Kelet-Magyarország, 1998. május (55. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-30 / 126. szám
i« Napkelet • A KM hétvégi melléklete tárlat Papírszobrok Szlankó László: Üzenet a mélybe Elek Emil felvételei Pataki Tibor: Liba Meghökkentő, érzelmi és gondolati folytatásra inspiráló tárlat nyílt a közelmúltban a nyíregyházi Várost Galériában. A Magyar Papírművészeti Társaság huszonegy tagja küldte el alkotását, melyeket Orosz Péter Mun- kácsy-díjas szobrászművész rendezett bemutathatóvá. Wehner Tibor művészettörténész a kiállítás szép katalógusában — többek között — az alábbiakat írja: A Magyar Papírművészeti Társaság kollekciójában e fantasztikus lehetőségeket rejtő és kínáló anyag — a papír — művé alkotásának megannyi metódusát felfedezhetjük. A tradicionális formákhoz kapcsolható festői, grafikai és szobrászati szándékokat tükröztető kompozíciókkal ugyanúgy szembesülhetünk, mint új világot, szokatlan műstátust teremtő alkotásokkal. Alapvető problémaként vetődhet fel a szemlélőben: lehet-e, érdemes-e papírból — ha még oly merített is — műalkotást készíteni. A Városi Galéria több, kvalitásos műve az igenlő választ erősítheti meg bennünk. Tájékozott a világ dolgaiban Tóth Sándor lakatosmester, hiszen több hónapig Svájcban élt és dolgozott, és közel négy évig Ausztriában kereste a kenyerét. Bár számításai beváltak, jól keresett, mégis úgy érzi: nem jó magyarnak lenni külföldön. Jó néhány évvel ezelőtt igencsak megörült, amikor a cégénél tájékoztatták arról: több hónapig Svájcban fog dolgozni. Hogyisne! Olyan fizetéssel kecsegtették, amellyel a lakásépítését is megalapozta. Nem is csalódott, jól keresett. Mégis felemás érzésekkel tért haza. — Ötödmagammal utaztam Svájcba, pontosabban Lichensteinbe. A munka hasonló volt ahhoz, mint amit itthon végeztünk, azzal nem is volt semmi gondunk. Csupán a technika volt jóval modernebb, mint idehaza. A svájci kollégákkal közösen végeztük a munkát, még azt sem mondhatnám, hogy nem voltak barátságosak. Ám amikor véget ért a munkaidő, elköszöntek, s minden kapcsolat megszakadt közöttünk. A külföldiekhez való viszonyukban rideg, hűvös emberek a svájciak, csöppet sem érdeklődtek magánéletünk iránt, és az sem érdekelte őket, milyen gondjaink lehetnek. Ez pedig huzamosabb ideig kellemetlen dolog, ráadásul haza sem igen utazhattunk, hiszen az költséges dolog lett volna. Nagyon otthontalannak éreztük magunkat, annak ellenére, hogy a szállásunk jó volt. Egyébként már a határon is csodabogárként fogadták a magyar munkásokat, akik valahonnan keletről jöttek. A munkahelyen is némi fenntartással, előítélettel tekintettek eleinte a munkánkra. Néhány hét kellett ahhoz, hogy meggyőzzük őket. Újabb külföldi út következett. Néhány hónap múlva úgy döntött, hogy elvállalja az ausztriai munkát is, ami huzamosabb időre, több évre szólt. Ide már kicsit edzettebben utazqtt. — Ausztriában is gyakran éreztették velünk, hogy idegenek vagyunk. Többször is előfordult, hogy a veszélyes vagy piszkosabb munkát a magyarokra hagyták, miközben az osztrák kollégákat máshová szólították. Szinte minden nap szembesülnünk kellett azzal, hogy külföldiek vagyunk. — Bécs gyönyörű város, tele szebbnél- szebb kirakatokkal, mozikkal, színházakkal. Jártak- e szórakozni? — Nagyon-nagyon ritkán. Inkább a kirakatok nézegetése maradt nekünk. Még azt is meg kellett gondolni, hogy valahová beüljünk elfogyasztani egy pohár sört. Mindamellett nincs okom a panaszkodásVigasztalta, hogy jobban keres, mint itthon, de rájött, hogy ez kevés a külföldi árak mellett. ra, hiszen a pénzt félretettük, ami jól jött