Kelet-Magyarország, 1998. május (55. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-23 / 120. szám
2 A kötet, „A párizsi regény”, a Magvető gondozásában megjelenő sorozat, a Fehér Holló Könyvek újabb tagja, amelyet az 1927-es, első megjelenés óta most negyedik kiadásban tarthat kezében az olvasó. A szerző, Szomory Dezső, Szerb Antal irodalomtörténetében még Bródy Sándor és Krúdy társaságában szerepel az úgynevezett irodalmi impresszionizmus harmadik pilléreként, mára viszont már alig tudunk róla valamit, legfeljebb egy- egy könnyed színdarab szer- zőjeként bukkan fel évadról évadra. Ebben az értelemben igen dicséretes a kiadó vállalkozása, hiszen gyaníthatóan olyan neveket, műveket próbál meg visszacsempészni az irodalmi köztudatba, amelyek különböző okokból a perifériára szorultak. Ha a koncepció valóban ez, érthetetlen, hogy miért hiányzik a Szomoryról szóló rövid ismertetés, amely legalább az életrajzi adatokat és a művek jegyzékét tartalmazná. A párizsi regény a szerző kényszerű és hosszúra nyúlt franciaországi tartózkodásáról volna hivatott beszámolni, ha Szomory a legcsekélyebb érdeklődést is mutatná az önéletrajzi regények iránt. Számára csak a stílus a fontos, a végsőkig kimunkált, feldíszített stílus, amellyel maradéktalanul ki akarja tölteni a rendelkezésére álló nyelv tartományait, sőt attól sem riad vissza, hogy ezeken túl levő területeket is megkíséreljen birtokba venni. Törekvései arra irányulnak, hogy ezt az ornamentikát mindkét vonatkozásában, a külső hangzás és a belső asszociációk, a kulturális utalások tekintetében is tökéletesre cizellált építménnyé emelje, még akkor is, ha ennek időnként pátosz az elkerülhetetlen velejárója. Az állandó önreflexió azonban megóvja attól, hogy emelkedettsége nevetségessé váljék; a „A múltból táplálkozni és a jelent kifejezni.” Tömören így foglalja össze zenei hitvallását az argentin Rodolfo Mederos, Buenos Aires-i szlenggel élve egy „tanguero”: olyan ember, aki a tangóból és a tangóért él. A tánc az eredetileg dob- kíséretes (tambor: dob) kubai Habanérából és az argentin Milongából finomodott önálló műfajjá. Az idők folyamán megnemesedett, igényes zenévé nőtte ki magát, olyan muzsikusoknak köszönhetően, mint Astor Piazzola, Carlos Gardel, Juan de Diós Filiberto, és az újonnan felnövekvő tangózenész-generáció vezető alakja: Rodolfo Mederos. Eredetileg táncos műfaj volt, amit hegedű, fuvola és gitár vagy zongora kísért. Csak később (1870) importálták Németországból az 1822-ben Friedrich Buschmann által készített harmonikát (eredetileg kézi eolin), annak is egy felújított változatát, a bando- neont (kromatikus vagy tangóharmonika). Az El Tanguero c. album egyik részében Mederos saját feldolgozásában és vonószenekari kísérettel adja elő Carlos Gardel dalait. Izgalmas kompozíciók, tele kontrasztos megoldásokkal, szépen ívelő, mély témákkal, melyek nincsenek híján az érdekes (főleg dzsesszes) hangnemű megoldásoknak. A lemez záró kompozíciója tisztelgés is a repülőszerencsétlenségben elhunyt mester előtt. A másik fő vonalat Mederos saját kompozíciói alkotják, melyeket kvintett ad elő bandoneonon, bőgőn, hegedűn, gitáron és zongorán. Számukra a muzsikálás lételem, nem biznisz és nem exhibicionizmus. Hangszeres szólóik virtuozitásuk ellenére sosem öncélúak. A dalok széles hangulati skálán