Kelet-Magyarország, 1998. május (55. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-09 / 108. szám
14 Napkelet • A KM hétvégi melléklete tárlat Tűzzománcok A tűzzománckészítésnek / I Nyírbátorban igen szép, /*' '» nagy múltra tnsszatekinjL. JK. tő hagyományai vannak. A város negyedszázados jubileuma alkalmából a Képzőművész Stúdió és Alkotóház több kiállítást rendezett; közülük az egyik leglátványosabbat az alkotóház galériájában. E tárlat keretében az 1997. év felnőtt- és gyermekalkotótelepeinek tüzzománcmüvei láthatók. A rendkívül sokszínű, változatos tematikájú anyagban karakteres szerepet kaptak a település várossá nyilvánításának huszonöt éves évfordulója ihlette darabok. Minitárlatunkban Bátor múltját és jelenét egyránt felvillantó sorozatokból mutatunk be néhány „képet”; mindkét széria készítő- ■ je; s egyben a jubileumi pályázat első helyezettje Varga Antabié. Kösz, különben megvagyok A „különben” annyit tesz, mint más szempontból nézve, egyébként, ettől-attól függetlenül, hogy jobban megvilágítsam, a teljesebb valóságot mondjam, eltekintve néhány apróságtól... Különben megvagyok, kösz — hangzott a kissé száraz, de tagadhatatlanul udvarisas válasz a pirítóssütő mellől — éppen kipattant az automatából két illatos szelet. Gábor is így jött-ment valamikor a világban, ilyen lendületesen lépett ki és be élete valóságos és jelképes ajtain. — Már nem vagyok a régi — válaszolta ki nem mondott felvetésemre. S nyomatékül bevágta a fiókot, melyből kést vett elő — vajat készült a kenyérre kenni. — Tudtad, hogy a fehér kenyér azért egészségesebb pirítva, mint frissen, mert pirításkor a héjban lévő nehezen emészthető rostszerű anyagok aránya a friss kenyérhez viszonyítva négyszeresére nő? — huppant le a székre, s nekifogott a ropogtatás- nak. Minden reggel két pirítóst süt, de csak egyet eszik meg. A hajdanán csillogó-vil- logó masinát tőlem kapták nászajándékba. Amíg együtt éltek, Kati volt az étkezések szertartásmestere. Akkor takaros volt apró kis lakásuk is. Most (a mennyiségből ítélve) az utolsó tiszta tányér mellett narancsdzsúztól maszatos pohár, félig kikanalazott kefir, a mosogató edényhegye egy edzett házvezetőnőnek is nagy lelki megpróbáltatást jelentene. Pillantásommal hamar megtaláltam azt a konyakosüveget A világ nem irányítható, mint ahogy én sem vagyok az. is, amit érkezésemkor próbált Gábor nagy igyekezettel elrejteni, de jó fülem elől nem bújhatott el egy majdnem üres üveg koccanása. Mar állva nyelte le az utolsó falatot, bajuszáról lecsippentett egy morzsát, s bedobta a harcsának. A törpeharcsa valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, ő lenne a póttárs? egy ocsmány kis műanyag lavórban élt a kredencen már hetek óta. Érezhető volt, hogy a vizét a gazda nemigen cserélte mostanában. Nem kellett neki a rostdüs, pillanatok alatt szétázó darab. Végtére is ragadozó. — Úgy szeretem a kávét, tudod jól — szóval, lebuktam, elkapta a tekintetemet. — Tudtad, hogy a sok szabad levegő hatására az agyban örömhormon szabadul fel, attól leszel boldog egy kis kocogás után? — Tudom, szerotoninnak hívják, millió- szőr elmondtad már. De te nem látszol valami boldognak, pedig minden reggel futsz. Úgy tett, mintha a torkán akadt volna egy harapás, köhögni kezdett, az erőlködéstől vagy valami mástól, könnyes lett a szeme. Elszakadt a gát, kitört belőle az eddig elfojtott elkeseredés: — Őrület, hogy elment, érted? Ő új fényt vetett arra a rohadt futószalag életemre. Általa tudtam meg, hogy a világ nem irányítható, mint ahogy én sem vagyok az. Vagy legalábbis azt hittem. Minden por- cikámmal tiltakozom ellene. De most, hogy