Kelet-Magyarország, 1998. július (55. évfolyam, 152-178. szám)
1998-07-18 / 167. szám
17. oldal 1998. július 18., szombat leteti Magpsttfiiái Halkonzervvel a Tiszához Hét nap, mínusz kettő • Harcsa helyett lóga Baráti társaságban, ismerősök között, de újság-témaként is gyakran, s visszatérően szerepel a gyermekvállalás kérdése. Van, aki úgy veti fel. választani kell a gyermek és a karrier között (különösen, s elsősorban a nők esetében), mások azon meditálnak: érdemes-e, illetve szabad-e gyermeknevelésre vállalkozni a mai — sokak szerint elvadult, személytelen, rohanó és anyagi gondokkal is terhes — világban. Úgy hiszem, túlzott leegyszerűsítése lenne a dolognak, ha csak és határozott igennel vagy nemmel válaszolnánk. Tudok olyanról, aki büszkén vállalja, s féltő gonddal, — ha nem is anyagiakban dúskálva — neveli „szakajtónyi" gyermekét, más szinte pironkodik: mit szól a környezete a későn született, nem tervezett, de nem is bánt harmadikhoz. Akad, aki határozottan kijelenti: ő bizony fel nem áldozza fiatal éveit, mert szórakozni akar, utazni, élni világát, más azt mondja: talán jó volna szülőnek lenni, de sokkal fontosabb a karrier, a szakmai előrejutás, a gyermek(ek) viszont ennek gátja(i). Egyesek úgy vélik: mielőbb jöjjön az utód, mások előbb a biztos anyagi háttér megteremtésén fáradoznak. Egyfelől meg lehet érteni azokat, akik inkább — úgymond — élni szeretnének, és/vagy sikeressé válni szakmájukban, s el lehet gondolkodni azok nézetén is, akik úgy vélik: e világra (ilyen vagy olyan okból) nem érdemes gyermeket szülni. A megértés és elgondolkodás azonban újabb gondolatokat gerjeszt, s erősíti az ellenérveket, melyekkel az utódokat akarók és vállalók ha nem is meggyőzni, de riposztozni tudnak. Még akkor is, ha a szavakkal nem mindig, s nem könnyen kifejezhető érzéseket csak az ismerheti, aki szülő. Szerintem ugyanis — lévén örök optimista — életünk, létünk egyik értelme, s fő műve a gyermek, jómagam el sem tudnám képzelni mindennapjaimat leányom, s fiam nélkül. Örökre megmaradó szép emlék marad az a kép, s az az örömérzés, amikor a szülőágy mellett álltam utóbbi világrajötte- kor, nem lehet feledni első lépéseiket, iskolai és más sikereiket, a közös játékokat, élményeket. Öröm, büszkeség, s bizony olykor némi bosszúság forrásai is ők, a gyermekeink, akikre persze nem lehet igazán, s főleg soká haragudni. De úgy hiszem, más, hiányosabb lenne életünk nélkülük. Legyen, vagy sem — vetődik fel a kérdés sok családban, bár a gyermekvállalás nemcsak elhatározás kérdése. Utódaink többsége talán ennek következményeként — fogalmazzunk úgy: tervezetten — születik, más részük váratlanul jött öröm- vagy teherként. Vannak, akikre csak vágynak, mások pedig meg sem születhetnek... Gyermeket vállalni, vagy sem, mindenkinek szíve joga eldönteni a kérdést. Egyesekkel ellentétben állítom: szigorúan magánügy. Senkire sem lehet ráerőltetni, de nem is érdemes. De ha már megfogantak, majd megszülettek, felelősséggel tartozunk értük, s irántuk. Ez viszont már nem magánügy... Balogh Géza Lágyan szemerkél az eső. Hideg, északi szél fúj, hajladoznak az útmenti fák, de mit bánjuk mi, hiszen előttünk egy hét szabadság. Mi az, hogy egy hét szabadság...! Egy tízéves álom megvalósulásának kapujában állunk, vagyis hát megyünk, niégpedig a hétnaposra tervezett horgásztáborunk helyszíne felé. Szágulda- nánk a legszívesebben, de nem evvel