mozognak, de sosem csapongóak. Sok bennük a különleges ef- fekt. Mederos számára a tangó nyitott, folyamatosan változó, élő. Zenéje alapvetően dzsesz- szes hangulatú), azonban a témákat sokszor olyan absztrakt, expresszionista módon (de irányított temperamentummal) adja elő, hogy az néha a kortárs zene határait feszegeti. Rendkívül kreatív, ugyanakkor alapjaiban tradicionális és sallangmentes. Büszke, de bátor is, mert nem fél elérzé- kenyülni, játékos vagy komoly, szenvedélyes vagy higgadt, rákérdez vagy (ritkán) válaszol: zenéje tiszta marad. (Teldec) ***** Gánóczy György Hálátlan feladatra vállalkozik az a rendező, aki a világirodalom klasszikusának megfilmesítését határozza el. Alkotását nem a többi filmmel, hanem az irodalmi remekművel fogják összehasonlítani, s nem kétséges, melyik marad alul az egyenlőtlen „küzdelemben”. Bemard Rose mégis megpróbálta a lehetetlent: Anna Karenina életéről olyan filmet igyekezett forgatni, amely tiszteletben tartja Tolsztoj szándékát, történetét, stílusát. Csupán az a bökkenő, hogy a filmnek másfél órában kellene egy bonyolult lélek rejtelmeit, ellentmondásait, fejlődését elénk tárni, holott e lélek legapróbb rezdüléseiről is húsz-harminc oldalt olvashatunk a regényóriásban. Az előbbi maszatos és kissé felületes, az utóbbi pontos és alapos lélekrajz. Könyvvel a kezünkben olykor meghatottan, máskor elgondolkodva töprengünk Anna sorsán, viszont a film előtt ülve kifejezetten giccsesnek ható párbeszédeket is hallunk. Nem valószínű, hogy aki videókazettáról ismeri meg a történetet, hanyatt- homlok rohan a könyvtárba kikölcsönözni az eredetit. A film mindezek ellenére **★ Gy. L. A francia könyvkiadás egyik nagyszabású tette volt az, amikor megjelentették Paul Valéry több mint fél évszázadon át, szinte napról napra írt Füzeteit (Cahiers) - forgalomba nem került faximile kiadásban, huszonkilenc kötetben, huszonhatezer oldalon. A Pléiade sorozat kétkötetes vállalkozása csak tizedrészét tartalmazza a feljegyzéseknek; s mi az egészhez képest a régóta várt magyar fordításválogatás a maga alig több mint háromszáz kisalakú oldalával? Terjedelmét tekintve tehát századrésze sincs Somlyó György gyűjteménye az eredetinek, a magyar Valéry- kutató, költő, esszéista és műfordító azonban jó érzékkel válogatott, sikerrel koronázva azt a törekvését, hogy a terjedelmi korlátok ellenére is tükrözze a Valéry- életmű egészét. Életmű-egészet írtam, hiszen sűrítetten jelenik meg Valéry költészete és esszéíró alakja is ezekben a többnyire a hajnali órákban írt, cigarettához hasonlított „sze- szélyekben”-szenvedélyben. Hogy Valéry számára talán e naplójegyzetek voltak a legfontosabbak, azt az is bizonyíthatja, hogy közel két évtizedes, az irodalom rejtélyei közé tartozó nyilvános elhallgatása alatt is rendszeresen megteltek a Cahiers lapjai. De itt nyílik meg az a paradoxon is, hogy az irodalomtól visszavonulva tudta Valéry önmaga számára megvalósítani az Irodalmat, vagy ahogy Somlyó is fogalmaz, lebontani „minden építményt az épület körül”, arra törekedve, hogy „a töredék valóságos teljességét tegye a fiktív teljességek helyébe”, nem megírni, hanem írni akarva, a kiüresedő klasszikus és | hagyományos irodalmi formákat megkerülve teremtve meg az I író ember elsődleges | közvetlenségét. Valéry Füzetei -1 miközben nem irodalmat akarva