Feladtam a kicsit unalmas, de nyugodt életemet — cserébe miért? nincs, nagyon hiányzik egy kis irányítás. Mert az egyúttal törődés, gondoskodás, érintkezés. Milyen jó egy kis szürke házasság, mennyivel jobb a kispolgári élet, istenem, mennyit lázadtam pedig ellene, mint ez a rohadt magány. Fogalmam sincs, hogy tudott egy kis izélésből ekkora ügyet csinálni. Hidd el, hogy szeretem, de megszédültem, még most is szeretem, de nagyon elfajultak a dolgok. Kirobbant és óriássá nőtt minden kis, addig semmiségnek tűnő ellentét. Ki hogy neveli rosszra a gyereket, miért nem segítek itthon eleget? Szóval állt a balhé. Pedig én tényleg megbántam, meg is gyóntam neki azt a ... félrelépést. De már nem lehet visszacsinálni. Hidd el, nem éri meg'az a kicsi változatosság. Feladtam a kicsit unalmas, de nyugodt életemet — cserébe miért? Nézz körül, csak ráfizettem a dologra. Mindenféle értelemben. Odament ahhoz a karosszékhez, a Kati egykori kedvencéhez, amihez annyi emlék fűzte. Megsimogatta. — Tudod, mikor ebben hátravetette magát, kecsesen izmos lábai alá kotort valami alkalmatosságot, s ahogy haladt az idő, úgy csúszott lefelé, már szinte feküdt ebben a nem túl nagy székben, a legpeckesebből, a legszögletesebből is percek alatt heverőt tudott faragni, s közben majszolta a rigójancsit. Ócska papucsában odaslattyogott a sarokba, ahol a konyakosüveg lapult, körülményesen lecsavarta a fémkupakot, fejét hátradöntötte s nagyot húzott belőle, alig mozgott az ádámcsutkája. Amikor az ajtóból visszanéztem (kihasználva az időt, gondoltam lelépek), úgysincs semmi értelme egyetlen konvenciómondatnak, egyetlen észérvnek sem. Észre sem vette, hogy újra egyedül van. Láttam, amint áll a falnál, mint egy kitépett kapuszárny, a keze fejével megtörli a száját, s a palackot, alján a két-három korttyal azonmód bezáratlanul az asztal egyetlen üres pontjára, a keze ügyébe helyezte. Csend lett, csak a hal csapott egyet ki tudja hányadszor kétségbeesetten a farkával, majd féléviekéivé a mocskos víz, állítólag életeleme, felszínére, levegő után kapkodott. Az ajtó halkan kattant mögöttem — • pont a mondat végén. Az utcán elkésett diákok szaladtak. A magánynak penésszürke színe van. Gyűlölte az ilyen hajnalokat, a társtalan ká- véivást, a fürdőszobában egyedül motosz- kálásokat. Azon az érthetetlenül verőfényes napon ébredt először valóban fizikai és lelki értelemben is egyedül. Pedig már nem először érte meg a szörnyűbbik szabadság érzését. Amikor az egyik szemét óvatosan kinyitotta, az agya már javában dolgozott: szóval elment, elment. Elment. Na és akkor mi van? Megint eltelt néhány év, megint eljött egy újabb állomás. Oldalra sandított. Tényleg nem volt ott. Előre megmondta. Hát persze, nagy dolog. Kidugta a takaró alól előbb az egyik, majd a má^ A harmadik férj utánament, kitartóan könyörgott, nem tűnt érdekkapcsolatnak, yy sik lábát. Kábán, álomittasan kitántorgott a konyhába. Oda is besütött a nap. Hogy mer sütni? Ilyen díszlet való az ilyen elha- gyós reggelhez? Rosszul esett a langyos víz a csapból. Mint ugyanilyenkor máskor is. Ő már a harmadik férje volt Zs.