Kelet-Magyarország, 1998. július (55. évfolyam, 152-178. szám)

1998-07-25 / 173. szám

1998. július 25., szombat 18. oldal Gádor Magda alkotásai Gádor Magda: Madár Elek Emil felvételei A nyíregyházi Városi Galériában a közel­múltban nyílt meg a Budapesten élő és munkálkodó szobrász, Gádor Magda Szob­rok és rajzok című kiállítása. A közszem­lére tett anyag — huszonnyolc grafika és huszonöt kisplasztika, szobor — különös alkotói világ rejtelmeibe enged bepillan­tást. A nonfiguratív, gyakran a kerámia­szerűség érzetét keltő — jóllehet: nem agyagból égetett — színezett vonalakkal hangsúlyosabbá tett kompozíciók különle­ges látványélményben részesítik a szemlé­lőt. A kisplasztikákon kívül szintén kurio­zitásnak számítanak az idős művész merí­tett papírra készült rajzai. A tárlatot au­gusztus 16-ig tekinthetik meg az érdeklő­dők. Robert Browning Az elvesztett kedves Nos, vége! s bármily fájó iz is. Úgy fáj-e, mint hivém? Ejh! jój szakát cseveg a csíz is Már a tornác ivén! A szőlők ifjú rügye pelyhes, így láttam én ma még. De holnap mind pattanva kelyhes, S lásd, minden szín kiég... Drágám, hát ránk is ily sors vár? — óh. Nyúljak kezed után? S barát legyek? csak barát már? — jó! De annak is jut ám Egy nézés, ében fénnyel villanó! — Szívem hadd őrzi görcsösen, — S hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! Lelkemből nem múl sohasem! De szóm nem lesz hőbb, mint illik s szokás. Csak tán csöppnyit puhább, S csak úgy fogom kezed, mint bárki más. Csak tán picinyt tovább... Tóth Árpád fordítása (Robert Browning (1812-1889) angol költő és drámaíró. Lírájával nagy hatást gyako­rolt a modern, angol nyelvű lírára. Sze­melvényül választott verse — Tóth Árpád csodálatos „magyarításában” — a szerel­mi búcsúzás, elválás — de végleg elsza­kadni nem tudás — örök témáját szólaltat­ja meg.) Kis góbék a szelek szárnyán Bodnár Tibor Meleg van. Nem mondtam vele újat, mint ahogy azzal sem, hogy vannak, akik örülnek neki (akik szabadságon vannak), vannak, akik már nagyon utálják (akik a hőségben is dolgoznak). És van­nak olyanok, akik nem foglal­koznak vele. Ez utóbbiak közé tartoznak a vitorlázórepülösök. Ők ugyanis nem azt figyelik, hogy hány fo­kot is mutat a hőmérő higany­szála, hanem azt: a légköri viszo­nyok alkalmasak-e arra, hogy a gépet, a „Góbét” fel tudják vinni a magasba. Számukra süthet a nap ezerrel, kicsit fújhat a szél, csak zivatar és vihar ne legyen. Ilyenkor ugyanis nem lehet hó­dolni a szenvedélynek, a száraz- földön kell hagyni a vitorlást. Nem kell nagy kockázat ah­hoz, hogy kijelentsük: ha valaki a negyven fok körüli időjárási viszonyok között is a meleg ka- binflilkére és nem mondjuk a strand hűs vizeire gondol, ahhoz megszállottság kell. Ilyen embe­rekkel találkoztunk a nyíregyhá­zi repülőtéren, ahol a Légisport- egyesület vitorlázórepülő szak­osztálya tartja növendékképző táborát. Belga vendégekkel. A megszállottsághoz tartozik az is, hogy nem lehet elég korán elkezdeni a vitorlázást A beava­tottak vallják: tizenöt évesen már önállóan el lehet evickélni a szél hátán úgy ezer méter ma­gasságban. Mert az is hozzátar­tozik ehhez a szenvedélyhez, hogy ezer méter alá nem nagyon érdemes menni. Persze a növen­dékek még nem ostromolnak ilyen magasságokat, ők egyelőre csak három-négyszáz méteren vitorláznak. A recept egyszerű: a „jelölt” beül a kabinfülkébe a szakoktató elé, ha minden adott az induláshoz (kabinfülke lezár­va, biztonsági öv bekötve, szár­nyak egyenesek), akkor mehet a jel a