyolc-tíz napja, hogy visszatért a medrébe a máskor oly szelíd és bájos Tisza. Ám hordalékát még sok helyen maga után hagyta. Egy hadsereg sem tudná teljesen eltakarítani. Pe­dig gépek és közhasznú munká­sok hada vette fel a harcot elle­ne. Az eredmény, némi buckán keresztül a víz néhány napja már megközelíthető, s akár fü­rödni is lehet benne. Igaz, kissé zavarosnak tűnik, de jó néhá- nyan állítják, hogy fürödésre al­kalmas. Sőt! Akad, aki dicséri is. Kis Krisztián és Csisztu Levente edzett fiatalember. Ők a Nemzet­közi Tisza-túrán vesznek részt. Hősiesen és kitartóan. — Semmi gond — mondják. — Itt-ott ki lehet kötni, nyár van, és a Tisza vizének hőmérséklete is remek. Igaz, néhol a szúnyogok gondot okoztak, de az feljebb volt. inkább Tivadar környékén — tűnődnek. nénk fizetni is azért, ha többször tartanának szúnyogirtást. Sokan megfutamodtak — hal­lom. Néhányan már a nyaralót is eladják, mutat néhány házra beszélgetőpartnerem. Az egyiket meg is csodálom, rajta a felirat: a ház eladó. Tele­fonon egy gyors érdeklődés, a hathelyiséges házikót kétmillió­ra tartják. Az egyik MÁV-üdülőben épp bográcsgulyást főznek. Nagy Bé­la nyugdíjas vasutas keveri az ízeket. A feleségével 16 éve jár már ide, de ilyen iszapot még nem látott az őket befogadó MÁV telkén. Bizony két napig takarítaniuk kellett. Nagy bána­ta, hogy mindenütt zavaros a víz, nem lehet horgászni. — Kénytelenek voltunk Vásá- rosnaményban vásárolt törpe­harcsából főzni a halászlét — szégyenkezik. Szerettünk volna ezen a szép napon mi is megfürödni, velünk a fürdőruci. Sajnos a Tiszában nem merünk, mert pillanatnyi­lag egy fürdőzőt sem látunk. In­kább vállalva a puhány jelzőt, a meleg vizű strand felé vesszük az útirányt. Biztos, ami biztos. Végre egy vállalkozó, aki nem panaszkodik. A strand vezetője arról tájékoztat, hogy a forgal­muk ugyan nem nagyobb a tava­lyinál, de nem is rosszabb. Azt is elárulja, hogy a strand melletti kempingben legalább száz ven­dége van. Ja kérem, könnyű így. Iszap­mentes tiszta vízzel csábítgatják a kedves vendéget. A meleg vizű strand mindig megbízható A szerző felvételei A kemping kitartó lakói A kajakozok egy részét vi­szont megtréfálta éjszaka a Ti­sza. Jó néhányan annak rendje és módja szerint letáboroztak a viz mellett, ám a folyó az éjszaka egy félméternyit emelkedett. Kénytelen, kelletlen költözködni kellett. Azok jártak jobban, akik a kempingbe tértek be... Apropó, kemping. Bagi Kop­pány recepciósnak ma jó napja Van: ma legalább hetven vendég tanyázott le a táborban. Sajnos a legtöbbjük a Tisza-turázók, akik este már továbbállnak. Rajtuk kivül egyetlen egy család sátoro­zik, s élvezi a nyár itt is fellelhe­tő örömeit. Bánatosak a kereskedők is. Az egyik vendéglő vezetőjével be­szélgetek, aki elmondja, hogy bi­zony csak a negyedét érték el a tavalyi bevételnek. Hiába, kevés a vendég. Némi bánatpénzt hoz­nak viszont az esti diszkók és a múltkori nagy Coca-Cola buli. Meglehet, elkelne egy ügyes mű­sorszervező a strand szórakozó­negyedébe, aki jó programokat szervezne. Bár lehet, hogy az iszapbirkózás lenne a leglátvá­nyosabb főprogram... Tovább megyünk, a nyaralók felé vesszük az utunkat. — Közösen béreltük ki a há­zat. Nem is lenne semmi baj, ha nem volna ennyi szúnyog — csapkodja magát kissé mókásan az egyik asszonyka. A következő faházban otthon találjuk a gazdákat is. Csengen­ek. Ők készen vették néhány éve a kacsalábas házikót. — Sajnos ezen a nyáron jóval kevesebb időt tölthetünk itt, mint korábban. Ők is a szúnyogokat szidják, nem győzik magukat szórni az OFF-tal. — Pedig még hajlandóak len­Asszonyságok díja A boroknak éppen olyan kü­lönböző nevük van, mint az em­bereknek. Ha egy embert Érmel- lékinek vagy Hegyaljainak hív­nának: nem lehetne róla rosszat feltételezni távolról sem. A ne­veknek szaguk van, amelyek nyomban megütik az ember or­rát, amint hallja őket. Lehet-e elképzelni egy