Kelet-Magyarország, 1998. augusztus (55. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-08 / 185. szám
17. oldal 1998. augusztus 8., szombat Keresztek Szondi Erika A úr határozott lépésekkel törtetett végig a szerkesztőség helyiségein. Különösebb invitálás nélkül helyet foglalt, s kényelmesen elterpeszkedett az öblös fotelben. Viselkedéséből magabiztosság sugárzott. Kérdő tekintetemre határozott, érezhetően előre megszerkesztett kijelentéssel válaszolt: „engem a jobbítás szándéka vezet, ebben a városban semmi nem működik jól". Ön is tudja - folytatta - itt az emberek többre vágynak. Én vagyok az az ember, aki megadhatja ezt. Hogy mit adhat, már nem sorolta fel hívatlan vendégem, mert részletes ecsetelésekbe kezdett. No nem saját terveiről és tehetségéről, hanem arról a jó néhány emberről, akiben az utóbbi időben szintén feltámadt a jobbítási gerjedelem. Kérdés és kérés nélkül életutakba láthattam bele, zaftos pletykák tudója lettem, becsületsértési perek tanújává váltam. A türelem rózsát terem - tartja a bölcs közmondás, nem véletlenül. Csaknem egyórás egyre fogyó érdeklődésem után kiderült, az illető urat az Isten is arra teremtette, hogy egy egész várost vezessen. Ezt a képésségét akarta nekem megmutatni és segítségemet kérte, hogy hivatásomnál fogva támogassam önbizalmát. Konkrét terveit azonban kitartóan titkolta. Csak a düh erősödött benne, amikor arra kértem, ne a másik embert szapulja, inkább saját képességeiről, tehetségéről próbáljon meggyőzni. Még gondolatom végére sem értem, amikor az úr felugrott a fotelből és nyomdafestéket nem tűrő kijelentéseitől kísérve kiviharzott a szerkesztőségből. Meg nem értett zsenialitásából csak az ajtóm csattanása maradt, s az a kijelentés, amely szerint majd ő megismerteti a korlátolt firkászokkal a magyarok istenét. Földbe gyökerezett lábbal álltam szobám közepén. Vártam a megnyugtató, szorgalmasan jelentkező, ismerős hangot, amely arra int, előbb azt nézd meg, ki mondja, s csak azután értékeld, mit mond. A belső hang késett és agyam lázas munkába kezdett. Tudatosult bennem, hogy ismét itt a választási kampány. Itt az ideje, hogy meg nem értett, önjelölt tehetségek utat törjenek maguknak az érvényesülés útvesztőiben. Igazolódott számomra az a nézet, hogy az embernek ellenségre van szüksége. Kell egy másik, egy rossz, akihez képest ő a jó. Ha nem szidja az ellenfelét, nem csepüli a hibáit, sosem derül ki, az ő tökéletessége. ^Dktóber 18-án ismét választunk. Polgár- mesterünkre, képviselőinkre voksolunk. Minden választáskor eszembe jut nagymamám bölcsessége, aki szerint, ki milyen virágot szakít, olyat szagol. Négy éven keresztül nehéz a büdösben élni. Adjuk meg magunknak azt a lehetőséget, hogy felelősen döntsünk. Kérdezzünk, tájékozódjunk, győződjünk meg arról, valóban a mi elképzeléseinket képviseli-e az az ember, akinek neve mellé odatesszük majd a voksunkat jelképező keresztet. Nemcsak egy apró írásjel ez, valóban a mi keresztünket is kell viselnie Robbant a csúszda A vizes vályú jópofa szórakozás, de akár tragédia forrásává is válhat Balázs Attila illusztrációi Szőke Judit így utólag már nem is olyan drámai, de ha (újra) átéli az ember az élvezetes előadásmód során, hát, tudj’ isten, nem szívesen lenne megint ott... Már tavaly is megjárta a nyíregyházi T.-ék igen tekintélyes, komoly, bár kitűnő humorérzékkel megáldott családfője a csúszdával, de akkor a végén nagyot nevettek. A másik sztori már nem annyira mulatságos. A kicsi lány félős (ami igaz, az igaz, apuka is amolyan kelet-európai, századvégi városi értelmiségi), dehát a gyerek miatt, ugye...?! A gyereket nagyon vonzotta a siklás bele a balatoni hullámokba. Nosza, rajta, gyerünk! A kislány bátortalanul, mint egy lassított felvétel, úgy araszolt lejjebb és lejjebb. Apuka röpke számítást végzett, tudományos alapossággal lejátszotta magában a folyamatot, majd elindult, mutatván, hogy kell ezt csinálni. Fontos, hogy jó vizes legyen a csúszda, hiszen különben a súrlódás és miegymás miatt megfogja és fékezi az embert. A technika a következő: nagy lendületet veszünk, a kanyarokban bedőlünk, felidézve a bobosok mozdulatait. Minden remekül is ment, de amikor apuka hátsója a lefelé zúgásból elhagyta az építményt, jött a másodperc tört része alatt a felismerés: úristen, rajtam maradt a szemüveg! Késő volt, toccS! Szemüveg a magyar tenger hullámágyában mélymerüléssel. De a csúszda jellegzetessége, hogy nem lehet megállni, jön a következő csobbanó rögtön mögöttünk, ámélkodásra, istenelésre nemigen marad idő. Szerencsére egy barátra mindig lehet számítani (szintén jól szituált, köztiszteletben álló, sőt ősz hajú férfiú) — ő fenekeit mögötte —, tehát lehetett azt kiabálni kezet félreérthetetlenül a levegőben kalimpálva, derékig a vízben: mindenki állj! Barát lecsússz, ketten kiabáltak