itthon a házépítéshez. Mindenesetre nem jó magyarként külföldön élni, ha csak előbb meg nem teremti magának az egisz- tenciát az ember. Persze a külföldön végzett munkának sok gyakorlati haszna volt. A magyarok meglepőnek találták például, hogy mennyivel öntudatosabban végzik a munkájukat osztrák kollégáik. A modernebb technika megismerése pedig későbbi feladataik elvégzésében is segítette a vendégmunkásoknak. ▼ ♦ ▼ Nagyon megörült Emese, amikor értesítette a külföldi ügynökség, hogy mehet bébi- szitternek Párizsba. Igaz, a közvetítésért egy kicsit sok pénzt kértek, sebaj. Emese meg is szakította egyetemi tanulmányait, hogy külföldön, élőben tanulhassa a franciát. Úgy gondolta, egy jövendő nyelvtanárnőnek mindent meg kell tennie ennek érdekében. A fogadtatás ugyan nem volt meleg, egy napig várakoztatták. Gazdag családhoz került, ahol három kisgyerek volt. Az orvos papa, vezető állású mama bizony átnézett Emesén. Gyakorta szidták előtte az előző bébiszittereket, akikből öt év alatt vagy tíz is megfordult náluk. Emese mégsem gyanakodott. Nyár volt, s a család Emesével hamarosan a tengerparta utazott. Itt még előkerült négy kis rokon gyerek, így hát volt sok munka, még a tengerpartra sem mehetett le. Két hét múlva aztán előhozakodott azzal, hogy neki a szerződés szerint hetente egy pihenő nap jár. A mama felháborodva közölte: hogy gondolja ő ezt, hisz velük a tenger mellett nyaralhat. Ezután aztán túl akartak adni az öntudatos magyar lányon. Veszekedtek vele, olykor lehülyézték. Egyszer még azért is kikapott, hogy megevett egy barackot. Ilyen bánásmód mellett Emesére gyakran jött rá a sírás. Egy ideig még ugyan vigasztalta, hogy jobban keres, mint itthon a pedagógus mama, de rájött, hogy ez édeskevés a külföldi árak mellett. Keresett hát magának egy új helyet. Néhány hét múlva egy másik családhoz került Párizs belvárosában. A gyerekek nagyobbak voltak, neki csak a 9 éves fiúra kellett vigyázni. Kedves gyerek volt, iskolába kellett vinni, hozni, ebédet, vacsorát főzni számára, meg ami munka még akadt. Egy kis vasalás például, amelyből aztán minden délutánra jutott. Sokra vitte, később már az ágyneműt is rábízták. Egyre inkább cselédnek nézték. Azon már meg sem lepődött, hogy étkezés közben nem ülhetett le a többiekkel egy asztalhoz. A kis cselédszobában elhelyezett ágya is borzalmas volt, egy hepehupás szalmazsákon kellett aludnia. Igaz, a sok munka után könnyű volt az alvás. Szerencsére délelőtt elmehetett a nyelviskolába, tanulta a francia nyelvet. A mostoha bánásmódot három hónapig bírta, aztán keresett magáGyakorta fürödtünk a tengerben és megcsodálhattuk a színes karnevált. nak új helyet. Igaz, a bébiszitterkedésért itt nem kapott pénzt, de lett egy albérleti szobája. Emese egy évig volt Franciaországban. — Végeredményben megérte. Megtanultam megállni a saját lábamon, jól beszélek franciául, tudok franciásan főzni, de karácsonyi üdvözlőlapot egyik helyre sem küldök. HAJNÓCZY PÉTER Jézus menyasszonya (Részlet) A Szivárvány moziban történt: a kora délutáni előadáson, a „nagyfilm” vetítése alatt a fiú megfogta a mellette ülő nő kezét. A nő nem tiltakozott; hagyta, hogy a fiú az első érintés után fölbátorodva simogassa, szorongassa a kezét a vetítés befejezéséig. Szemét mereven a vászonra szögezte, egyetlen pillantást sem vetve a fiúra, mint aki nem vállal közösséget a kezével. A fiú egyszeriben úgy érezte, fülig szerelmes a mellette ülő nőbe, s kötelessége tudtára adni: egyáltalán nem szokása holmi aszfaltbetyárokhoz hasonlóan ismeretlen hölgyek kezét fogdosni és simogatni egy félhomályos moziban, kihasználva azt a szerencsés körülményt, hogy az ismeretlen, fiatal hölgy éppen mellette ül, és védelmező kísérő nélkül egyedül van. Mindenáron beszélni szeretett volna vele, mondani neki valamit, mert visszásnak és érvénytelennek érezte ezt a simogatást, hiszen a nő nem vett részt benne, csak eltűrte, de viszonozni nem viszonozta. Mintha egy meleg, emberi bőrrel bevont művégtagot simogatott volna, egy érzelmek és indulatok kifejezésére képtelen tárgyat, amely nem a nő testéhez tartozik. „Lehet, hogy fakeze van?” Óvatosan, gyanakodva tapogatni kezdte a kopottas bársonnyal bevont karfán nyugvó kezet. Hirtelen úgy érezte, már egyáltalán nem szerelmes a mellette ülő ismeretlen nőbe. A kéz valódinak látszott; a gyűrűsujjon két gyűrűt tapintott ki. Az egyik nyilván jegygyűrű, gondolta, tehát a nő férjnél van, vagy menyasszony. Megpróbált visszaemlékezni, melyik kézen szokás viselni a jegygyűrűt házasságkötés után, de nem tudta. Míg azon töprengett, hogy a felesége jobb vagy bal kezén viseli-e a jegygyűrűt, tovább simogatta, nyomogatta, már-már masszírozta a nő kezét, rövid pihenőket engedélyezve ujjaink, amelyek gémberedni kezdtek, és csaknem görcsöt kaptak. Szeme sarkából szomszédja arcát fürkészte, de a mereven a vetítő- vászon felé fordított arcon semmiféle jel nem árulta el, hogy a nő a simogatást, pontosabban a kezén végzett kemény fizikai munkát egyáltalán észrevette-e. „Elmebeteg”. Igyekezett a nő arcán felfedezni az efféle betegségekről árulkodó vonásokat, de próbálkozása hiábavalónak bizonyult, mivel az elmebetegekről nem tudott többet, mint amit akárki más tud, aki az utcán többé- kevésbé képes megkülönböztetni egy elhülyült arcú beteg embert egy másik elhülyült arcú egészséges embertől. Különben is, a vizsgálódáshoz túl sötét volt; s amikor a mozdulatlan arcéit méregette, tovább masszírozta a nő kezét, mert nem akart gyanúba keveredni fürkésző, illetéktelen pillantásai miatt. Aztán az a furcsa gondolata támadt, hogy elmebetegek nem viselnek gyűrűt, különösen jegygyűrűt nem. „Nincs rá pénzük.” Másfelől, töprengett tovább, a gyűrűket a férj vagy a vőlegény ajándékozza: talán egy másik beteg ember, akinek a mellette ülő nőhöz hasonlóan nem kell zárt intézetben tartózkodnia, képes arra, hogy dolgozzék és önállóan fenntartsa magát. Most már legszívesebben abbahagyta volna a mozdulatlan kéz simogatását, nyomogatását, a nő feltételezett betegsége viszolygást keltett benne. Ugyanakkor tisztességtelennek érezte, hogy egyszeriben hagyja abba ezt a simogatást; végül is ő kezdeményezte; ha vége lesz a filmnek, majd napvilágnál szemügyre veszi a nőt. A filmet egyáltalán nem nézte, figyelmét megpróbálta lekötni mással, ami nem a moziban történik. Legutóbbi álmára gondolt. Földrajzóra volt, a tanárnő őt hívta ki felelni. Fényképeket vetítettek a falra Cholnoky Jenő Afrika c. könyvéből. Tudta a helyes válaszokat, de nem bírt szólni egy szót sem. Félelmében padtársára dőlt, aki félhangosan súgott neki. A pad alatt tartotta a felütött Cholnoky könyvet. A Líbiai sivatag szélén a lepusztuló Núbiai homokkő fennsík vízszintes rétegei ki-ki bukkannak a futóhomok és törmelék alól. (József kir. herceg Ő Fensége felvétele.) Ez volt a helyes válasz. Aztán a második kép: Óriási kő- börcz, vagy meza a Nílus mentén, vízszintes homokkőrétegekből. (József kir. herceg Ő Fensége felvétele.) Majd a harmadik: Puha mészkőréteg utolsó maradványai Farak- ran oázis közelében. A képződmények tiRánk a piszkos ^ Szinte minden nap szembesülnünk kellett azzal, hogy külföldiek vagyunk. yy Nagy Lajos Imre: Papírplasztika