csörlő-aggregátorhoz, amely szerkezet elindítja a kötelet. Jó­kora lendülettel, hiszen a gép há­rom másodperc alatt 80 km/órá- ra gyorsul fel, hogy aztán a leve­gőbe repüljön. Aki „túléli” ezt a pillanatot (tapasztalatból mond­hatom, hogy nem túl kellemes), az bele fog szeretni a vitorlázás­ba. Mert, ami ezek után követke­zik. az maga a gyerekjáték: gyö­nyörködni a tájban, játszadozva forgatni az előttem lévő botkor­mányt. Ottjártunkkor egy-egy repülés négy-öt percet vett igénybe. A fi­atalok egymást váltják, miköz­ben a humor folyamatosan öm­lik belőlük. Egyikük beszállása­kor Marssó Béla rutinos vitorlá­zó meg is kérdezi: „Attila, mit üzensz a családodnak?” Ennek kapcsán azért eszünkbe jut: va­jon mekkora a veszélyforrása a vitorlázásnak? — Nagyon csekély — nyugta­tott meg újra a repülésvezető. — Szinte csak emberi mulasztás következtében történhet meg a baj. A szabály az, hogy ezermé­teres repülési magasság alatt a pilótának folyamatosan ki kell magának nézni egy terepet, aho­vá baj esetén biztonságosan lete­heti a gépet. A baj pedig az lehet, hogy nincs megfelelő emelő lég­áramlat. Erre fel lehet készülni, ha az előírásoknak megfelelően járunk el, akkor idő is van bő­ven, hogy megfelelő helyre rak­juk le a gépet. Utána már csak Oktató a levegőben arra kell várni, hogy érkezzen egy motoros gép, illetve egy szál­lító, és máris nem érzi az ember olyan magányosnak magát. Az ezt követő sztorizásból azért kiderül, hogy nem minden­kinek sikerült megtalálni azt a bizonyos biztonságos helyet. Az egyik, jelen nem lévő kolléga pél­dául kinézett magának egy szép nagy tarlót, ám azt csak később vette észre, hogy azt idővel be is gyújtották. Mégsem kellene a lángok áldozatául esni — gondol­ta, ám a tarló mellett egy erdő volt. Miután azon is sikeresen átemelte a gépet, egy kukorica- földön landolt. Olyan is Volt, hogy valaki a hajdúnánási stran­dot nézte ki magának leszállási Balázs Attila felvételei helyül. Miután a telt házas területről mindenki elmenekült, máris rendelkezésre állt a „biz­tonságos leszállópálya.” Közben előkerült a folyamato­san oktató Veze Gábor is, aki a vitorlázók szakosztályvezetője. Ő gondoskodik arról, hogy az öt­venedik felszállás után a növen­dék önállóan tydja már kalauzol­ni a gépet. Ha ez sikeresen meg­történik, akkor jöhet az avatási szertartás: ha lányról van szó, akkor a leszállópálya környékén található virágokból csokrot kell gyűjteni az oktatónak, este pedig (akár fiú, akár lány) a már képe­sítéssel rendelkezők elfenekelik az újoncot. Ja, és onnantól kezd­ve véget ér a csendőrpertu is... A zágrábi főnök koztatásokkal ne lehetne még sürgősebbé tenni". Forgalmi Utasítás II. kötet. 168. oldal 4. bekezdés. — Jóska ívott, aztán ivott. — Egyébként mi volna az a sürgős dolog, hátha segíthe­tek. Legyintettem: — Honnan tudhatnád? — Azért próbáljuk meg. — Honnan indul a pesti gyors? — A hármas vágányról. — Hol lehet pénzt váltani? — Kimész az előcsarnokba, elfordulsz jobbra, a korláton túl megtalálod a pénztárat. — Ajándékbolt? — Kettő is van, én a peron felőlit ajánlom — a csuklójára nézett —, még egy bő órát nyitva tart, nyugodtan vásárol­hatsz. — Borotválkozni hol lehet? — Az alagsorban találsz egy borbélyműhelyt, de vigyázz, hogy melyik székbe ülsz, mert az ajtó mellettiben kopott a pár­na, kiállnak a rugók. — Bélyeg? — Azt hat helyen is vásárol­hatsz — és Jóska mindegyiket felsorolta; elbámulva néztem rá. — Sokszor jártál már itt a zág­rábi pályaudvaron? — Én? Most vagyok itt elő­ször, „kutyajeggyel" mint nyug­díjas. — Akkor honnan ismersz ennyire mindent?! Az öreg vasutas intett a pin­cérnek. — Még egy vinót, tozse vörö­set — aztán körülnézett —, ne­ked elmondom, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem adod tovább. — Hogy képzeled?! — Szóval én már régi csiligás vagyok a vasútnál, még 1948- ban kezdtem Kecskemét Paraszt­főiskola állomáson. Igyekeztem, kiemeltek, és felvittek Pestre a vezérigazgatóságra, ott is meg voltak velem elégedve. 