csinál-1 ni hozza létre szerzőjük azt - az Én és az Alkotás mibenlétének, kapcsolatának faggatására épülnek, s amennyiben énkereső utat vázolnak fel az Ego Scriptor, a nyelv, a pszichológia, a rendszer, az erosz, a matematika, az érzékenység, az idő, a művészet és esztétika vagy a történelem bonyolultságában egyszerű, mély titkaira keresve a választ, az emberi teremtés mibenvalóságát, az alkotás művekben meg nem testesülő folyamatát mutatják be. (Európa Kiadó, 850 Ft) Kiváló ★★★★★ Figyelemre méltó **★* Közepes ★★* Gyenge ★★ Élvezhetetlen * tárgyától, önmagától való távolságtartás, a szinte mindig jelen levő (ön)irónia szemléletét hihetetlenül maivá, hozzánk közel állóvá teszi. Mindez igen izgalmas, szellemes, élvezetes olvasmány, nem tűnik sem porosnak, sem elavultnak, sem méltán elfeledettnek. Az első száz oldalig. Aztán következhetne még, bőkezűen mérve, ötven, hogy a hang méltóképpen, kellő és illő előkészítés után halkulhasson el, de nem, a Párizsi regény összesen 372 és fél oldalon át szól. Ez a terjedelem sem elég ahhoz, hogy Szomory be tudja fejezni művét, egyszerűen abbahagyja. (Magvető, 1390 Ft) ★★★■ 1/2 Daróczi Enikő mégis üde színfolt a videotékák kínálatában, hiszen egyre kevesebb alkotást láthatunk, amelyet igényes nézőknek, szépre, jóra, katarzisra fogékony embereknek szántak. A címszerepet játszó Sophie Marceau ismét bizonyítja: nem csak szépsége, hanem tehetsége révén is a legnagyobb sztárok között a helye. Egyszerre sír és nevet, tekintetével számtalan érzelmi árnyalatot ki tud fejezni, a róla készült közeli felvételek a film szép és emlékezetes pillanatai. Sean Bean már kevésbé meggyőző Vronsky gróf, a jóképű szerető jelmezében, s csak találgathatjuk, miért látja egy Anna Karenina „kaliberű”, gyönyörű, arisztokrata hölgy annyira ellenállhatatlannak, hogy családot, jómódot, békességet sutba dob miatta. Ez azonban már a női lélek titka. (Anna Karenina. Miramax) A magyarországi orgonatörténetben új korszakot nyitott a Debreceni Református Nagytemplom orgonájának újjáépü- lése. Nem meglepő tehát, hogy — mint magam is - a szakma érdeklődő tagjai szinte rávették magukat az új hangszerről készült portréra, Jakab Hedvig CD- jére, amely már külsejében is igényesnek és megnyerőnek ígérkezik. A kompaktlemez időbeli lehetőségeit jól kihasználó műsorban J. S. Bach és Gárdonyi Zsolt művei kapták a központi helyet, mellettük három egyforma terjedelmű kisebb darab hallható. A válogatás koncertszerű elképzelésre vall, és ebből nagyszerűen következik a lemez meghallgatása során szerzett élmény. Kevésbé lesz életszerű azonban attól, hogy a megszólaló darabok közötti szünetek egyformák, tehát nem szerkesztettek, a fajsúlyosabb darabok után talán kicsit rövidre is sikerültek. A karácsony témaköre lebegi körül az igen választékos színhasználattal megteremtett atmoszférát, a „Hajnalcsillag” kétszer is ragyog Buxtehude, majd Gárdonyi zenéjében, az előbbinél cimbelcsillag nevű csengettyűk kíséretében. A zeneszeretők meghallgathatják kedvenc d-moll toccatájukat, de az ő ízlésüket is formálja az előadás egy-két igen szembetűnő újdonsága. Ilyen például az első díszítésnek a megszokottnál szabatosabb alkalmazása. A francia romantikus korszak reprezentálásához kevés, de a 80-as évek eredményeként itthon is slágerré vált Widor Toccata szolgál grandiózus zárásként. A gyűjtők Gárdonyi korálimprovizációit könyvelhetik el gyarapodásként, ami itt hallható először lemezen. Áz orgonarajongók többször is felkaphatják fejüket, milyen nagy hatású például a d-moll fúga utolsó szakaszában a trombiták belépése, vagy a Von Himmel hoch...-ban meggyőzően megszólaló francia redőnymű. A kritikusok pedig gondolkozhatnak, a játékmód vajon miért hordoz stílustól függetlenül jellegzetes és általában hosszabb hangról érkezett hegyes staccatót, amely többnyire a természetes melodikus folyamatok ellen fejti ki hatását. Az ízlésesen kivitelezett lassítások elszaporodása az előadói eszköz- használat lehetőségeit itt szegényessé teszi. Ezek a problémák azonban néhány más részlettel együtt csak a profizmus szintjén vitathatók, ehhez a kritikusnak is fel kell nőnie. Jakab Hedvignek ezen a lemezen képviselt profizmusa vitathatatlan, ahogyan az őt delegáló iskoláé is az. Ezért szép, értékálló és figyelmes fülek hallgatására érdemes a magyar orgonakultúra régen várt és talán kezdődő reneszánszának ez a termése. (Orgonazene a Debreceni Református Nagytemplomban. ÓVA) ★★★★★ Pálúr János ★★★★★ Vitéz Ferenc A Zsoltárok könyve az egyházatyák szerint isteni kinyilatkoztatás. Isten a zsoltárokon keresztül tanítja imádkozni választott népét, Izráelt. Tudjuk, tanítványaival Jézus is zsoltárokat énekelt, a II. vatikáni zsinat szerint: magával hozta a földre azt a himnuszt, amely a mennyei hazában öröktől fogva zeng. A választott nép így Ábeltől az utolsó ítéletig folyamatos életet él. S a zsoltárok nem az egyes hívők, vagy közösségek érzéseit fejezik ki,' hanem mindazt, amit Jézus egyetemes öröksége — az egyház - hisz, remél, szeret, érez. A Zsoltárok könyvének egy hét alatt való végig- imádkozásának rendjét 530 körül Szt. Benedek regulája fogalmazta meg. Ez lett a római zsolozsma alapirata, mely azonban korok és tájak szerint különböző változatokban él. A zsolozsma célja az idő megszentelése: kizökkenti az embert az idő változékonyságából, és az örökkévalóság tartalmával itatja át, valamint a krisztusi megváltás misztériumaira figyelmeztet. A zsoltárokat mindenütt, minden időben énekelték, mert az ének az embert a hétköznapiságból a kultusz világába emeli. A zsolozsmát az anglikán egyház is megtartotta. 1535-ben jelent meg Coverdale püspök kitűnő zsoltárfordítása. 1539-ben ez alapján készült el a Book of Common Prayer, az angol egyházi dallamkincs alapvető gyűjteménye, mely először alkalmazta a gregorián dallamokat angol szövegre. A Book of Common Prayer a zsoltárokat egy hónapra osztja be, 30 reggeli, és 30 esti alkalmat megkülönböztetve. E felvételen (The Psalms of David - Dávid zsoltárai) a 12., a 15. és a 23. nap estéjére való zsoltárokat szólaltatják meg. Az angolok a zsoltárt chan- tokban (dallam) adják elő, melyekben fontos szerepe van a harmonizációnak. Az előadói apparátust két csoportra osztják: Az első versszakot és a doxológiát mindenki énekli, a közbeeső strófákat pedig felváltva, orgonakísérettel. A King’s College kórusának e lemezén a felelgető csoportok összetételének és a kísérő orgona hangszínének váltogatásában gazdag fantázia mutatkozik meg. David Willcocks kórusa kimagasló énekkultúrával, csodálatos dikcióval, mély áhítattal szólaltatja meg nemzeti egyházuk zsoltárait. (EMI Classics) ★★★★★ Tariska Eszter