mindenki értetlenkedésére, majd lábbal tapintatos matatás a vízben, a percek közben feszült figyelem és motyogás: nem lesz meg meg itt van az, csak nem látjuk... A tömeg hisztériázott, menjenek már onnan. Megvan! — harsant a szó diadalmasan. Szemüveg büszkén a levegőbe. A körbenállók megkönnyebbülten sóhajtottak, s indult volna a menet tovább. De az egyik lencse váratlanul kibillent a keretből, bele újfent a vízbe. Ismerős kiáltás: megint állj! Elegáns, köny- nyed bokamozdulatokkal lencsekeresés a tóhomokban. Na, ez is meglett. Apuka visszapattintotta a helyére, mert, hiszen a nélkül nem lát, s a két fiú a gyékényen pocoló családjukhoz vonult, s egymás szavába vágva mesélni kezdték a történteket. A családtagok bávatagon hitték is, nem is. Apuka sóhajtva a mellette lévő plédre helyezte a drága okulárét, s mint egy hős a győztes csata után, hanyatt dőlt. Alig ért le a feje, valahonnan előkerült a barát felesége, aki egy kielégült levegővétellel hű, de jót fű- rödtem! teljes testsúlyával pontosan a sokat próbált szemüvegre zuttyant. Reccs! A két férfi megdermedt. Egy pillanatig fel sem fogták, mi történt. Fejét fel sem emelte, csak elfúló hangját lehetett hallani, a barát belesúgta a levegőbe: — B... meg, gyere, igyunk egy fröccsöt! Fonyódról Nyíregyházáig normálisan sem rövid az út, de egy szemüvegesnek fél kézzel a szár- talan, részben lencsétlen fémkeretet tartva vezetni az autót, végképp hosszú. Különösen fék nélkül. Ja, mert a visszaindulást követő néhány kilométer múlva az is „elszállt.” ♦ ♦♦ — Ezt a nyarat aztán nem zavarhatja meg semmi — ezt eldönteni rém egyszerű. Balatonmáriafür- dőn a múlt héten datolyaaszalóvá fokozódott a hőség, s már-már meghaladta a százéves rekordot. Mindennap kihámozták hát magukat mindhárman a lehető legtöbb ruhából. Apuka figyelmét a selyem föveny fölött egy méterrel elvonagló aprócska bikinik látványa kötötte le, de természetesen szigorúan a tisztes bámész- kodás még szigorúbb keretein belül. Kellemes semmittevéssel telt az idő. Egy nap éppen átadta magát a természet örömeinek, amikor leánya kérlelni kezdte: — Menjünk csúszni! Reflex beindult, máris lekapta az orráról a szemüveget. Alapvetően hülyeségnek tartotta a lejtősen felállított vájúszerű csatornát, de az elv az volt: a gyerek érezze jól magát. Egy csúszás — kétszáz forint. Indultak a szállásra a pénzért, de a kicsi fanyalogva morfondírozni kezdett: — Elég drága, nem? Meg elég rozoga. Ócska. Rozsdás. Kopott. Meg nem a Balatonba vezet, hanem abba a fürdőkádnyi kicsi medencébe. Sorba is kell állni. Ó, inkább ne menjünk, nincs már kedvem. Ebben maradtak. Visszahasaltak a polifoam-ra, s hallgatták a lelkes ricsajt, mely a csúszda felől jött. A fizető strandnak a vízibicikli mellett ez volt egyébként az egyetlen attrakciója... Mely néhány perc múlva, hogy ők nem léptek rá, hatalmas robajjal szinte felrobbant. A felső vaslemezek összeroppantak, s erős dörrenés közepette —■ engedve a fizika törvényeinek — elsodorták az alatta lévőket. A csúszda tele volt gyerekekkel és felnőttekkel. A „detonációt” pánik követte. Emberek rohantak egymás sarkát taposva, sikoltottak, valaki azt kiabálta: csak azt láttam, hogy dől rám. A mentők azonnal a helyszínen voltak. Kettő azonnal elhúzott, egy kisfiú (azóta is tolókocsiban van) és két felnőtt sebesült meg, a harmadik meg egy rohanó bámészkodót szállított el, aki mohó kíváncsiságában a lábát törte. A rendőrök is hamar kinn termettek, első zavarukban elutasították egy német turista ajánlkozását, aki épp akkor kattintottá el fényképezőgépét, véletlenül megörökítve a tragédia pillanatát. Kiderült, a csúszda évek óta használaton kívül volt, veszélyesnek találták a szakemberek ugyanis az érkezőmedencét, aztán valaki egyszer csak kibérelte, s csak a pénzzel törődött. A körzetet lezárták, a T. család további tartózkodása alatt nem múlt el nap, hogy ne tekintettek volna végig az emberi felelőtlenség mementóján, a csúszdatorzón. Arra gondoltak, csak a lányuk értékes ösztönének köszönhető, hogy nem lettek ők is a baleset áldozatai. Juditot azonnali hatállyal kinevezték. Ő lett a család szerencsemalaca. Belvárosi idill Balázs Attila felvétele Értékeink Ma új sorozatot indítunk: megyénk ismert építészeti remekeiből mutatunk be egyet- egyet. A XVIII. század vége felé épült későbarokk és klasszicista stílusban a tájat uraló tiszadobí kastély. Megyénk páratlanul értékes műemlékén, az Andrássy grófok ősi fészkén még ma is főlidézhetők a régi pompa nyomai. A rendezők már régóta fölfedezték maguknak a kastélyt, nem egy filmet forgattak itt. Mondják, hogy a század első negyedében még látni lehetett az épületből a két alagút- szerü futószölő és rózsalugast. A Tiszán szelídített hattyúk úszkáltak, s a parkerdőben akár dámvaddal is találkozhatott az ember Illés László (Tiszadob) felvétele