1950- ben vagy 51 -ben, már nem em­lékszem pontosan, behívattak a minisztériumba. Mondja a nagy- főnök: Horváth elvtárs, te tisztá­ban vagy vele, hogy déli határa­inkon ott lapul az imperializmus láncos kutyája, bármikor ránk támadhat, fel kell készülnünk, hogy méltó fogadtatásban ré­szesítsük. Arra is gondolnunk kell, hogy a harcok áttevődhet­nek jugoszláv területre is, előre meg kell szerveznünk a vasúti forgalom biztosítását, a kulcspo­zíciókba már most kijelöljük a megfelelő embereket, téged az a megtiszteltetés ért, hogy te le­szel a zágrábi állomásfőnök! Nem bírtam ki közbeszólás nélkül. — De miért pont téged vá­lasztottak ki? Jóska vállat vont. — A fene tudja, talán azért, mert Horváth a vezetéknevem, Zágráb pedig Horvátország fő­városa, de hadd folytassam. Szóval azt mondja a nagyfőnök, parancsolj, itt vannak a térké­pek, leírások és a különféle se­gédanyagok — az egész ügy természetesen duplanullás, vagyis a legszigorúbban titkos! Ettől kezdve évekig Zágrábot tanultam, a várost és persze el­sősorban a pályaudvart; akarod tudni, hány villanykörte ég az előcsarnokban? Ha a nagy csil­lárt is felgyújtják, akkor 416 Az, án szerencsére elmúltak a „láncos kutya" idők, visszaadtam a térképeket, segédanyagokat, lassan el is felejtettem az egé­szet. Már 1970-ben, a Nyugati pályaudvaron szolgáltam, egy jugoszláv vasutas vendég érke­zett, és rám bízták a kalauzolá­sát. Megyünk az üzemi épület­ben, meg akartam mutatni neki a termet, ahonnan a váltókat ál­lítják, de ő csak legyintett. — Tudom, a harmadik ajtó balról. Még mindig ki van törve az ablak? — Honnan tudja? Járt már 1 nálunk? — Még nem jártam, de azok­ban az átkozott 1950-es évek­ben én voltam kijelölve a Nyu­gati pályaudvar állomásfőnöké­nek arra az esetre, ha elfoglal­nánk Budapestet. (Szemelvényünket Moldova György Árnyék az égen (Magvető, 1987) című kötetéből választottuk.) Bifelt» RÁADÁS Gádor Maada: Széthúzás A szárnnyal is futni kell Rijeka felől jövet Zágrábban kellett átszállnom a pesti gyors­ra. Több mint két órát kellett várnom, de nem bántam, mert maradt bőven elintéznivalóm: utánanézni, melyik vágányról indul a vonatom, lehúzatni ké­pemről a kétnapos borostát, pénzt váltani, hogy megvehes- sem az ajándékokat, bélyeget vásárolni a képeslapokra. De Zágráb a világ legrosszabbul jel­zett pályaudvara, semmit sem találtam. Az információban is hi­ába próbálkoztam: én nem be­szélek horvátul, az ablak mögött ülő kisasszony pedig semelyik ál­talam ismert magyar nyelven sem tudott. Utolsó reménysugárként benéztem a vendéglő ajtaján: ahol a sínek környékén bort és sört mérnek, ott lehetetlen, hogy ne találjak legalább egy magyar vasutast. Az egyik asztal mellett valóban ott ült Horváth Jóska, a már nyugdíjas öreg for- galmász — apró sült halakat evett, mellé sűrű dalmát vörös­bort hozatott. — Igyál egy hangyányit — mondta, és teletöltött egy féllite­res poharat. — Ex! — De nekem sürgős dolgom volna! — „Nincsenek olyan sürgős dolgok, melyeket bizonyos vára-

Next

/
Thumbnails
Contents