embert, akit pél­dául Bakatornak hívnak: vala­mely vérszegény életúnt alak­ban, halotti fehérharisnyában és papírszínű füllel? Ellenkező­leg: életerős, vérpiros, harsogó hangú és nadrágszíjukkal bíbe­lődő emberek jutnak eszünkbe, mindőn egyes tájakról hallunk, ahol a jó borok teremnek. Azt hisszük, hogy Tokajban zöld pe- csétviaszkfejü pris és aranyfeli­ratos derekú, aszúborosüveg alakú emberkék sétálgatnak az utcán — pedig, ha Tokajba érünk, csak öreg zsidókat talá­lunk a Tisza parton. Vagy ve­gyük például Módot, Szered­nyét, Tárcáit. Messziről úgy lát­szik, hogy itt minden ember füs­tös attól a füsttől, amely a pin­cék szelelőlyukán szivárog ki, odabenn kormos lámpa vagy iz­zadt mécs világít, füstölt kol­bász vagy oldalas megy nagy fa­latokba az emberek bajusza alá, csorba pohárból bort önte­nek a gégéjükre és nincs is sze­gény, vagy boldogtalan ember Mádon. A bor hatása alatt az emberek mindig Rákóczi Fe­rencről beszélnek, akinek itt nyúltak el messzeterjedö birto­kai és az ungvári pincékből jö­vet: tárogató hangzik a hegyol­dalban; sőt képzelődés szerint nyergeslábú, piros topános, pá­vabüszke Zrínyi llona-maradé- kok sétálnak az esti korzón. Vagy például Badacsony borát kóstolgatja az ember bús magá­nyos délután egy sötét kis ivó­ban, — nemde eljön hozzá láto­gatóba a püspök keresztjével megjelölt hegy, a szigligeti öböl és a messzi fehérlő országút. amelyen a Kopasz Kisfaludy úr bicskája zörög a házi perpatva­rok elöl a pincébe?... És bár nem nagy kedvelője vagyok a balato­ni borvidéknek: sohasem tud­tam megindultság nélkül szá­jamhoz venni a magos, mere­dek, badacsonyi csúcs közelében fekvő Ányos-szőlő borát, sem Csopak szőke, hableány taposta nedvét... mindig messzi, régmúlt Anna-bálok izzadt leánydere­kai, libegő harisnyakötői és fe­hér sarkaikon ügyesen forduló bokái látogattak meg és dalár- zók, éji zenészek, holdas nők jöt­tek az ablakom alá, a zsalugá- ter mögé... A vereshasú bunye- vácok, szőke verseciek vérsötét bora se volt az én mindennapi italom, a forróság, a férfias pír, a bikavér, amely elöntött a bo­rok fogyasztása alkalmával: szuronyként villanó szemű nő­ket, a fehér arcfesték alatt heve­sen tüzelőket, tigriskarmú me­nyecskéket, lihegő vállú és keb­lű, lázt és tüzet lehelő ajkú fia­tal s koros asszonyokat hozott magával, mint a déli szél a tűzi- játékos vihart. Sohasem voltam kedvelője a vágyában önfeledten ordító szerelemnek, mindig csak csendesen szerettem mendegélni girbe-gurba utcákon, kis házak eresze alatt és toppal megnéze­getni a nőket, ha azok nem sej­tik, hogy lesik őket. Ezért in­kább könnyű, őszi fényként sár­guló, nem nagy ünnepélyeset kedvelő, Párád, és Szolyva vizé­vel szívesen barátkozó kertibort öntöttem koccintgatáshoz szo­kott kis poharakba és bosszant, nagyon bosszant elüldögéltem a bor csendesen duruzsoló mesél- getései mellett. Öreg szilvafa tü­zének kesernyés füstje kanyarog a diófa alatt, bográcsban tün­dér rotyogtatja az apróra vágott gulyáshús levét, a só és asztal­kendő fehérlik az őszülő füvön és bábaszarka billeg a szőlők homokja felett a karón, a kiál­tás, a dal oly hosszant hangzik, mint a messzire nyúló nyugo­dalmas élet és csak lustán moz­dítottam meg a szememet, ha gömbölyű szolgálók kapaszkod­tak repkedő szoknyáikkal a fe­jem felé, az almafára... Inkább az ősapám, meg más dohos vé­nek jutottak eszembe. (Részlet az író 1919-ben megjelent regényéből.) Burai István alkotásai Hosszú évek megalkuvást nem ismére küzdelme után jött létre a Debrecenber élő Burai István egyéni művészi arculata Munkáit biztos szakmai felkészültsége nem egyszer bravúros szakmai igényesség jellemzi. A XX. század hagyományira ala pozott korszerűségében, stílusában, a vo nal és a szín harmonizál egymással. A já tékos, fordulatos kompozíciók sem idege nek a művésztől. Burai István : A vándor Karnevál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents