Kelet-Magyarország, 1998. augusztus (55. évfolyam, 179-203. szám)

1998-08-01 / 179. szám

1998. augusztus 1., szombat 19. oldal Programajánló □ Premier. A Nyíregyházi Zenés Szabadtéri Színház augusztus i-re tervezi az Evita pre­mierjének időpontját. A produkcióban a Ma­gyar Állami Operaház balettművészein kívül mintegy ötven szereplő lép színpadra, közre­működik továbbá a Cantemus énakkar. Az előadás rendezője Molnár László, valamint Gajdos József koreográfus. A produkciót a szabadtérin augusztus l. és 7. között tekint­heti meg az érdeklődő és musicalbarát kö­zönség. Az előadások kezdete 21 óra. Paudits Béla KM-archív felvétel Q Rockopera. A Jézus Krisztus Szupersztár című rockopera szerepel a Budai Parkszín­pad műsorán augusztus l-jén, 7-én, vala­mint 8-án. Andrew Lloyd Webber és Tim Rice immár klasszikus müve — amelynek 1971 - ben volt a világpremierje — a Szabad Tér Színház Kht. és a veszprémi Petőfi Színház közös produkciójában kerül színre. □ Tárlatnyitás. Boross Géza Munkácsy-dí- jas festőművész tárlatát nyitják meg a nyír­egyházi Városi Galériában augusztus 7-én. □ Est a Díszudvarban. Jeles produkció színhelye Nyíregyházán a megyeháza dísz­udvara szombaton este, amikor két neves művész, Paudits Béla és Balázsovits Edit lép majd a pódiumra. Műsorukban az úgyneve­zett régi jó világot idézik fel, a századfordu­lót. A műsorban prózai betétek, sanzonok hangzanak el. Közreműködik a Magyar Tele- vizó Show-bálvány című műsorából ismert Szilassy Nelly. A produkció 21 órakor kezdő­dik. Jegyek az Országzászló téri jegyirodá­ban és a helyszínen kaphatók. Felvételünk a próbán készült Harasztosi Pál felvétele □ Countryest. A Magyar Honvédségi Helyőrség nyíregyházi klubjába várják azo­kat augusztus 2-án, akik szeretik a countryze­nét és táncokat, és szívesen meg is tanulná­nak egy-egy lépést. A tánctanulásban Lázár Attila tánc- és illemtanár segédkezik. A prog­ram 17 órakor kezdődik. □ Tárlat. A vásárosnaményi művelődési központ kiállítótermében augusztus 3-án nyitják meg a „Függő szem" közösség tárla­tát, amelynek tagjai: Andra Richter, Simone Leo, Heiko Rudnick és Jörg Pistiak. A kiállítás augusztus 30-ig látogatható. □ Várszínpad. Augusztus 7-én a Duna Te­levízió és a Kisvárdai Várszínház Sík Sándor István Király című tragédiáját mutatja be a kisvárdai Várszínpadon. A történelmi drámát a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata viszi színre. István királyt Fe- renczy István Szentgyörgyi-díjas színművész alakítja, míg Gizella királynét Mózes Erzsébet jeleníti meg. A darab rendezője Kincses Ele­mér. Az előadás pénteken 20.30-kor kezdő­dik. Helytörténet — hitközségtörténet A zsidóság helye-szerepe Kisvárda várossá léteiében • Két évszázad dokumentumai Margócsy József ízléses, gondosan és szépen összeállított jó képreprodukciók­kal. táblázatokkal dokumentált könyv jelent meg a nyíregyházi Ardlea cég kiadásában. A kötet nagyobb fele Néző István tanul­mánya. A kisvárdai könyvtár történész kutatója alapos felké­szültséggel és ismeretterjesztő közvetlenséggel tárja elénk en­nek az ősi településnek, Kisvár- dának utolsó két századát, polgá­rosodó életét. Kisvárda régmúltját bőven is­mertetik a történelemkönyvek; a vár, a feudális urak szerepe köz­ismert. Száz évnél régebben itt halad a megye északi részén Ungvárig épített vasútvonal, an­nak előtte négyfelé vezető or­szágutak kereszteződtek itt; e századunk elején Baktalóránthá- záig is vasút közlekedett egy jó fél évszázadon át. A környező kisebb-nagyobb földbirtokok tulajdonosai az öröklődő családi úrilakokban, vidéken élnek, egyesek éppen­séggel távol a megyétől. Kisvár- dára — a központba — legfeljebb a közigazgatási hivatalok miatt jár be a földbirtokos dzsentri: a szolgabíróságot, a járásbíróságot vagy a telekkönyvi hivatalt kere­si fel saját maga vagy megbízott­ja: ő maga csak kivételesen lakik tartósan itt. így a településnek nemigen van városiasodást igénylő, polgárosodás felé igyek­vő népessége. Néző István átte­kintése a XVIII. század végétől követi nyomon a változást. Főleg az itt is birtokos Ester­házyak, majd mások is, szoros kapcsolatba kerülnek a vándor­életet élő zsidósággal. Már nem­csak igénybe veszik a mozgé­kony ágenseket, a haszonvételt- bérletet és szállítást-szolgáltatást árverésen vállaló jövevényeket, hanem letelepedési lehetőséget is biztosítanak nekik Kisvárdán. Itt aztán majd már boltot, mű­A könyv borítója helyt nyitnak, és a lakosságnak mintegy negyedrészét alkotva, igénylik és fokozatosan meg is szervezik a szükséges intézmé­nyeket: kereskedelmi összefo­gást, bankot, hitelszövetkezetet, közraktárt, korszerű malmokat és szeszfőzdéket, vasöntödét. Majd a gyermekeik iskoláztatá­sát, továbbtanulását előmozdító polgári iskolát, a környéknek is hasznos gimnáziumot, kaszinót, nőegyletet. Nyomdák települnek, olykor több hírlap is jelenik meg egyszerre. Kulturális összefogás eredménye a helyi erők hangver­senye, öntevékeny színjátszók bemutatkozása sikeres műsorok­kal. A kötetből kitűnik, hogy a kezdeményezések többnyire a sokfelé utazó zsidó lakosoktól in­dulnak ki, a végrehajtásban és a „haszonélvezetben” azonban a siker érdekében együttműköd­nek a más hiten lévő lakosok is. Néző István fáradságot és időt nem kímélve éveken át szedeget­te össze a témában már megírt, a levéltárakban még megbúvó ada­tokat, nézte át az immár csak mikrofilmről kutatható, olykor százévesnél is régibb helyi és megyei újságokat, hogy életsze­rű, emberközeli legyen összefog­lalásának minden része, fejezete, adata. Felsorolja az első világháború kisvárdai hősi halottainak a ne­vét, közli a fasiszta vészkorszak városbeli krónikáját. Áttekinthetően mutatja be azokat a családokat, amelyeknek tagjai, olykor több generáción át, vállaltak és vittek szerepet a gazdasági, társadalmi előbbrelé- pésben. Néhányuk ide is kívánkozik: a Balkányi, Diner. Eisenberger, Frank, Glück, György, Halasi, Hollós, Klein-Kálmán, Prerau, Reizmann, Rozenblüth, Weinber­ger (köztük az a Vadász Lipót, aki 1913-17 között az első zsidó államtitkár), a Windt családne­vek a legközismertebbek. (Ugyanakkor sajnálható, hogy a Halasiak között nem említi Gyulát, (1892-1970), aki az első háborúban a századosi rangig emelkedett, s megannyi hazai és nemzetközi siker után 1924-ben, Párizsban olimpiai aranyérmet nyert a galamblövésben.) A kötet szerkesztője, Marik Sándor is hosszú ideje kíséri fi­gyelemmel a város jelenét és múltját, így innen elszármazot­takkal szélesebb kapcsolatban lé­vén, a történelmi tanulmányt azzal segíti életközelségbe, hogy — olykor szívbemarkoló — visszaemlékezéseket közöl a kö­tet második részében. így válik igazán teljessé ez a mostani tör­ténelmi és felekezettörténeti ki­advány. (A kisvárdai zsidóság története. Néző István tanulmánya és visszaemlékezések. Szerk. Marik Sándor. Dr. Oláh Albert polgár- mester ajánlásával. 158 oldal. Nyíregyháza, 1998.) Az utolsó kisvárdai haider (zsidó osztály) A felvétel 1955-ben készült Illusztráció a könyvből tűk a többi csoportot vendég­ségbe. Mikor nyugdíjba mentem, beléptem a Népművészeti Egye­sületbe. Bábokat, babákat ké­szítettem, hajtogattam. Aztán átjöttem a Múzeumfaluba, ahol arra kértek, hogy próbáljak meg csuhával foglalkozni. Megpróbáltam, s ez úgy sike­rült, hogy felfigyeltek rá. El­küldtem egy babát a Művelődé­si Intézetbe, a Népi Iparművé­szeti Tanácshoz, zsűrizésre. És zsűrizték! Készítettem tovább az újabbakat és küldtem fel pos­tán... Egyszer írtam az intézetnek, hogy küldjék már el a követel­ményszintet a népi iparművész cím elnyeréséhez. A feltétel az volt, hogy két A-kategóriás munkát kell felmutatnom. Sír­tam örömömben, amikor 1997- ben megkaptam a levelet, mely­ből megtudtam: elnyertem a né­pi iparművész címet. (Magdi néninek eddig már két kiállítása volt a Múzeumfa­luban és Dunaföldváron, de van egy álma: jövőre szeretné Nyír­egyházára hívni az ország csu­héfonó népi iparművészeit. Hogy újra éledjen, ne haljon ki ez a szép hagyomány.) — De most már gyere, kós­told meg, amit főztem, mert ilyet még biztos nem ettél! Da- rás töltöttkáposzta. Mert a pa­rasztember mindig leleményes volt. Ha nem volt rizs, kevert a húsba tengeridarát. (Ha pedig valaki úgy érezné, aránytalanul sokat időztünk el az elbeszélés során Magdi néni gyermekkorában, most elmond­juk az okát: a csuhébabák bá­jos, kedves, kerek arcocskái, a fonott copfok, a masnik a köté­nyen — mind-mind Jándon szerzett, gyermekkori élménye­it elevenítik meg.) A népi iparművész CSERVENYÁK KATALIN — Tudod, mit? Van egy jobb öt­letem: gyere el hozzám, és ak­kor nyugodtan beszélgethetünk —• invitált vendégségbe Bakó Barnabásné, Magdi néni, és igaza lett: tényleg jót beszélget­tünk. De öt inkább hallgatni ér­demes. Hát hallgassuk: — Jándon születtem. Akkor úgy mondtuk: Jánd, Bereg vár­megye. Csak azután vonták össze a megyéket. Rejtélyes volt már a születésem is. Az anyu­kám azt mondta: 1930. október 31-én, a református emlékünne­pen születtem. Egyszer, mert el­veszett az anyakönyvi kivona­tom, másolatot kértem. Abban meg október 29-e állt. Mikor Jándon jártam, gondoltam, tisz­tázom a dolgot. De ott is 29-e volt. Kijavítani már nem lehe­tett, hát azóta, ha kérdik, mikor születtem, 29-ét mondok, de 31- én ünneplem. Az anyukám csak jobban emlékszik! Jánd a világ közepe! Annyi élményben és tudásban része­sített, hogy a mai napig ab­ban lubickolok. Az a kis falu egy nagy közösség volt. Min­denki segített a másikon. A betegekért együtt izgultak. Mi a Tisza utcában laktunk. Az volt a szokás, hogy min­den szombaton vesszőseprű­vel felsepertük nemcsak az udvart, de az utcát is. Mindenki a maga felét. Mi, gyerekek is se­gítettünk, s mikor készen vol­tunk, a seprű kiálló vesszőivel motívumokat rajzoltunk a por­ba: farkasfogat, hullámot, kari­kát. Azokat a falusi estéket nem lehet elfelejteni. A szürkületkor hazaporoszkáló teheneket, ami­kor a csorda már a tej illatát hozta... Lekvárfőzéskor két-há- rom üst járt házról házra. Akinek üstje volt, lekvárt kapott cserébe. Tengeri­csutkából játékokat fabrikáltunk, segítet­tünk a kenderfeldol­gozásban — az anya­gok fogását, tapintá­sát már gyerek­korunkban megismer tűk. Nyolcéves ko­romig lak­tunk Ján- d o n , mert az anyu- k á - mat in­Bakó Barnabásné, Magdi néni nen egy Munkács melletti pos­tahivatalba helyezték, vezető­nek. Ez a nyolc év azonban meg­határozó volt a további életem­ben. Munkácsról 1944-ben me­nekültünk vissza Jándra. Édes­apánkat még az év októberében elhurcolták. Soha többé nem láttuk. Édesanyám mindent megtett annak érdekében, hogy mi ta­nulhassunk. A Kálvineumban érettségiztem, aztán képesítés nélküli nevelő lettem, elvégez­tem Szarvason az óvónő­képzőt, majd férjhez mentem. Nyíregyhá­zán huszonkilenc éve élek. Ez a vá­ros a második ott­honom. Hatvan­évesen mentem nyugdíjba a 24-es, jósavárosi óvodá­ból. Élveztem a gyerekekkel való együttlétet. Annyi él­ni é n y t akartam nekik nyújta- n i , mint A szerző felvétele amennyit én kaptam gyerek­koromban. Összehordtuk az er­dei sétákról a terméseket, és mese-, ének- és versillusztrá­ciókat készítettünk. Aztán ki­állítást rendeztünk és meghív-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents