Kelet-Magyarország, 1998. május (55. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-30 / 126. szám

Mert hát kivel nem, ugye már Önnel is előfordult nyájas olvasó, hogy problémát — mit problémát? főfájást, mérhetetlen mérget, tehetetlen dühöt! — okozott a kulcs valamilyen formában? Lehet ez az autó, a lakás zárjának bosszantó rakoncátlankodása, a nem fordul, nem kattan, a beszorult, bennrekedt megannyi változata, amely azért egyben hasonlít, mondhatni egy kulcsra jár: idő teltével a méreg, a düh, a pánik helyett derűt fakaszt. Miként reméljük, az alábbi könnyedén nyitható kulcsos történeteink is.

Zsolt imádja az autókat. Nemrégiben a szomszédvárba, Debrecenbe gördült át, hogy a Tavaszi Autókiállításon töltődjön az autócsodák között, miként az akkumulátor. A történetet innentől már ő meséli. — Debreceni barátommal nagy élvezettel beültünk a kiállított kocsik közül egy lila színű, gyönyörű Daihatsu Terios terepjáróba. Mi tagadás, tetszett a járgány! A barátommal az első ülésekről egyszerre szálltunk ki, az ajtókat finoman bezárva távoztunk — volna, de hirtelenjében egy klotty hangot hallottunk, a központi zár hangját. Visszalépve próbáltuk kinyitni a kocsit, de az ajtók nem engedelmeskedtek. Az autó valamennyi kulcsa bent, karikára fűzve a gyújtáskapcsoló mellett fityegett. Az alkalmazott arca hirtelenjében felvette a kocsi színét, mondhatom belilult rendesen, de mi is pirultunk! Abban a pillanatban a kiálKulcskérdés a kulcskérdés

Balázs Attila felvételei

lítás valamennyi résztvevője a Daihatsut szerette volna kipróbálni. Volt is mindenkinek ötlete a kinyitáshoz, még a szélvédő betörését is latolgatták. Aztán jó idő teltével telefonáltak egy lakatosnak, aki a közönséget kizárva nyitotta ki az autót. A mai napig sem tudjuk, hogy melyikünk könyöke okozhatott ekkora galibát a gomb véletlen lenyomásával.

Julianna asszony története: — Idős édesanyámmal autóval falura mentünk temetésre. Visszainduláskor ért a meglepetés: nincs a kocsikulcs! Átnéztem mindent, de nem találtam, majd újra és újra, ám mindhiába, a kulcs nem volt sehol. Már fel akartuk adni a keresést-gondolkodást, amikor anyámnak úgy rémlett, mintha a csomagtartóból kivett koszorúra tettem volna a kulcsot, majd a tetőt csak lecsaptam, így az lezárt magától. Az ajtókat pedig előtte becsuktam. Nem volt mást tenni, minthogy a sírhanthoz mentünk, s a koszorúk szalagjait böngészgettük. Nagy nehezen rá is akadtunk az általunk vittre, még nehezebben kiemeltük a többi közül, s hát csudák csudája, a drótba beakadva ott volt a kocsikulcs. így utólag elgondolkodva: néha még a temetésen is érhetik az embert örömök.

Gyetkó János ezermester, a zárak tudója. Nyíregyházán, a Volán mögötti garázssorban található műhelyének cégtábláján a Kerékpár- és zárklinika felirat díszük. Ha más nem, ő aztán sok-sok tarka történettel szolgál.

— Esténként gyakran előfordul, hogy autóba kell ülnöm, mert az elromlott zárak miatt segítségül hívnak. E napszakban vannak a legtöbben otthon, így ekkor történnek meg a bajok. Hogy milyenek? Például egy lány testvérpár Örökösföldön vett közös lakást. Ügyvéd előtt kifizették a pénzt, akitől megkapták a kulcsokat, s mentek is birtokba venni az áhított lakást, melyet még a tulajdonos zárt le. Az ajtóra kulcsos és hevederzár is fel volt szerelve, az ifjú hölgyek pedig próbálgatni kezdték a kulcsokat. Ám a két zár sehogy sem akart szinkronba kerülni, vagyis az ajtó kinyílni. Forgatták a kulcsot, eredménytelenül, végül kétségbeesetten engem hívtak telefonon. Szerintük bent járt valaki, az ronthatta el a zárat. A szakembernek persze hamar-füle van, így rövid időn belül be is mehettek a lányok a lakásba.

— Nemrégiben történt az is, amikor egy nagymama pongyolában, lélekszakadva rohant hozzám segítségért. A Ferenc körúti tízemeletes házak egyik lakásában bent maradt a pici unokája. A nagymama épp csak kilépett a szemétledobóhoz, amikor ajtó- csapódást hallott. Futott már ő, de a huzat gyorsabb volt nála! Aztán, amikor a benti gyereksírás és a szegény nagyi jajveszékelése közepette kitárult az ajtó, igen szép köszönetét kaptam. Pénzben is. Sokalltam a fizetséget, de a néni hajthatatlan volt. Azt mondta: képzeljem csak el, az mennyibe került volna, ha történetesen az amúgy is magas vérnyomása a rémülettől az egekig szökken, vagy netán infarktus éri.

— Mint a legtöbbször, este csörrent a telefon, s a férj közölte, hogy a feleséggel együtt indultak el, így a neje nem is vitt magával kulcsot, ő pedig egyszerűen nem tudja, hová tehette. Elfoglalt üzletember, millió helyen megfordul naponta (ami érthető), s nem káptalan a feje, (ami még inkább érthető). Ä lakásuk előtt modern terepjáró autóhoz érkeztem kis Trabimmal, a férj fülén mobiltelefon, így lépcsőztünk fölfelé: a még mindig telefonáló férj, a sá- pítozó feleség, amikor láttam, hogy a zárban kivülről ott a kulcs. Észrevétlen elfordítottam, az üzletember „Az áldóját!” kiáltott, s hogy „ez ilyen könnyen megy?!” Könnyen, ha benne hagyják a zárban a kulcsot, mondtam, majd távoztam is. Még hallottam, amint a férj súlyos szavakkal felesége korholásába kezdett (ami a leginkább érthető).

— Ami elromolhat, az el is romlik, ismert Murphy törvénye. Aztán vérmérséklet kérdése, ki hogyan éli meg a zár tréfáit. Volt, hogy (ismét csak) este telefonáltak, merthogy az új lakásban elromlottá modern, három ponton csukó zár. Már szóltak mindenüvé, munkahelyre, óvodába, bölcsibe, hogy reggel késni fognak. A reggeli javítás helyett még este elmentem, főleg amikor megtudtam, hogy a feleség klausztrofóbiás, aki nehezen viseli a bezártságot. Amíg az ajtó kinti oldalán ügyködtem, ők bentről beszélgettek. Érdekes volt, hogy a hang után olyannak képzeltük el egymást, mint amilyenek valóban vagyunk. Az ajtónyitás utáni pillanatok, az őszinte hála mindig megerősíti bennem, hogy fontos a munkám. Autót viszont egyetlenegyszer nyitottam ki, egy nő kért meg rá. Óriási prücök lett belőle, mint később kiderült, éppen válófélben voltak a férjével, aki aztán alaposan kioktatott. Én pedig tanultam a történetből.

Lefler György

TÖPRENGÉS

Dacból és meggyőződésből

//

Ő

szinte leszek: erős kétségek gyötörtek döntésem helyessége felől, amikor a rétestészta módra nyújtott diákévek végeszakadtá- val csomagoltam és visszatértem szülővárosomba. A rendszerváltás idején történt mindez, amikor a megye még a megbélyegző „fekete vonatát” is elveszítette, mert az ingázó munkaerőre nem volt már szükség a fővárosban, itthon pedig még annyira sem. De ugyanígy kerültek utcára középfokú végzettséggel rendelkező és diplomás emberek is, a pályakezdő titánoknak pedig mákszemnyi esélye sem maradt az elhelyezkedésre az átmenet egy-két évében.

Örök életemben élesen bíráltam a sötét jelzőt oly könnyedén Szabolcsra, Szatmár- ra és Beregre aggatókat — eleinte inkább dacból, de az elmúlt évek során már mély meggyőződésből. Mert, hogy milyen egy közösség, az igazán a vészterhes időkben derül ki, s a megye polgárainak többsége most csendes leckét adott mindenkinek szerte e hazában. Miből? Fogcsikorgató kitartásból, saját boldogulásért tenni tudó és akaró elszántságból. A megyét járva négy-öt éve rengeteg cikk született nagyvállalatok megszűnéséről, üzemek bezárásáról, termelőszövetkezetek felszámolásáról. Lehangoló látványt nyújtottak a lelakatolt csarnokok, a gazzal felvert udvarok, a szélcsapkodta istállóajtók, a kép épp annyi kétséget ébresztett, mint ameny- nyit a munka nélkül maradt emberek a nyakamba zúdítottak.

De éppen a legreménytelenebb helyzetű települések, kisvárosok lakói voltak azok, akik továbbra is felseperték portájukat, elgereblyézték a ház előtt a földet — a hit

apró jelei. S amikor gazdája lett az elhagyott üzemeknek, amikor a szakmájukhoz értők összefogtak, valami elindult, nem viharos gyorsasággal, de már mindenképpen tiszteletre méltó eredményekkel. Itt van a már említett fekete vonathoz kapcsolt város, Mátészalka példája. Nem sokan, vagy legalábbis nem elegen tudják, hogy egy német multinacionális cég, amely szinte minden kontinensen megvetette már a lábát, itt rendezte be legnagyobb külföldi gyáregységét. Ugyanebben a városban készített bútorok Európa tucatnyi országának vevőit meghódították már, de a szatmári központ sikerlistájához oldalakra lenne szükség.

Nem sokkal távolabb, a Nyírbátori Szerszámgépgyárban sincs ideje már a fohászkodásra az alkalmazottaknak, leköti őket a temérdek megrendelés teljesítése. S mekkorát változott a világ: a nyírbátori mérnök a legyártott berendezéssel együtt utazik, s magyarázza el a francia vagy éppen ír vevőnek, hogyan is működik a számítógéppel vezérelt gép. A kiragadott s a teljességet nélkülöző példák legfontosabb üzenete, hogy az annyiszor lenézett vidék és munkaerő bizonyít. A többség persze nem azért dolgozik keményen, mert a sötét Szabolcsról kialakult képet szeretné megváltoztatni. Csupán arról van szó, hogy az emberek jobban akarnak élni, ezért készek túlórákat, műszakokat vállalni. Itt még él a munka iránti alázat, mert a pénz e térségben nem jár, hanem megkereshető. S persze egyáltalán nem mellékes, hogy mindeközben fejlődik a város, szépül a környezet, jobb autók gurulnak az utakon. S természetesen büszkeséget táplál a fővárosi ember ámulata, ahogy szembesül a jelzők jócskán megkopott tartalmával.

Nyéki Zsolt