-nek. Két BÁLINT TIBOR: A madárfejű tagló — Volt egy törpe kakasom — mesélte Put- noki úr, nyugalmazott egyházgondnok, aki eleddig mindig hallgatott. — Ajándékba kaptam egy kőművesmestertől, aki a há- zamar tatarozta. Kis fekete jércével együtt adta, de a jérce hamar megdöglött, olyanszerű daganat nőtt a nyakára, mint egy földieper. A kiskakast kerülgettem pár napig, nem tudtam mit kezdjek vele. Végigsétált a virágágyásokon, kikaparta a palántákat; de bárkinek kínálgattam, csak mosolygott rajtam. Már arra is gondoltam, hogy levágom; de mit egyem azon a hitvány kis állaton? Végül belöktem a baromfiudvarba. Nem volt vetélytársa; ha már nem ültetek tyúkot, minek etessek egy nagy kakast? És a harcias és kevély liliputi huszár mindjárt megkömyékezte a tyúkokat, valósággal rájuk repült, azok pedig ijedten elindultak veié, és vitték a hátukon, úgyhogy könnyesre nevettem magam. A kiskakas az ilyen kalandok után rám kerekítette apró cipőgomb-szemét, mintha mérgesen gondolkozna, és a hangjában is volt valami arrogancia. Később kezdtem meggyűlölm. Különös ellenszenv ébredt bennem megmegújuló szerelmi kísérletei láttán, amelyek néha mégis győzelemmel végződtek, s egyre inkább úgy éreztem, hogy a járásában, a mozdulataiban, a kukorékolásában van valami magabiztos pimaszság, amellyel födém akar kereskedni; hajnalban harminckettőt kukorintott, mindig pontosan ugyanannyit, mintha a hangjából piros létrát akarna rakni, hogy fölkapaszkodjék rajta, s mikor kimentem, hogy magot szórjak a tyúkoknak, friss ingerültséggel fordította felém egyik szemét, mintha azt mondaná: Mi az, vén trotli, felkeltél? Ezt a pimaszságot nem tűrhettem. Éreztem, hogy fölforrósodik a vérem, és különös izgalom jár át. Egyik alkonyatkor, miután elült a tyúkokkal, leemeltem a lécről, és adtam neki öt-hat kisebb pofont, majd amikor vergődni kezdett, a legerélyesebben bevágtam a ketrec sarkába. És a fenyítést most már naponta megismételtem: örömöm telt benne, hogy hatalmamban van, hogy megtorolhatom minden kevélységét, hogy bosszút állhatok azért a diadalért, amely még a csöppnyi olajzöld begyéről is messze ragyogott. A két kisunokám egyik este meglátta, hogy agyusztálom a liliputi kakast, és nagyon meglepődtek rajta: „Miért tetszik megverni, nagytata? Rosszalkodott?” Ki- heviilve fordultam hátra: „Az semmi, hogy rosszalkodott, de ha átrepülne a kerítésen, képes volna kivájni a szemünket! — hazudtam egy vadász fölbuzdult hangján, akinek hűsítő vér fröccsent az arcára. — No de menjetek innen!” És miután bezártam a ketrecet, hirtelen valami düh fogott el a gyerekek iránt is. Kiabálni kezdtem, odabenn meg csapkodtam, ingerülten szuszogtam, most első ízben úgy éreztem, hogy mindenki fölém akar kerekedni, hogy én immár senki és semmi vagyok ebben a házban, hogy a ve- jemnek mindig tüntetőén a legjobb falatot teszik a tányérjára, míg nekem csak a mócsing jut, és villogott a szemem. Egyik napon már oda jutottam, hogy kijelentettem: „Vagy az lesz ebben a házban, amit én parancsolok, vagy mindenkinek elvágom a nyakát!” Ami pedig a kiskakast illeti, most már meg akartam ölni, de sejtettem, hogy ez ostobaság lenne, mert hiszen nem erre vágytam — nem mindennapi élvezetem föladására, hanem épp ellenkezőleg. No miért néznek úgy rám? Mert szégyentelenül bevallom állati eredetem visszatérő kísértéseit? ... Ne higgyék, hogy csak bennem jelentkezik ez... O nem... De mások sunyít- va hallgatnak róla... és közben fölfalják a társaikat ahelyett, hogy szembenéznének önmagukkal. De íme messze kanyarodtam a történettől, mert nem magamról akartam beszélni, hanem egy mészárosról, Mosonyi úrról, aki harmincfokos hidegben is kijön félmeztelenül az udvarra, és a teste úgy gőzölög, mint egy állami mosoda; egyszóval az a fajta ember ő, akiről azt szokás hinni, hogy éhomra fölhajt egy-egy kupa meleg marhavért, és utána még meg is nyalja a száját, akár a kandúr, aki verebet evett; s hogy a háza táján olyan félelmetes csend van, mintha örökké egy veres tagló lebegne a család fölött. Erről azonban szó sincs! Mosonyi úr a világ legszelídebb teremtSzemelvények az Örökségünk és a Hagyományőrzés címn sorozatokból Martyn Péter felvételei