a megpakolt kocsival. Szegény Samara feneke a földet súrolja, két társam egy negyvenszer hatvan centis folton szorong. Hátul a balta, a krumpli, a hálózsák, a bogrács, a tarhonya, a szalonna, fent a csomagtartón a sátor, a krumpli, a gumicsónak, és természetesen a három, horgászbotokkal telezsúfolt bottartó zsák. Viszünk továbbá késeket, kanalakat, nagykabátot, gumicsizmát, esőköpenyt, s hatvan kiló tápot, darált tengerit a halaknak. Szóval mindent, ami egy hétnapos táborozáshoz szükséges. Gyarmat után, a Birhó táján járunk, amikor megszólal egyikünk mobiltelefonja. A másik csapat Namény felől közelít, már Gulácson vannak, úgy hogy megvárjuk őket a kisari hídnál. Tapasztalt táborozok ők is, de amikor meglátják a felpakolt Samarát, hitetlenkedve ingatják a fejüket: Valami maradt otthon? Még emelkedik... S nyomban rendezkedni kezdenek. A mi autónkban. Találnak is egy halkonzervet, és kivágják, mint a pintyet. Halkonzervet a Tisza mellé! Na, most már könnyebb lesz, mondják, s mint akik jól végezték dolgukat, elporzanak. Szatmárcseke előtt, a téeszta- nyánál érjük utol őket. Van itt a Tiszának egy nagy kanyarja. Hál’ istennek kevesen ismerik, pedig valóságos halparadicsom. Az innenső oldalt meredek, szakadt part, a túlsó oldalon széles homokpad, a Tisza összes halát meg lehet itt fogni. Már akinek persze. Úgy tervezzük, hogy az első két-három napot Tiszabe- csen töltjük, V. Jóska ottani barátunk útmutatásai alapján megpróbáljuk elkapni a márnacsapatokat, majd amikor ráununk a márnákra, lejövünk ide, Cseke alá, hogy némi süllőt, kecsegét, harcsát is fogjunk. Igen ám, de hol van a kanyar? Vagy hat éve, mikor legutoljára jártam erre, kellemes földút vezetett egészen a partig, szinte a kocsiból lehetett horgászni. Most? Mellig érő csalamádé, út sehol, és sűrű eső. Ráadásul a Tisza is jó másfél méterrel magasabb a szokottnál. Nem látni sem No, ilyen vízben horgásszon az ember! az innenső padkát, sem a túlpar- ti porondot. Itt nem lesz horgászat. Kedvetlenül, de azért cseppet sem reményt vesztve indulunk Tiszabecsnek. V. Jóska, aki tavaly nyáron egyetlen héten majd egy mázsa márnát fogott, voltak köztük öt kiló feletti példányok is, nagyvonalú. Cimborák, nagy a kert, mondjátok meg, hol kaszáljam le a sátratok helyét. Szegény még nem tudja, hogy két, illetve három sátrat is felhúzunk, hogy legyen helye a tömérdek cuccnak, de a kert valóban lenyűgöző. Hatalmas, már Becsen is ritka nagy diófák árnyékolják a füvet, az udvaron álló öreg fenyőfán pedig baglyok fészkelnek. A fiókák napközben is nyávognak, éjjel pedig valóságos koncertet adnak. Teljes a sötétség mire végzünk a sátorrakással, lerogyunk hát, hogy majd holnap. Holnap vasárnap, egy kis uszkai birkapörkölttel, s egy kis könnyű pergetéssel Becsen, a Batár-torok alatt. Lent találjuk a milotai Ny. Lacit, a környék egyik legjobb pergetőhorgászát, aki tavaly ilyenkor már túl volt a tizenkét harcsáján, de most morcos, keserű. Még csak hármat fogott az idén, de ennél is nagyobb a baj, holnap be kell feküdnie a lábával a kórházba. Most, amikor apad, s tisztul a Tisza! Később lejön a partra egy másik nagy milotai horgász, D. Zoli is. Millió szúnyogot hoz, de mit nekünk a szúnyog, ha a harcsakalandjaikat hallgatjuk, öt-ti- zenöt kilósakat fogdosnak általában, de Zolitól például elment a múltkor egy, jó félmázsásra becsülte. Most azonban hiába Ra- palázunk. Néhány bátortalan süllőrablás, s itt az alkony. Permetező esővel, párával, köddel..., mintha csak októbert Írnánk. Fent a gáton szabályos őszi illatok, pedig még a szilva sem érik, a dió pedig májusi zöldben pompázik. Nézem, miként aprítják a többiek a törpeharcsát — rejtély, honnan került e zúgó vízbe a törpe —, meg a folyón lefelé csurgó kenusokat. Csurgó? Száguldanak azok, többségüknek láthatóan fogalmuk sincs arról, mit csináljanak a sebes, gátakkal megbolondított vízen. Egy kisebb csapat nagy nehezen kievickél a partra, pár méterre tőlünk pihegnek. Valahonnan Kaposvár mellől jöttek, s nem győznek csodálkozni. Nekik senki sem mondta, hogy ilyen veszett a Tisza! Este sokáig tábortüzezünk, hatalmas csattanásokra ébredünk. Kitört az égiháború. Esik, mintha dézsából öntenék, a sátrat orkán cibálja. Később megcsendesedik, halkan kopog a vásznon az eső, s vigasztalan a reggel. Újfent, köd, pára, eső, reménytelen a tűzgyújtás. A kis gázpalackon főzünk teát, jobb híján vacogunk. Később leballagunk a Tiszához, elhűlve nézzük a hátán rohanó fákat. Már legalább egy métert áradt, s látszik, koránt sincs vége. De a horgászatnak sem! Azért sem! A gátak már reménytelenek, irány hát á forgó. Zavaros ugyan a víz, de ilyenkor is jár a harcsa. Csak nem itt. Persze szemerkél az eső, a bőr alá is bebújik a pára, itt már a sátor se véd meg. Talán a korcsma. Ám kifordulunk onnan is hamarosan. Mert tegnap este, amíg én a másfeles balinnak örvendeztem W. Jóska becsi barátunk egy majd tizenötös harcsát akasztott. A forgóban persze. Negyedik napja vagyunk Becsen, s negyedik napja esik. Persze esik aznap este, éjjel, hajnal, s másnap reggel is. Már térdig ér a sár, fél ujjnyi vastag rajtunk a kosz, három métert áradt a Tisza, beázott a sátor, megpenésze- dett a füstölt csülök, köhögünk, krákogunk..., szóval megtörtént, amit sohasem hittünk. A Tiszát is meg lehet unni. Reggel kilenckor fogtunk a táborbontáshoz. Úgy délután kettő körül végzünk. Csurom vizesek vagyunk, már a csontunk is vacog, és azon imádkozunk, csak ezt a kalandot ússzuk meg orvos nélkül. Megúsztuk. És bújjuk a vízállásjelentést. Mert azt a két napot azért még be kéne pótolni! A Tisza mellett persze. Az áradó Tisza hátán Balázs Attila és Marlyn Péter felvételei Ők fenekeznek, mi úsztatunk A reggel megint a Batár-torok- ban talál. A Tisza enyhén árad, vitatkozunk egy sort, aztán ketten az öböl tiszai felét választják, mi ketten meg a Batárt. Ők fenekeznek, mi úsztatunk. Muszáj, még nem fogtunk halat, s a harmadik napot nyúzzuk. Első úsztatás- ra fogok egy dévért, aztán csend. Csak lóga, meg lóga. A küsz itteni neve a lóga, s vannak köztük arasznyiak is. Bánatomban már azokat is elrakom, ropogósra sütve a legjobb falat. Ez persze csak vigasz, jobb lenne mondjuk egy derekas balin. Mit ad isten, meghallgatásra találnak a szavaim. Igaz, csak másnap estére, a híres sarkantyúk köveinél. Végre ki-kisüt a nap. Én kiülök a spiccre Rapaláz- ni. V. Jóskáék itt is fogdossák a harcsát, jól illene a két kíló- nyi keszeghez, tógához egy tizenöt-húsz kilós harcsa. így ábrándozom, amikor Jóska rámordít. Majd méteres hal követte a voblert, szabályosan a szájából emeltem ki a csalit. Süllő, balin volt? Mindegy, mert a tizedik dobás után valami megüti a Rapalát. És már száguld is vele neki a sodrásnak. Nagyon szép, majd kétkilós balin. Én ezzel be is fejezem a horgászatot. Gyermek: kell? Kováts Dénes
